Öltöztetni...

Öltöztettem.
Éjszakás voltam. Azzal fogadtak a kolléganőim, hogy el fog menni. Megint elmegy Valaki. Én pedig álltam az eresz alatt, az eső zuhogott, a tölgy levelei suhogtak a szélben, szürke volt az ég.
Ugye nem?!
Most tényleg nem szeretnék találkozni Vele. Túl sokszor nyitja rám az ajtaját. Megdolgoztatja a lelkemet. Egyre nehezebben megy. Vagy nem is annyira nehezen, vagy kezdek hozzászokni? Kiválasztott?
Mindig egy újabb fázisát mutatja meg nekem.
Ma este nekem kellett kimondani azt, hogy vége.
Tettük a dolgunkat, tisztába tettük az időseket, megitattuk, szellőztettünk, lefektettük, betakargattuk őket, majd jó éjszakát kívántunk. Így haladtunk szobáról szobára, mígnem elérkeztem az Övéhez.
Lenyomtam a kilincset, s már a levegő összetételén éreztem, hogy itt járt.
Odaléptem az ágyához, láttam a szemeiben...
Mégis valami furcsa érzés kavargott bennem. A félelem, a bizonyosság, a végérvényesség érzése, még valami más is, valami megfoghatatlan, hiszen még ott állt, s figyelte mit teszek körülötte.
Én mondjam ki? Miért nem történt ez a előző műszakban? A francba, elegem van már ebből!
Kimentem a folyosóra, lementem a lépcsőn, a kedvenc Bácsim még utánam kiáltott, de most nem szerettem volna megszólalni.
Mentem a fonendoszkópért a pulsoxiért, hogy hátha ki tudok még csikarni egy kis halvány életjelet s nem kell kimondani azt a szót, hogy meghalt.
Hiába hallgatóztam a mellkasán, nem dobogott, hiába tettem az ujjára, nem pityegett, hiába világítottam a szemébe, nem húzódott össze. Bőre hideg, arca mozdulatlan, szeme az égre mered, a távolba.
Meghalt.
Telefon, ügyelet, öltöztetés, előkészítés a temetéshez. S ha ez mind nem elég, fel kellett hívnom a Családot a Hírrel. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt. Sosem mondtam még senkinek. Sosem kellett még senkinek  átadnom a Halál üzenetét..
Engem már hívtak, álltam már a vonal túlsó végén. Kétszer is. Mindkét alkalommal rossz hírt kellet közölniük Szüleim elvesztéséről.
Ez egy újabb stáció.
A test előkészítése, a végtisztesség megadása. Öltöztetés közben végig beszéltünk hozzá, elnézést kértünk a kellemetlenségekért a művelet közben, hogy esetleg méltánytalan pózba kellet helyezni, hajlítani, hogy feladhassuk rá az öltönyét, cipőjét.
Tudtam, hogy ott van még velünk. Elmormoltam egy imát, majd szemét lezártam.
Nem néztem már rá többet, mikor elvitték a szobából.
Úgy érezem, még tartogat számomra valamit. Még meg fog mutatni valamit vagy Valakit.
Terve van velem? Így fog kemény munkára?
Kérlek szépen, legyél egy kicsit kíméletesebb! Ez már túl sok! Kérek szépen egy kis pihenőt, csak egy szusszanásnyit. Kérlek szépen!