Beth- Második lépcsőfok

Második rész

A Rögzítés és az Átlényegülés

A konyhában állok. Nem tudom, hány éves lehetek. Éppen egy kis macit ölelek magamhoz, hogy menedéket kereshessek a társaságában.
       Az apró helyiségben nem volt víz. Azt a sorház alatti kis téren található kerekes kútból kellet húzni, majd a teli vödrökkel felsétálni az apró lakásba. A mosakodáshoz, fürdéshez és mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet a sparhelten. Anyám néha a platnin kenyeret pirított vagy maradék tésztából ropogós pászkát sütött. Mennyei csemege volt nekem. Itt melegítette a malacoknak való moslékot is. Emlékszem, egy télen, amikor az anyakoca megellett, a kis rózsaszín malackákat Anyu behozta és meleg takarókba burkolta, nehogy megfázzanak. A mamájuk összenyomta volna őket, mondta, ezért most vigyázni kell rájuk. A kis turcsi orrú malackák nem érték meg a reggelt. Kisgyermekként ekkor találkoztam először az elmúlással.                          
A tűzhelyben télen, nyáron duruzsolt a tűz, mintha az otthon melegét szimbolizálta volna, pedig egyáltalán nem volt meleg az az otthon. Nem éreztem magam biztonságban. Egy este apám ölében ültem és egy képeskönyvet lapozgattam. A tűz ropogott a tűztérben és csak úgy ontotta a meleget. Apám fáradt volt. Én véletlenül a lapok mutogatása közben megütöttem a férfiasságát, amiről nekem fogalmam sem volt mi az. Csak azt vettem észre, hogy eldobott magától és rettenetes dühbe gurult. Értetlenül álltam és remegni kezdtem egész testemben. Keservesen sírtam, vigasztalhatatlanul. Mit tettem, hogy Apu nem szeret ?

       Most pedig, ott állok a konyhában. Apám, Anyámat hosszú barna hajánál fogva húzza a földön. Részeg. Üti, ahol csak éri. Azt hiszem a sírásra és kiabálásra ébredtem fel. Kitotyogtam kicsiny lábaimmal a hang irányába. A macimba kapaszkodom. Látom mi történik, de még nem tudja felfogni kisgyermek agyam azt, amit lát a szemem. De érzem a lelkemmel, hogy iszonyatosan nagy a baj. Mintha valami fekete felleg telepedett volna a szobára, átveszi apám teste felett a hatalmat. Pusztítani támadt kedve. Engem nem vett észre. A célpont az engem szülő asszony volt. Az alkohol segített neki más tudatállapotba kerülnie. A Démon artikulátlan hangon üvöltött, csak úgy bugyborékolt apám torkából. A lelkemben hűvös nyugalom támadt. Nem tudom honnan. Felismertem. El akarta hitetni apámon keresztül anyámmal, hogy én vagyok minden boldogságuk akadálya. Én tehetek arról, hogy így kell élniük. Lehetne sokkal jobb, ha én nem születek meg.
A skarlát betűm égni kezdett a lelkemben.                                    
 Nem érdemlem meg az életet és a szeretetet?
Tudja nagyon jól, hogy ez most betalált. Gyermeki testem kezdi felfogni mi játszódik le a szeme előtt. Elfog a reszketés, jeges félelem fut végig rajtam. Nyüszíteni kezdek. Segítség, valaki segítsen!!! Mentse meg anyámat! Mentsen meg engem is!
A síró gyermek látványa mindkettőjüket észhez térítette. Apám kiment a lakásból, kit tudja merre. Anyám felkapott s a sötétben menekülni kezdett velem. Futott amennyire csak a lába bírta. Lefelé a dombról. A lila orgona éppen nyílott. A Hold világította meg a földutat, melyet az illatozó bokrok kísértek egészen a lejtő aljáig. Ez a látvány azóta is itt van velem. Elvarázsolt.                                          
        A domb alján volt egy kút, ahová nemrég  belefulladt egy kisfiú.
Szüleim elmondása szerint játszópajtások voltunk. Az a kút, míg ott laktunk, mindig hívogatott, hogy menjek közelebb, de nem mertem.
Anyám átsietett a réten, ahol a békák kuruttyolása verte fel az este csendjét. Cipője kopogott a kis fahídon. Mennyire szerettem azt a kis hidat!  Anyám meg akart menteni. Ez határtalan boldogsággal töltött el. Mégis szeret. Tudom, hogy szeret, különben nem vinne el az átélt borzalmak helyszínéről. Két pici karommal kapaszkodom a nyakába. Szeretem ezt az Asszonyt! Bármit is gondolt rólam, bármit is követett el ellenem. Tudom, hogy nem Ő akart elpusztítani. Csak egy eszköz volt. Mindig szerettem volna neki megfelelni, de nem tudtam. Itt a Földön Nem.

Ölelés...

Mit gondolok az ölelésről? Valami ilyesmit...

"Fontos, hogy figyeld saját magadat is. Az ölelést én is használom, mint terápiás eszközt.
Azt, hogy mit vált ki a másikból ahhoz érezni kell a másikat is valamilyen szinten. Nem tudom megmagyarázni, hogy miként, csak azt, hogy ha rá vagy hangolódva, akkor tudnod kell, mi lesz az ő reakciója.
Velem  is előfordult már, hogy másként értelmeztem egy ölelést....
De aztán rájöttem, nem kellett volna.
Az ember sebezhető és nagyon vágyik a szeretetre.
Ilyenkor az "önzetlenül adó" a szívére szorítja a "kapni vágyót".
Ez olyan szép.
Az érintésnek pedig természetfeletti hatalma van.
Olyan, mintha egy hangszeren játszanál.
Rá kell hangolódnod a hangszerre és tudnod kell, milyen hangokat csalogathatsz ki belőle. És magadból.
Tudnod kell, milyen hatással lehetsz rá, illetve ő rád..."


2016.....G.E.

Beth története- Mellékzönge...

A történetet, melyet ma megosztottam, bő egy éve kezdtem el virtuális papírra vetni. 

Ez egy olyan terápia számomra, amely segít nekem feldolgozni azt, amit gyermekkoromban tapasztaltam. 

Nem panaszkodni akarok, hanem a saját működésemet szeretném megérteni. Megérteni, miért láttam, látom úgy a világot, ahogy. 

Az én SZŰRŐMÖN keresztül.

A saját ÉRZÉSEIMRŐL írok. Ide tartozik az is, miként láttam a szüleimet, a hozzám közel állókat.  

Nincs szándékomban megbántani senkit sem. Ez rólam szól. 

Persze nagyon sokat segítenek bizonyos technikák, módszerek, így tágíthatjuk a látókörünket. Tovább láthatunk az orrunknál. Mindent más megvilágításba helyezhetnek a kapott információk, melyeket azok  adnak a kezembe, akik ismerik a történetet. 

A szüleimét és azok felmenőiét. 

Ismétlem, MEGÉRTENI szeretném, nem ELÍTÉLNI vagy HIBÁZTATNI. Ahhoz nincs jogom. Minden csak azért volt úgy, mert úgy kellett lennie, ott, abban a pillanatban. 

Ezzel nincs semmi baj. 

Szerettem Anyut is és Aput is. Úgy, ahogy voltak. Régen elmentek. Hiányoznak. S ez most nem nyafogás. Régen tudomásul vettem. 

Minden családban vannak titkok. És akkor mi van? Szégyen és gyalázat? Ki mondja meg? Ki törhet pálcát felettük ,vagy felettünk? 

Ne legyünk álszentek! Ki tudhatja, hogy, mit érezhetett az a személy akkor, amikor megtette azt a bizonyos lépést? 

Nem tagadom, nehéz volt néhány dologgal szembesülnöm, de legalább közelebb kerültem a megértéshez, majd a feloldozáshoz. 

És ez a LEGFONTOSABB.

Az én szemszögemből. És most nem számít más. 

MERT AZ ÉN ÉLETEMET SZERETNÉM ÉLNI, S NEM A MÁSÉT! NEM MÁSOK ELVÁRÁSA SZERINT.

Anyám és Apám örökségeként. 

Felvállalok mindent amit leírok. Mert felvállalom azt, aki vagyok.

Szeretettel

Erzsó

Beth..-Első lépcsőfok

Egy évvel ezelőtt kezdtem el megírni ....
Nem fejeztem még be...

Beth története

A Tett-Erő

És megtörtént. Elindultam. Átkeltem a folyón, de valahogy még maradt rajtam némi emlékfolt. Sebaj. Ahogy haladok az Anyám felé, érzem, hogy felfogott a tudatával, s várt, de csak nagyon haloványan, nagyon félénken, nem bízva magában, hogy kellően el tudja majd látni  feladatot, miszerint el kell indítania a Lányát az úton. Szerette a férfit. Ott a tisztáson lettek egymáséi. Akkor már nem nagyon érdekelték a következmények. Sem a szüleik véleménye, sem a testvéreié, sem az,  hogy netán várandós marad. Boldog akart lenni. Hacsak erre a pár pillanatra is.

Tudta a férfi szereti őt, de sajnos a családja elég agresszív volt. Okos fiú volt, művelt, szeretett olvasni, rajzolni. A teste, mint egy görög istené. Magas, izmos, barna hajú, fekete szemekkel és egy hetyke kis bajusszal. Nagyon szeretett volna tovább tanulni, de sajnos nem lehetett, mert ők is olyan szegények voltak, mint az ő családja. Dolgoznia kellett.
Szeme izzott, ahogyan a lányt a karjában tartotta. Szerette, de ez a szerelem a vágyával karöltve irdatlan energiákat mozgósított benne. Akarta őt. Mindenestül. Most és mindörökké!
Nem érdekelte a családja. Tudta, hogy a lányt kicsi korában  a nagynénjének dobták oda, hogy neveljék fel azt.
Tudta milyen mély sebeket hordoz magában, tudta, hogy az anyja gyűlöli, mert a saját botlására emlékezteti. Tudta, nehéz lesz megfelelni mind a saját, mind az ő családjának. De hitte, hogy meg tudnak majd oldani minden felmerülő problémát. Itt még erős volt a hite.
Szeme zöld volt, mint egy macskáé, hosszú barna haja a derekáig ért. Mindig csinosan öltözött. Szeretett varrni, igen kreatív teremtés volt. Ruhatervező lett volna szíve szerint, de nem engedték tovább tanulni, mondván menjen dolgozni, mert kell a pénz .Álljon a saját lábára.
És ebben a csodálatos pillanatban fogantam meg Én. Tudtam hová érkezem, láttam a szüleimet, láttam ezt a pillanatot, hallottam a gondolataikat, láttam nászukat. Izgatott lettem, s féltem kissé ettől a pillanattól, hiszen bármilyen pontos a terv, a szabad akarat azért komoly szerepet játszik a történetben. De igyekszem összehangolódni a feladatommal. Lebegtem felettük még egy kicsit, gyönyörködtem bennük.
Tudom azt is, hogy nem választottam kényelmes, babarózsaszín életet. Szeretnék egy nagyobb lépést megtenni. Előre és nem hátra.
Ahogy közeledek feléjük, egyre jobban elhatalmasodik rajtam egy fura érzés. Elbizonytalanodok. Beágyazódok a jó puha, meleg anyaméhbe, s megkezdem földi pályafutásomat.
                        
Eltelt hat hét. Anyám megbizonyosodik afelől, hogy nincs egyedül. Boldogság tölti el a szívét. Ő nem szeretne olyan anya lenni, mint az övé, aki felhasználja a gyerekeit önző, alantas szándékaihoz. Ő szeretni fogja a gyermekét. Biztos benne, hogy lánya lesz. Hogy honnan, azt nem tudja. Ez a gyerek különleges lesz. Nemcsak azért, mert az övé, de egy olyan nagy szerelemből születik, amit ő csodának hisz. Szólnia kell a férfinek. Milyen boldog lesz ha megtudja!
Este szól neki, úgyis találkoznak a buszmegállónál. Eközben én biztonságban érzem magam és szeretve.        
Apám a megállóban várja Anyámat. Mohón legelteti a szemét a Nő hosszú combján, ami kilátszik az aprócska szoknyából, pedig odakint még hideg van, szeszélyes az április. A lány arcán titokzatos mosoly látszik. Istenem- gondolja-,ez a nő az enyém!
Anyám leszállt a buszról s belekarolt a férfiba, elindultak hazafelé a tanyára. Izgult, kissé tartott apám reakciójától. Belekezdett. Elmondta, hogy pár hete késik a menstruációja s valószínűleg várandós. Apám csendben fogadta a hírt, mert tudta hogy nem a gólya hozza a kisbabát, mégis mellbe vágta a hír, hogy apává avanzsálódott. Aztán a köd kezdett felszállni, az öröm szépe lassan kezdett bekúszni a lelkébe. Átölelte anyámat s felkapta. Úgy álltak a réten, ölelkezve és önfeledten nevetve. Ez a pillanat már hármunké volt. Ebben az érzésben ringatóztam anyám méhében bent, ott legbelül.
Mikor hazaértek elköszöntek egymástól. Meg kell még mondaniuk otthon. Most már félni kezdtek, de az együvé tartozás érzete összekovácsolta őket ebben a pillanatban. becsukták maguk mögött a kaput, s belépett ki-ki a maga otthonának ajtaján.

Anyám nem tudott elaludni. csendben sírt. Tudta mi lesz anyja reakciója. Közömbös volt.
Nem nagyon érdekelte mi lesz a Lányával, végre legalább eltűnik a szeme elől s nem emlékezteti tovább arra a régi történetre, ami miatt mindennap szemrehányóan nézett rá a férje. Anyám erről mit sem sejtve, nem tudván anyja miért gyűlöli őt ennyire, apja felé fordult, akit annyira imádott.
Ő jelentette számára a nyugalmat, biztonságot a anyja rezignáltságával szemben. Nagyon szerette volna elnyerni az Apa szeretetét, bizalmát, de valahogy olyan nehezen ment. Fogalma sem volt róla, hogy miért. Ezt csak évekkel később vetette oda úgy foghegyről az a drága anyja, más gyereke ő, nem az Apjáé. Nem sokkal ezután már csak egy selyemövvel a nyakán talált rá a Húgom.

Bízott benne, hogy legalább apám jobb hírekkel jön holnap. Féltette a magzatot. Én pedig odabent félni kezdtem. Átéreztem anyám fájdalmát, félelmét. Mindent éreztem, mindent hallottam, mindent láttam.
Másnap reggel apám arcán zavar és tehetetlen düh ült. És részeg volt. Anyám félni kezdett, baljós félelem járta át a lelkét. Durván a nőnek esett. A gyereket el kell vetetni. Nem jöhet világra! Nem kell neki gyerek, főleg tőle nem. Anyám tudta, hogy a családja szépen lassan csepegteti a mérget szerelme poharába, hogy ő nem a neki megfelelő nő. Ő csak akadálya lenne boldogulása előtt. Nem kell neki gyerek. Nincs hol lakniuk és még sok más kifogást is kitalált, csakhogy meg tudjon felelni családja elvárásainak.
Anyám agyában cikáztak a gondolatok s a szíve hasadt meg. Gondolatai pedig belém égtek, mint a skarlátbetű.

Miért nem lehet engem szeretni? El akarnak pusztítani!
Az éppen beágyazódott kicsiny testem remegett a félelemtől. Hihetetlen Erővel dolgozni kezdett bennem ez a két mondat. Tudtam, hogy nehéz lesz ezzel a kóddal indulnom.

Az ERŐ.
Meg kell szelídítenem ezt az Oroszlánt s közben vigyáznom kell arra, nehogy rám omoljon az épület ahol tartózkodom. Még mindig ég bennem anyám fájdalma. Ettől a pillanattól kezdve minden erejével azon volt, hogy elpusztítson. Hiába próbált ellene tenni, annyira erős volt a generációkon át ívelő minta, hogy nem tehetett mást. Lehúzta az örvény. Letaszítottá váltam még az anyaméhben, mint anyám, nagyanyám és az ő anyja. Az ő bűnüket mind rám terhelték. Fel kell, hogy oldjam !!!
Ez az érzés elkísért közel negyven éven át..

S egy decemberi napon megszülettem.