2015. augusztus 31., hétfő

Hegyi beszélgetés

Addig nem fekszem le, míg meg nem írom. Éjszaka már papírra vetettem, de újra és újra átfogalmazódik bennem, másképp kívánkozik a sorok közé annak a szombat estének minden pillanata. Bence itt szuszog mellettem az ágyán, én pedig próbálok halkan kopogni a  klvaiatúrán, Lolka a kis yorki pedig az ölembe kucorodik. Idilli kép egy ismét lelket próbáló műszak után. Ma éjszaka volt időm és lehetőségem a szombat estén elhangzottakon elmerengni.

Elolvastam már sok könyvet az elmúlt évek során. Tízen évvel ezelőtt  kaptam ajándékba az első "angyalos" könyvemet. Faltam, éhezte a kíváncsi lelkem az ott leírtakat. Ezután a többi könyv mind elébem került. Elmentem Tarot tanfolyamra, és más tanfolyamokra s azt hittem itt meg fogom tudni, mi is az én rendeltetésem ezen a bolygón. Titkos vágyam volt, hogy egyszer találkozhassak egy olyan Emberrel, aki tud az Angyalokkal társalogni, képes más dimenziókba belátni, képes olyan dolgokra, amit emberi elme nem képes befogadni. Volt olvasmányaim között egy olyan könyv is, melynek írója egy Mágus Tanítványa volt. Milyen fantasztikus dolog lehet mellette ülni, hallgatni, látni ahogyan gyógyít, mekkora öröm lehetett befogadni a tanításait, észrevételeit, kritikáit, bölcsességeit. Úgy szeretnék én is lekucorodni mellé s jelen lenni abban a szent pillanatban.

Szombat este döbbentem rá, hogy ez megadatott nekem. S most nem szeretnék ráaggatni semmilyen táblát, amin a "rangjelzése"áll, hiszen ezt Ő, úgy ahogy van kikérné magának, s ezt meg is értem. Egyszerűen, egy emberi lény, akit megáldott a Teremtő azon képességgel, hogy gyógyíthasson, láthassa, érezhesse és hallhassa a Másik Világot. Hogy ez átok-e vagy áldás? Erre Ő tudna válaszolni. Megküzd Ő is a földi lét nehézségeivel, élvezi annak szépségét. Ismerem már tizenvalahány éve. Volt időszak, hogy eltűntünk egymás életéből akármilyen okból kifolyólag, ami alatt én rengeteget tanultam a saját bőrömön.Megtapasztalhattam a saját életemen keresztül azokat a tanításokat, amikről olvastam. Micsoda felismerés volt!

S most ott ültünk a hegyen. Este volt és Telihold. A Holdnak különös sárgás fénye volt mely az előttünk lévő hegy tetejét megfestette. Beszélgettünk teljesen hétköznapi dolgokról. Munka, kapcsolatok, gyerekek......
Meséltem neki az Otthonban végzett munkámról, a Halállal való munkáról, a Lélekről. Elmondtam neki, hogy milyen nehéz az Élettelen Test.
"Persze, hogy nehéz. Ugye milyen nehéz a ruhásszekrény? Mekkora erőt kell kifejtened, mire csak egy centire is elmozdítod? Nincs Lelke. A Lélek könnyű. Aminek Lelke van, arra vigyázol. Ha eszméletét veszti valaki, még közel sem olyan nehéz, mint amikor a Lélek eltávozik a testéből."
Fáradt volt. Halkan megjegyezte, milyen szép hangjuk van a Növényeknek. Milyen kár, hogy az Emberek elzárják a fülük elől ezt az Éneket. Elzárják azt az Énjüket mely fogékony rá.
Szomorú, hogy Föld Anya szenved. Megbetegítettük, kizsákmányoltuk. Pedig mennyire egyszerű lenne a Vele való együttműködés.

Szerettem volna én is hallani azt az Éneket, a Hangjukat. Szerettem volna látni és hallani Föld Anya szívének dobogását.
Már-már ott volt a nyelvem hegyén, hogy engedje meg nekem is hallani, csak egy pillanatra. De nem tettem. Csak ültem és figyeltem.
Ott voltam abban a pillanatban. Akkor döbbentem rá, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan Emberek vesznek körül, akiktől rengeteget TANULHATOK. És visznek magukkal az Ismeretlen, de mégis réges-régen Ismert felé....






2015. augusztus 22., szombat

Majd meglátjuk...

       A minap megnéztem egy, a facebookon lévő kis filmet arról, hogy merre tarunk eben a világban. Merre tartunk, ha továbbra is a szürke, uniformizáló, agymosó elveket követve éljük a mindennapjainkat ahelyett, hogy felébrednénk ebből a mély hipnózisból, ami azt követeli tőlünk, hogy adjuk fel egyéniségünket, ne legyen szabad akaratunk, szabad véleményünk, egy célt szolgáljunk, mert különben büntetésben fogunk részesülni.
És ugyebár ki ne tartana a büntetéstől. Senki sem szereti a pofonokat, a testi vagy lelki fenyítést.

    Vakon követjük a
vezető vonalat, amit felfestettek előttünk, mert kell a pénz, a hatalom, a jólét s a jóllét, kell a nagyobb ház, autó, fiatal lány, férfi, a luxus nyaralás erőn felül, mert a másik ezt meg tudja engedni ilyen vagy olyan okból. Ember, embernek farkasa. Bár ez is megérne egy külön bejegyzést, hogy miért éppen egy farkas szerepel ebben a hasonlatban, holott nem is szolgált rá. Ebből is látszik szerintem, mennyire lenézzük a Földet, a Természet Csodáit, ezen belül is az Állatokat. A Farkas nem öl haszonszerzés céljából. Egy állat sem.

    Szokták mondani, majd meglátjuk. Ezt már egy másik bejegyzésben kifejtettem, de akkor a fizikai vaksággal kapcsolatban, "Érzékeink vaksága " címmel.
Én most arra a vakságra gondolok, amikor nem vesszük észre, nem látjuk a bennünk rejtező értékeket, lehetőségeket.
Furán néznek arra az embere, aki felvállalja magát. Mosolyognak rajta vagy kinevetik. "MÁS VAGY."
Aztán egyszer csak azt veszik észre rajta, hogy jól érzi magát a saját bőrében, boldogul a mindennapokban, nehezen billentik ki a napi rutin során szembejövő akadályok és telve van optimizmussal. Neki nem fontos az, hogy első legyen bárhol is, nem fontos ki mit gondol róla. Ő csak Élni szeretne. Megélni a Pillanatokat. Az Örömöt, a Bánatot, a Szerelmet, a Szakítást, a Születést vagy éppen a Halált, a Szövetséget és az Egységet.

    Persze  néhányan irigyen figyelik, de vannak, akik fogékonyak rá és ők is szeretnék elérni ezt az állapotot vagy legalábbis megközelíteni. Kitartó munkával, önvizsgálattal elérhetjük. Jó érzés, amikor a Valót színesben látjuk. Ahogyan szépen bekapcsolnak újra azok az érzékeny receptoraink, amik segítségével kitágulhat a Világ. Megérthetjük mi, miért történik velünk, milyen Hatással vagyunk Másokra, és Ő hogyan Hat vissza Ránk. Ezek a receptorok megtanítanak minket begyűjteni a környezetünkből beszűrődő fontos információkat. Információként szolgál az, hogy a családtagjaink, kollégáink, a szomszédaink milyen kölcsönhatásba kerülnek velünk. Erre érdemes odafigyelnünk. Kiben milyen érzéseket váltunk ki.

Újra kell tanulnunk magunkat, felfedezhetjük a bennünk lévő Univerzumot. Nem kell ide hatalmas teleszkóp. Csak kitartó belső munka.

A "majd meglátjuk" kifejezés is egy kissé pesszimista, halogató érzést kelt bennem. Persze még hozzáteszik a "vak is ezt mondta" kis szösszenetet.
Én úgy gondolom, hogy egy kissé mindannyian vakok vagyunk. Ezért is fűzöm hozzá rendszeresen azt, " ÉS Ő MEGLÁTTA A SAJÁT MAGA VALÓSÁGÁT".

Mint mondtam volt, ezért engem mindig kinevetnek. De legyen. Én szeretném látni a magam valóságát. Ami nem csak az Én Valóságom, hiszen még sokan tartoztok ide. Az Én Univerzumomba. Szeretem, ha itt vagytok Velem.

Legyen ez az én Színes valóságom :)






2015. augusztus 21., péntek

A Szövetség

Körülbelül egy vagy két hónapja beköltözött az Otthonba a Bácsi. Aranyos, kicsit furcsán beszélő emberke. Reggelente beült a kerekes székébe, megreggelizett és kitárt ablak előtt napozott a napszemüvegében. Ami rajta volt akkor is, mikor éppen be volt borulva az ég...
Hallgatta a rádiót, legfőképpen olyan adót kereset, ahol igazi magyar muzsika szólt.
Néha olyan érzésem volt, mint régen otthon, ahol a vasárnapi asztalt ültük éppen körbe, gőzölgött rajta a  finom tyúkhúsleves sok zöldséggel, anyám keze által készült csigatészta betéttel, majd ezt követte a az igazi rántott csirke, mely nem sokkal előtte még  a baromfiudvarban kapirgált. Közben a rádióban a "Jó ebédhez szól a nóta " című műsor szólt. Azok voltak a boldog szép napok.

Amikor találkoztunk éppen fürdős napja volt. Az én kezeim közé került. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy  Jászfalun lakott. Megkérdeztem tőle, emlékszik-e a családomra. A Bácsi arca felderült és mesélni kezdet Apámról és még emlékezett arra is, hogy volt három lánya, a legidősebbet Erzsikének hívták. A lelkem nagyon megörült s elmondtam neki, hogy én vagyok az a legidősebb leányzó. Nevetve beszélgettünk tovább. Olyan érzés volt nekem, mintha egy kis résnyire elhúztak volna egy függönyt, mely Apám múltját takarta. Nagyon keveset tudok róla és a családjáról.

Megszerettem a Bácsit.
Tegnap éjszakára mentem dolgozni. Az asztalon egy paksaméta, melynek a tetején egy halottvizsgáló nyomtatvány feküdt. Gondoltam biztosan az egyik néni aludt el. Mellbe vágott a hír, hogy Ő ment el. Valószínűleg elaludt. Ledöbbentem . Első gondolatom, hogy "Édes Bogár" ! Miért pont ő? Persze nem más halálát kívántam, de ez annyira váratlan volt. Pedig a látszat ellenére nagyon is beteg volt.
Aztán a szokásos protokoll: ügyelet, papírok kitöltése, halottszállító rendelése. De van egy momentuma az egésznek, amit nagyon nehéz megtenni. A hozzátartozókat kell felhívni és közölni a szomorú hírt.
Már másodszor jön velem szembe ez a feladat.
 Remegett a gyomrom, a lelkem. A Lánya számát tárcsázom, kicsöng és beleszólnak. Meg kell szólalnom! Bemutatkozom, elcsukló hangon közlöm, hogy az Édesapja délután elhunyt. A vonal másik végén döbbent csend. Elmondom a körülményeket, mik a fontos információk, kérdem, szeretne-e elbúcsúzni a papától. Közben  a hangom elcsuklik. Ő nem szeretné látni. Nem bírja.Teljesen megértem.
Aztán a Fia száma következik. Nagyon nehezen bírom. A hangja, a sokk, amit  a hír kivált, a feltett kérdések. a részvét nyilvánítás. Őrületesen nehéz. A fiának véletlenül azt találtam mondani, hogy "Édes Kincsem"...Nem tudtam másként működni...Elbőgtem magam.

Nem tudom, mi tart még ezen a helyen. Néha nagyon szeretnék innen elmenekülni. De nagyon. És tényleg nem tudom mi az ami visszatart. Persze, a menekülés  nem megoldás, hiszen, sehol sem lesz jobb, ha menekülünk. Talán. Azt hiszem.

Lehet, hogy szövetséget kötöttem Vele?






2015. augusztus 12., szerda

A szemükben...

Ma délelőtt is asztrológiát tanultam.
Élve boncolás. Ezt tapasztalom múlt hét óta  csak igazán. 
Eddig is komoly feladat volt a saját Lényem és Élettervem térképének tanulmányozása.
Néha Rocky Balboának érzem magam, aki a nagy darab ruszkival áll szemben a ringben. Vártam a szemben állótól az ütéseket. A Szemben Álló ebben az esetben Én Magam volnék. Vártam a váratlant. S csak úgy záporoztak a bal horgok..."Ez is Te vagy", "Az is Te vagy" felirattal a bokszkesztyűjén.
Álltam az ütéseket. Némelyik piszkosul érzékeny ponton talált el. Körülbelül a szívtájékon.

A Nap-Hold viszonya, Apa- és Anya-kép a képletben. 
A sajátomban, a gyermekeimében és a női felmenőimében. Döbbenetes. 
Döbbenetes, ahogy egy képletből látni lehet az Egyén viszonyát a szüleivel. Miként látja őket, milyen elvárásokat támasztanak a gyermekkel szemben. Legalábbis ahogyan a Gyermek érzékeli őket és az elvárásokat.
Az hagyján, én milyennek láttam Apámat- rajta keresztül a férfiakat-, Anyámat, ők az övékét, majd hogyan örökítettem át a sajátomba az ő tapasztalásukat. 
De azt, hogy én milyen stratégiát választottam annak érdekében, hogy az én magzataim ne éljék át mind azt a rosszat amit én érzékeltem gyermekromban, próbáltam egy teljesen új Anya-képet felállítani magamnak és nekik, ez igazán megdöbbentett. 

Elevenembe talált, hogyan lát engem, mint Anyát a Lányom és  a Fiam....
Soha nem szeretnék nekik ártani. Tudatosan nem. Sem tudattalanul. De én is Ember vagyok. Követek el hibákat. Megtanultam felvállalni őket, s elébük állni, beismerve azt. Szeretem Őket. Életem legszebb és legjobb pillanatai hozzájuk kapcsolódnak. 

De tudomásul kell vennem, hogy Ők választottak engem annak tudatában, milyen Anyjuk leszek. S nem tehettem mást, nem lehettem más, mint azt amit, vagy az akit abban a helyzetben és pillanatban Helyesnek véltem.
Tudták azt is, milyen az életem, milyen tervekkel jöttem erre a bolygóra. Nem védhetem meg Őket minden negatív tapasztalástól, hiszen minden tapasztalat építi a Lényüket. Még attól sem, milyennek látnak engem Anyaként. 

Terelgethetek, figyelemmel kísérhetek, lehetek menedék, félthetek, itt lehetek, szerethetek....
Az Életet Adó vagyok. S ez HatAlom. Az Anya HatAlma. Az Élet adása és nem elvétele, birtoklása...

Ezentúl jobban figyelek Rátok. Tudatosabban.





2015. augusztus 5., szerda

Várok, de nem elvárok...

Nagyon jól hangzik, hogy próbáljunk elvárások nélkül élni.

Ne várjuk el, hogy kinyissák előttünk az ajtót, ne várjuk el, hogy most azonnal, de lehetőleg minél hamarabb hívjon, még ha meg is ígérte, ne várjuk el, hogy írjon, jelentkezzen, ne várjuk el azt, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon, ne várjuk el azt, hogy megértsen, ha mi sem értjük saját magunkat, ne várjuk el, hogy tárt karokkal várjon, ne várjuk el, hogy mindig jó kedve legyen, ne várjuk el, hogy találja ki minden gondolatunkat vagy legalábbis a legtöbb gondolatunkat...

Elvárások, elvárások, elvárások....

De mit is jelenthet ez a szó? Elvárlak Hozzám, ha kedved van. Gyere Hozzám, ha kedved van. Hívlak Hozzám, ha kedved van. Én itt vagyok. Itt ülök és figyelem a kaput. Várok, telik az idő. Addig elfoglalom Magam. Leheveredek a pázsitra és a fellegeket figyelem. Hallom a madarak szárnyának suhogását, hallom a szelet, a Nap melegíti az arcomat. Ha Ma nem jössz, majd jössz Holnap. Gyere akkor, ha kedved van .....

Nem kell, hogy kitaláld, nem kell, hogy kinyisd előttem, nem kell, hogy írj, nem kell, hogy  hívj, nem kell, hogy jó kedved legyen....

Jó úgy, ahogy Vagy. Ha itt Vagy. Úgyis megérezzük egymást. Együtt rezgünk. Egy hullámhosszon...
Te látod a gondolataimat, én érzem a Tiédet. Tudom, akkor is itt vagy, hogyha városok választanak el Minket. 

Régóta várlak. Majd gyere vagy keress, ha kedved van. Én itt ülök. És napozok.