2015. április 21., kedd

A Titok


Ha megszemélyesíteném, akkor lehetne egy lefátyolozott alak, aki sejthető, de a lényeget, ismeretet, információt elzárja a kíváncsi szem elől és csak nagyon kevés ember kerülhet a közelébe.
Ez a fátyol lehetne éppen fehér fátyol is, mely könnyed, barátságos.
Mint amikor kisleányként az óvoda vagy iskola udvarán az épület mögé bújva kis barátnőnkkel vagy szerelmünkkel osztottuk meg apró, pici titkainkat, hogy kibe vagyunk most szerelemesek, vagy milyen színű bugyi van rajtunk, amit megmutattunk a Jancsikának a bokorban.

De lehet sűrű szövésű, nehéz fekete anyag is ami gúzsba köti viselőjét, nehéz, ólom súlyú, megbetegítő.
Súlyos titok. Generációk életét befolyásoló, amiről csak a felmenőink tudnak s igencsak kitartó munka felgöngyölíteni a szálakat, hogy megértsük mi, miért történik.
Nagy felelősség.
Mint energia, meghatározza az utána következők létét. Átörökíti, rátestálja lányára, fiára, férjére, feleségére, mint megoldandó feladatot.

A sötét titok hordozója nyakában ott van hurok, ami egyre szorosabbá válhat, majd el is veheti az életét s a féltve őrzött rejtélyt magával viszi a sírba. Senki nem tudja mit élt át, miként kellett nap mint nap szembenéznie saját Magával, Apával, Anyával, Testvéreivel, Gyermekeivel...
Hatalmas sziklát hordozott a hátán és a szívében. Örökös megfelelési vágy, szeretetvágy. Mondhatnánk erre, Ő választotta ezt az életet, mielőtt lejött a Föld nevű bolygóra. Igen, mondhatjuk.
De mégsem.

Befogadják, szeretik, megértik. Ő pedig, az időzített bombával a lelkében, próbálja viszonozni, Próbál ahhoz csapódni, aki szeretetet mutat felé. Hogy könnyebben viselje, tudatmódosító szerekhez nyúl, mely tompítja fájdalmát. Csapkod, tombol, szerettei ellen fordul, miközben belül üvölti, mivel érdemelem ki ezt az életet? Nem én tehetek róla! Beül a sarokba, térdeit átöleli, s visszautazik a kisgyermekkoráig.
Honnan  ered?
"Kicsi leányka voltam. Apát látom, akit imádok, van körülöttem több testvér is. Milyen érzés köztük lenni? Befogadnak. Érzek valami sűrűt, sötétet, ami miatt más megvilágításba kerülök a Családban. Kirekesztetté válok  eredetem miatt, ami elkísér életem végéig. Nem találom a helyem. Hideg magány."

Aztán a Gyermekre marad a szálak kibogozása, mivel az ő életére is közvetlen hatással van a Rejtély.
Kipróbál mindenféle technikát, hogy tisztábban lásson, eljusson a Magig.
Mellbe vágja. Hideg zuhanyként éri a Felismerés, hogy az az egy Titok, miként fonja körbe, ismétlődik, tevődik át egyik generációról a másikra, s végül jut el Hozzá, akinek kezében ott van az ezüst olló és végre elvághatja, megszüntetheti ezt az Átkot.
Ő nem von maga köré fátylat, sűrű szövésű anyagot, lelke mint kiterített kártyapakli elolvasható.
Az életek, mint egy könyv lapjai egybefűzve ott hevernek előtte. Eggyé áll össze a történet. Látja azt is kinek milyen szerepet osztottak, s ki volt az aki a "jó"-, vagy a "rossz" szerepét kapta, egyáltalán Szerepet kapott.
És a történet vége felé az a TITOK már nem is tűnik olyan sötétnek, hiszen más Házában is volt már vendég. Nem egyedi eset.Vagy mégis.
Aztán belép a Feloldozás, Megbocsátás. A Hordozó nyugalmat talál. Tudja, amihez neki nem volt elég ereje, azt a Gyermek, az Ő és Felmenői segítségével odaátról, megoldotta.
A Gyermek előtt az asztalon üres lap és toll. Az ezüst ollót letette. Keze meglódul, tollának hegye serceg a papíron, egyik betű a másik után jelenik meg a fehér oldalon.

                                        "ANYA SZERETLEK"









2015. április 13., hétfő

Az Illúzionista



Jó pár évvel ezelőtt, szájtátva néztem az iszonyatosan férfias kisugárzással rendelkező David Copperfield-et, a nagy illuzionistát, amint nagy mutatványaként áthatolt a kínai Nagy Falon. 

Mi is az az illúzió?

"Az illúzió (vagy érzéki csalódás) egy pszihológiai jelenség, amelynek során félreértelmezünk a valóságból érkező ingereket, azaz az agyban az érzékszervek által közvetített információ felhasználásával egy, az objektív valóságtól eltérő reprezentáció keletkezik. 
Illúziót bármelyik érzékszervünk okozhat, ezért optikai csalódások, hallási, szaglási, tapintási illúziók, valamint az időérzékkel és az egyensúly-érzékeléssel kapcsolatosak is. Jellemző az illúziókra, hogy az emberek többségénél ugyanazt a hatást vagy nagyon hasonlót váltják ki.
Sokszor  a "trükk" ismerete sem képes eloszlatni az érzéki csalódást."

Mondják a nálam sokkal okosabb emberek.

Nos. 
Magam is illuzionista volnék? Talán még sokan mások is rajtam kívül.
Mert minden illúzió?

Ugyanis éljük a kis életünket a társadalmi követelményeknek megfelelően, egy laza vagy éppen szorosra húzott nyakörvvel a nyakunkon, a "fekszik, nyugszik, nem kötekszik" parancsszóval mozdulatlanságra ítélvén. Eközben szeretünk, gyűlölünk, megszerzünk, elveszítünk, elrabolják tőlünk, dolgozunk vagy éppen lábat lógatunk, használunk, kihasználunk, magunkhoz ölelünk vagy elküldünk...

Aztán egyszer csak elébünk kerül egy hatalmas velencei tükör, ami elől sehová sem tudunk elbújni, még saját magunk mögé sem(azt ugyan hogyan is tehetnénk?), meglátjuk benne amint behorpadt mellkassal, kissé cianotikus arccal bámulunk magunk elé s azon morfondírozunk, hol vagyok ÉN? KI vagyok ÉN? Miközben az IDŐ rohan előre. Mit rohan, száguld?!
A szemünk elé táruló látvány sokkolhat minket, ha látjuk és nem csak nézzük. 
Biztosan jól látom? Nem csak én vagyok telhetetlen, hisztis, nagyravágyó?
Tűrni kell még, várni, hátha jobb lesz! Közben pedig dermedt mozdulatlanságban várunk s nem teszünk egyetlen nyamvadt lépést sem, amiért körülményeinket tesszük felelőssé. De ki tehet a körülményeinkről? 
Ezalatt megbetegszünk, depresszióba esünk, baleset érhet minket. Sorolhatnám a végtelenségig.

Húzhatjuk azt a nyakörvet még szorosabbra, elmehetünk a legvégsőkig a szakadék széléig, ahol a tükrünk szétrobban s a szilánkok belefúródnak testünkbe. Azt veszed észre, hogy kiemeltek, vége van a szenvedéseidnek. Ott állsz Vele szemben, gyengéden megkérdezi tőled, miért nem vetted észre a jeleit amikor a segítségedre sietett. Miért dagonyáztál az önsajnálatodban, miért nem vetted észre mennyien szeretnek? Nem vehetted észre, hiszen olyan szorosra húztad az övet, hogy az oxigén elszállt az agyadból, elveszítetted az eszméletedet. Lehet, hogy visszaküld, de az is lehet, hogy nem. De ezzel a sejtemlékezettel nyomot hagysz az Univerzumban és a következő lehetőségeben újra ott lesz ez a megoldandó feladat. Nem szabadulsz tőle. Akkor sem.

De ha meghallod a saját Hangod! 
Megmoccan valami odabent. Kiadja a parancsot a gerincnek, a lábnak, karnak, lassan feláll, a nyakörvet a sarokba dobja, s szép lassan elindul.Kapaszkodva, bizonytalan léptekkel, de elindul az Én felé. Kis lépésekben. Türelmet tanulva. Hallja még maga mögött vagy mellett a " mi az, hogy lelépsz, belépsz, kilépsz, normális vagy, mi lesz velünk nélküled ha meg mered tenni, hülye vagy " negatív mantrákat.
Beéri még néhány tapasztalat, ami kissé fáj, mert azt hitte AZ, aminek LÁTSZIK (tehát itt is néhány illúzió képe), de mégsem az, sokkal hamarabb  és sokkal könnyebben hagyja maga mögött ezt is, eltéve őket a hasznos tudnivalók közé. Ahogy telik az IDŐ az Ember úgy hatol át a saját Nagy Falán. Háta mögött ott fekszik a nyakörv, de tudja azt, hogy a velencei tükör bármikor elé kerülhet, hogy szembesítse ÖnMagával a Cél érdekében. 

Hogy milyen az én Nagy falam?
Piszok magasnak és áthatolhatatlannak látom. De nem minden az, aminek látszik. Ugye?






2015. április 8., szerda

Nem értem az embereket. Nem értem néhányukat. Az egyiknek segíteni szeretnék és erre leüvölti a fejemet, a másik abszolút önbizalom hiányos, de egy bizonyos "pozícióba" került, s elkezd utasításokat adni olyan hangnemben, mintha ő lenne piciny birodalmában az uralkodó.
Az ember áll széttárt karokkal az égre emelvén szemét, hogy mi a Jó Isten van, mit vétett!
Biztosan a bolygóállások miatt van(ehhez még nem értek, most tanulom, de nemsokára, kb két év múlva már ehhez a témához is hozzá tudok majd szólni), vagy éppen kedves Teremtőm szeretne agyba-főbe pofozni, hogy ugyan már Édes Leányom, meddig szeretnél még ezen a helyen maradni, miért nem indulsz már el. 
Igen, értem én Jó Uram, de Te aztán tudhatod, milyen vagyok. Addig üttetem magam, amíg jól attól nem kódulok. Értem én, hogy fáradt vagy nincs kellő önbizalmad, megértem, de néha mégis nehéz ezt másként nézni. Hátha van még remény arra, hogy változzanak. 
Miért változzanak Ők, kérdezi, miért nem Te változtatsz?
Jogos, mondom, jogos. Tudunk várni, egy icike-picikét? 
Mi a jó büdös francra vársz, Édes Leányom? 
De hát a lakók szeretnek, legalább is úgy hiszem. Sőt!  
Ma még az a Hölgy is elnézést kért aki leüvöltött, mert látta amint elsírtam magam a reakcióját látva. A nap végén pedig Birodalmában Uralkodó is segítséget kért tőlem. Szerinted ez mi volt akkor?
Mi volt? Az, hogy a lakók szeretnek, egy dolog. Nem Ők tartanak vissza Téged. Ez azt mutatja meg neked Kedvesem, hogy valóban jól csinálod, de itt a Te dolgod befejeződött. Már csak az időt húzod. 
A francba! Tudom, hogyne tudnám! Ez a legborzasztóbb az egészben, hogy tudom. De érzem legbelül, hogy valami jönni fog. Egy Lehetőség. Nem mehetek úgy el, amíg nem várom be. Nagy tanulság lesz. Hiszel nekem? Te üzented a lapokon keresztül mindig, hogy türelmet kell tanulnom. S különben is, TE ismersz engem! Próbára akarsz tenni? Eddig mindig bejöttek a megérzéseim. Még az elemzéseim is azt mutatják, hogy igenis ezzel a képességgel áldottál meg, erősek és nyugodtan támaszkodhatom rájuk. Ha nekem a türelmet kell tanulnom, kérhetem-e Tőled is ugyanezt velem kapcsolatban? Bízol e bennem, hiszel e bennem? 
Kérheted. Kérhetsz bármit és megadatik. Tudod, hogy szeretlek, fontos vagy énnekem. Hiszek benned. Tudod, mindenhol ott vagyok. Veled vagyok. Benned vagyok. 
Tehát ha Én hiszek Benned s Én Benned lakozom, akkor Neked is hinned kell Magadban. 
Tudom, s köszönöm! Tudom, hogy Célod van Velem, mint Mindenki Mással. De ami engem illet, azzal kapcsolatban igyekszem méltónak lenni azzal, hogy nem kételkedem MAGamban, Hiszek MAGamban.




2015. április 3., péntek

Ne csak nézz! Láss!


Ezt a mondatot írták  a papíromra, amikor éppen vezetésből vizsgáztam: "Néz, de nem lát!"
Szuper.Olyan módon jutottam ehhez az arany mondathoz, hogy mielőtt beültem volna az autóba, megsajnáltam az előttem kiszállót, mert éppen meghúzták. Kérdeztem az oktatót, ugyan milyen hibát követett el, erre azt a választ kaptam, inkább nem mondja el, nehogy én is ugyanabba a hibába essek.
Á, dehogy, én biztosan nem!
Hát nem is azt hibát vétettem! Nem vettem észre, hogy az én utam teljesen más!
Félre kellet húzódnom(még ekkor sem esett le, hogy bizony megbuktam), s a vizsgabiztos megkérdezte tudom e mi volt  a probléma. Jelentem nem, válaszoltam. Hát bizony Kedves, belevittem magát háromszor egy bizonyos helyzetbe, de nem vette észre, igencsak kapaszkodnom kellett, amikor Ön veszélyes helyzetbe sodort minket s a szerencsén múlott, hogy nem lett belőle baleset.
Én tágra nyílt pupillákkal néztem rá, és nagy koppanással leesett.
Szóltam, most egy kicsit sírni fogok, aztán mehetünk tovább, majd megkaptam a lapot, melyen ez a mondat állt. Néztem. Jó alaposan megnéztem s bevéstem.
A "ne csak nézz, láss" effektus követ engem azóta is.
Akár úgy, hogy valakit vagy valamit tévesen ítéltem meg első pillantásra, vagy pedig engem tettek egy bizonyos polcra, mert nem ismertek.
Nagyon érdekes tapasztalások.
Volt olyan történetem, ahol lekezelően bántak velem, mert Valaki lakását takarítottam. Négykézláb súroltam a padlóját, amikor vendégségbe jött hozzá néhány Hölgyemény(Valakinek nem mellesleg a titkárnője voltam, csak éppen kellett a plusz bevétel, tehát próbáltam becsületes munkával hozzájutni a betevőnkhöz) s nagyon intelligens módon átléptek rajtam. Persze, nagyon fájt a lelkemnek, de hangot nem adtam neki, csupán nyeltem. Furcsa távolságtartással vontak be a beszélgetésbe, megkérdezték valamiről  a véleményemet vagy éppen érdeklődtek a mellékhelyiség hollétéről.
Aztán egyszer csak tartottunk a lakásomban egy összejövetelt (mivel látszólag én is egy bizonyos körhöz tartoztam munkaadóm/barátnőm által), s amikor a Hölgyek beléptek szerény hajlékomba, elnémultak. Hatásszünet. Figyeltem az arcukat, én csendben voltam s mosolyogtam. Tudtam mi zajlik le bennük. Csodálkozásuknak később hangot adtak, hogy milyen szép helyen lakom, gyönyörű a kilátás, szép a lakás, milyen figyelmes vagyok, hogy friss süteménnyel vártam őket, stb, stb...
Én pedig kedvesen csacsogva körbekísértem valamennyit.
Más.
Régi osztálytársak.
Nemrég elkezdtem írni, amit mint ismerősök láttak ők is a közösségi oldalamon. Egyikükkel elmentünk beszélgetni, ahol elmondta, hogyha valaki azt mondta volna neki tíz évvel ezelőtt, hogy ő a Giliga Erzsivel ül egy asztalnál biztosan kiröhögte volna. Ismét elöntött a csendes nyugalom, s egy jót nevettem magamban, miközben  arra gondoltam ,milyen könnyen teszünk fel valakit egy polcra anélkül, hogy tudnánk miért viselkedik így, miért érezzük úgy, hogy bárkit első benyomás alapján elítélhetünk a körülményeit, életét nem ismervén. Ő mégis itt ül velem szemben és tanácsot kér.
Volt aki megkérdezte, hányas voltam magyarból, mert tetszenek neki az írásaim jó lenne egy könyvet is olvasni tőlem.
Micsoda rejtett értékek lakoznak Giliga Erzsóban!
S hogy ez elégtételt ad e nekem? Nem. Van mikor elszomorít, van mikor jól esik. Én is ember vagyok.
Ami most kívülről látszik, abban nagyon sok év munkája van. Ami belül van abban is. Rengeteg tapasztalat. Úgy ahogyan Benned is !
Emberekkel dolgozom évek óta.
Akár titkárnőként  munkásokkal, igazgatókkal tartottam a kapcsolatot vagy takarítónőként a munkaadómmal, vagy gondozóként fogyatékosokkal, idősekkel, vagy a vonaton, buszon, úton, út mellett találkozom velük, otthon a családtagjaimmal.
Nagyon jó iskola arra, hogy ezt a felismerést kamatoztathassam a mindennapjaimban. Van akit nem szeretnek, én mégis szeretem. Próbálom meglátni mögötte az embert. Mindegy hogy megbotlott vagy éppen egy ártatlan bárány. Teljesen mindegy.
Persze nem vagyok szent és én is beleesem a "gyorsan véleményt mondok valakiről" hibájába, de ezt rögtön az orrom elé is vágja a Teremtőnk.
Olyan világban élünk ahol senki sem kíváncsi igazán a másikra, nem beszélgetünk csak csetelgetünk. Rohanunk, be van osztva az időnk. "Felesleges" csacsogásokra nem marad. Felszínes, felületes ismeretségek. Fáradtak ,ingerültek vagyunk  sokszor a gyerekünkkel, feleségünkkel, férjünkkel, szomszédunkkal, akárkinkkel. Nem szánunk időt a megismerésükre, milyen gondolatok járnak a fejükben. A "bocs, de rohanok és máris becsapódik az ajtó"móddal nem is lesz rá lehetőségünk.
De bízom benne, hogy egyre több embert, akikkel nap mint nap dolgunk van, megismerhetünk mélyebben is. Merjünk megnyílni mások felé, vállalva a kockázatot.
Mi is megnyithatunk másokat. Persze, ha lehet, legyen mögötte tiszta szándék és őszinte érdeklődés.
Nyugodtan rácsodálkozhatunk, mert mindenkiben ott csillog valami a felszín alatt.







2015. április 1., szerda

Tavasz van. Visszavonhatatlanul. Itt a Születés ideje. Rügyeznek a fák, nyílnak a nárciszok az ibolyák, de néhol még a fák csupasz karmai belekapnak a fellegbe.
A Születés kézen fogva sétál a Halállal. Úgy ahogyan világra jövünk, úgy el is hagyjuk azt. Persze vélhetően kellően hosszú idő telik el a két esemény között. Kinek mi adatott meg.
A haláról már többször írtam. Igaz nem itt, de írtam már. Az elmúlt időben sokszor találkoztam Vele. Mondhatnánk persze, hiszen egy idősek otthonában dolgozom, nem kellene, hogy meglepjen. Nem is lep meg, mert valójában másképp gondolok rá már régóta, mint egyébként szokás. Először egy rokonom temetésén hasított belém a felismerés, mintha hallottam volna bácsikám hangját. "Ugyan, miért sírtok, hiszen örülnötök kellene! Új életem kezdődik. Ünnepeljetek!" Végignéztem  a gyászoló családon, s mintha szentségtörő lennék, nem éreztem a mélységes fájdalmat a vesztés miatt, pedig addigra már megéltem édesanyám tragikus elmenetelét.
Nem félek, nem nyüszítek, ha meglátom, amikor éppen átkísér Valakit a túloldalra. De most mégis érzékenyen érintett. Pont a Viszontlátás előtt egy-két nappal jelentettem ki, miként vélekedek Róla. Mintha tudta volna, s olyan körülményeket teremtett, amelyben nem tudtam másképpen gondolkodni.
Pedig sokféle átkelést láttam már, de valószínűleg nem eleget.
Láttam az Elmenőt, aki ott állt a kapuban s fél belépni. Reszket, tekintete ide-oda cikázik, beszéde halk és nem volt követhető. Egy pontra fókuszál. Fél belépni egyedül. Fogom a kezét, próbálok nyugalmat és biztonságot sugározni felé. Érzem, nem vagyunk egyedül. Eljönnek hozzá a Segítők is, akik megmutatták az Otthonát, ahová tartozik, ahonnan eljött közénk. Érzem lelkének kiterjedését, amint ő már nemcsak ebben a dimenzióban  kóborol, hanem már odaát is láthatja mi vár rá, mégis köti még a fizikai lét. Fogom a kezét, csendben imádkozom, s kérem az El Jötteket, vigyázzanak rá, könnyítsék meg az elszakadást és segítsék az átkelést. Aztán tisztább lesz a tudata, még érthetően elmondja, hogy szeret, szereti az Itt Maradottakat, megbocsát vagy bocsánatot kér, aztán elcsendesül. Lehunyja szemét s szépen, mint egy bársony csúszdán, kicsusszan porhüvelyéből s útra kel. Még egy percig némán állok, érzem a levegő, mintha más összetételű lenne. Igaz már akkor érezni lehet, mikor megkezdődik az utazása. Látom, amint boldogan elindul haza. Várják őt a Rég Nem Látottak. Végtelen SZERETET veszi körül.
S MI, akik itt maradtunk, hogyan birkózunk meg a fájdalommal, az űrrel ami kitöltetlen maradt? Mit is siratunk? Saját magunkat? Mi lesz velünk nélküle? Hogyan élhetünk tovább, hiszen minden rá emlékeztet, mennyi mindent csináltunk, éltünk át EGYÜTT?
EGYEDÜL maradtam?
EGYEDÜL maradtam! Nem mondtam el neki, nem mondhattam el neki, nem mondtam elégszer neki!
Itt valójában saját magunk féltése áll a háttérben?
Nehéz ezt megválaszolni. De szerintem ez lehet az igazi oka a gyászunknak. De a gyászra szükség van.
Mikor édesapám meghalt, fehér ruhát vettem magamra. Miért? Nem tudom pontosan. Talán azért, mert a fehér nekem az újrakezdést, a tiszta lapot jelenti. Régen ez a szín volt a gyász színe. Más kultúrában még most is az.

A Tarot 13. lapja a Halál lapja, de szerintem a legjobb szó erre inkább az Elengedés.
Az elengedést nap mint nap gyakoroljuk. Elengedjük az elmúlt szerelmet, gyermekünket, tanítványt, barátot, rossz szokásunkat, meggyőződésünket, ha a helyzet úgy kívánja, tehát sok mindent elengedünk, tudván azt, hogy így egy újabb minőség léphet a helyébe. Egy új, nekünk megfelelő szerelem, a gyermek jobb lehetőségei, munkahely, barát, emberi kapcsolat, stb...
Kedves Mentorom ezt úgy képezte le nekem, hogy képzeljünk el egy teli ásványvizes palackot. Felrázzuk, kinyitjuk a kupakot és akkor a felesleges, régi tartalom eltávozik. Így a helyébe egy új, minőségi tartalom kerülhet.
Szerintem ilyen az Eltávozás is. Elérkezett az idő, menni kell. Vélhetően dolga végzetten, s a kiválasztott életben mindent tőlünk telhetően megtettünk, megtanultunk, tovább adtunk. A tanulságot pedig majd odaát levonjuk.
Aztán kezdődik minden elölről. Újra és újra. Telve új lehetőségekkel, új Tavasszal és új Halállal...