Ugyanezt éreztem akkor is, amikor éppen, a fájdalmaktól, egy teljesen más tudatállapotba süllyedt beteg vagy idős ember mellet voltam. Vannak akik, szintén azt hiszik, hogy ezek az emberek nincsenek maguknál, azt sem tudják, hol vannak. Nem figyelünk oda azokra az apró jelekre, amit felénk küldenek, "hahó, itt vagyok, csak egy kicsit figyelj rám, láss engem".
Igenis, felfogják azt, mi zajlik körülöttük, csak nem tudnak olyan formában megnyilvánulni, amit az éppen magát teljesen normálisnak kikiáltó adóvevője fogni tudna. Éppen ezért duplán zárjuk őket szigorú keretek közé.
Semmi másra nem lenne szükség, csupán csak egy icipicit több odafigyelésre, ráhangolódásra, odahajolásra.
Három hete meghoztam egy döntést, mely alapjaiban változtatja meg a körülöttem élők mindennapjait.Több évet vártam a megfelelő alkalomra, hogy végre fizikai szinten is megnyilvánulhasson. Teljesen normális volt rá a reakció minden irányból. Megértem. Megértek mindenkit. Felkészültem rá lelkileg. Azt, hogy a valóságban hogyan élem meg, az már más tészta.
Persze, hogy megvisel. Nem vagyok érzéketlen. Nehezen viselem a gyerekem kirohanásait. Fájnak lelkemnek a szavai, de tudom, mi miért történik. Fontos számára a Család, az Anya. Elfogadom.
Édesapja érzelmi ingadozásai is hatással vannak rám.
Előfordult, beültem az autóba, s valahol máshol aludtam, magamba zárkózva, egy szót se szólva.
Néma döbbenet ült az otthon lévőkön.
Igen, nálam is van egy olyan határ, amit ha átlépnek, beindul az az önvédelmi mechanizmus, amikor kőkeményen ki kell állnom azért, aki vagyok. Bármilyen drasztikusnak is tűnik, bármilyen vad ötletnek, vagy tőlem nem megszokottnak. Eddig mindig mások érdekeit tartottam szem előtt.
Pár nappal ezelőtt, szerettem volna beülni az autóba egy nehéz beszélgetés után. Nem engedett. Elállta az utamat, beállt az ajtóba és beszorított a sarokba, közben egyfolytában azt mondogatta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy elmehessek itthonról, s ez a valaki nem én vagyok. Nem alkalmazott fizikai erőszakot, nem bántott, csak a szemembe nézett és hozzám beszélt. Úgy éreztem magam, mint egy olyan ember, akire rá akarják sütni a "nem beszámítható"bélyegét.
Ültem a sarokban a padon, s kétségbeesetten próbáltam magyarázni, hogy én teljesen normális vagyok és képességeim teljes tudatában. Szigorú keretek.
Kérte, gondoljak a gyerekre, mit érezhet. Na, ezt azért nem kellet volna! Teljesen megsemmisültem. Megértem őt. látom őt. De ők nem látnak engem. Nem is várhatom el tőlük.
Nemrég megkérdezte tőlem egy nő, tudom-e, hogy ki vagyok én?
Értetlenül néztem rá, hogy mi a fenét akar? Elmondtam neki azt, amit tanultam és nem mellesleg tapasztaltam, mivel régóta figyelem magamat. Nem értette. Nem volt hangom. Újra el kellett mondani neki, hiszen nem értette, "ki vagyok én".
ÉN, egy olyan információs halmaz vagyok, aki ha megtalálja a belső csendjét, s megélheti a evolúciót, ezáltal kapcsolódhat az Őt Teremtőhöz, s olyan információkhoz juthat, melyek által rájöhet, ki is Ő valójában. Persze ehhez még több, mint valószínű, sokszor kell még leszületnem, hogy ezt az érzést megtapasztalhassam, de már halványan látszanak a körvonalai ennek az élménynek. .
A hölgy rám nézett hatalmas szemeivel, s nem értett engem, majd egy velem szemben ülő lefordította neki.
A lány kérdése azóta is itt visszhangzik a fülemben.
Ki vagyok ÉN?
Az vagyok, aki.
Aki tudja, mit, mikor és miért cselekszik. Többnyire. Figyelem a Magomat.
Teljesen beszámítható vagyok.
Az vagyok, aki nem szereti, ha a cselekvés szabadságától megfosztják.
Az vagyok, aki felismerte, nem tud működni olyan keretek között, amelyek olyan terheket tesznek a vállára, amit már nem akar tovább mások helyett cipelni.
Az vagyok, aki nem szeretne mások elvárásai szerint tovább létezni.
Az vagyok, aki tudja, mi az, amit nem szeretne.
Az vagyok, akiben már körvonalazódik, mi az, amit SZERETNE...
G.E.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése