Ezen már réges-régen túl vagyok.
Úgy saccperkábé huszonegy éve. Iszonyatosan sok idő, szinte hihetetlen.
Emlékszem, amikor megfogantak, emlékszem arra a pillanatra is, amikor jeleztek felém, hogy "Helló, itt vagyok, jövök!" A határtalan öröm, a várakozás kilenc hónapja....
Aztán a Születés pillanata. A semmihez sem hasonlítható élmény, és amit csak mi Nők élhetünk át.
Sajnos eddig még nem sikerült belelátnom egyetlen egy férfi agyba sem, így nem tudhatom mit jelent számukra egy Gyermek várása, születése, nevelése. Apává válni.
Emlékszem az első etetésekre, a bizonytalanságra, a "meg fogom-e tudni oldani az ezzel járó nehézségeket" érzésre, az első pánikra, amikor nem úgy böffentett kerek fejű babám, az első lázas állapotra, az első hasgörcsre, ami miatt hóesésben rohantunk az ügyeletre, s mire odaértünk a három hónapos Magzatom teli szájjal ráröhögött a doktorra. Mindenre emlékszem. Az akadályokat vettem, vettük, ugyanis a kitartó és önzetlen gondoskodásnak hála élnek és virulnak, gyönyörűek(és nem csak azért írom, mert az én gyerekeim), okosak és......
Most pediglen itt ülök égnek álló hajjal, s azon gondolkodom hol ronthattam el?
Ugyanis Leány és Fiú magzatom hihetetlen változáson mentek, mennek keresztül. A pici-kicsi gyermekből majdnem felnőtt, néha nagyszájú cuki szörnyekké avanzsálódtak.
Jó, persze, értem én, piszok nehéz életük van. Most szünidőben reggel fél tizenegykor fel kell kelni, reggeli, ebéd, aztán csak teljen el a nap, csinálunk valamit. Viszont nagyon jó testvérek. Egy nap csak minimum egyszer küldik el egymást a fenébe.
Házimunkára rávenni őket roppant nehéz feladat. A hallásvizsgálatuknál kiderült, hogy nem szenvednek süketségben, mégis valahogy mintha a hangomra immunisak lennének. Kérhetek csendesen vagy felemelhetem nyolc oktávval, ez különösebben meg sem karcolja az érzékelésüket. Én pedig égnek álló hajjal hajolgatok, teszem a dolgom beletörődve, s hallgatom amint morognak a hátam mögött. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, mivel érdemeltem ezt, holott mindent megtettem értük, sőt. A fenekük alá toltam mindent.
Mert Anya, mint egy Terminátor tisztára pucolta az utat Gyermekei előtt. ...
Itt van az a szegény blöki elásva!
Pff.
Leszögezem, én sem vagyok szent.
Felemelem a hangom, nálam is elszakad a cérna,. Ilyenkor szeretnék Boldog Özsébbé változni, aki a Pilisbe ment remetének. Elbújni, menekülni a világ elől.
Segítség, valaki mentsen ki innen!
Gyerkőcöt nevelni kemény feladat. Néha bizony kifog rajtam.
De mégis.
Amikor a rockzenész fiam engem keres a koncertjük alatt és előre hív, hogy láthasson, láthassa a reakciómat, vagy reggelit készít nekem, vagy azt mondja"Édesanyám, te vagy a legszebb!"(persze tisztában vagyok természetbeni adottságaimmal);
amikor a lányom küld egy üzenetet (neki nehezére esik az ölelés, ő így lett megteremtve) "Anya, szeretlek", vagy egy angyalkás rajzot csúsztat a párnám alá, vagy Madonnát rajzolja le nekem a névnapomra, akkor ezek a kis intermezzók eltörpülnek ezekhez a szeretetcsomagokhoz képest.
Amikor a szobámban fekszem s nem tudok elaludni, a két gyerek a gép előtt ül, régi videókat nézegetve, hangosan kacag. Boldogsággal tölt el.
Bár vannak nehéz napjaink, mégis szeretjük egymást.
Ez a legfontosabb.
Bízom benne, bármit is gondolnak rólam, át tudtam adni nekik Valamit, amit talán majd tovább vihetnek magukkal.
Minden nehézség ellenére, örülök, hogy az Anyjuk lehetek.
Mert Anya vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése