2017. május 23., kedd

Akarsz TŐLEM valamit, vagy ENGEM szeretnél látni?

Éreztem az illatát megváltozott körülöttem a levegő. Álmomban jött el hozzám. Bőrébe bújtam, felvettem az alakját. Mindent éreztem, amit Ő.
Anyám voltam, akit valahogy mégis kívülről, Gyermekként láttam.
Emberek vettek körül. Ismerősök és ismeretlenek emlékeztek rá. Ezek az emlékképek, mint színes filmkockák peregtek előttem.

Mélységes, mély szomorúságot éreztem, mint Én/Anyám.
Volt egy kedves barátnője, akit sosem láttam. Ebben a létben, nagyon beteg volt a nő. Bőrét mindenhol fekélyek borították. Kart, karba öltve, némán bandukoltak végig az utcán, ami sehová sem vezetett...

Eközben Húgom hívott félre. Nem szólt, csak megmutatta régi házunkban a villanyórát. Nem értettem, mire szeretné felhívni a figyelmemet. Az egyik mérőeszközön egy fehér matricán, Anyu betűit ismertem fel, melyet zöld tintával rótt oda: "1989.12.05." .
Megdöbbentem, hiszen ez a 16. szülinapom. Már nem nagyon emlékszem, mi is történhetett azon a napon.

Ezután ismét visszacsusszantam Anyu mellé, aki egy buszon ült. Valahol a jármű hátuljában ült az utasok közt. Ismeretlenek, mégis ismerős rezgésekkel rendelkező emberek. Nem tudtam őket azonosítani.
Kitört a buszon valamiféle elégedetlen hangulat, mely Anyu felé irányult. Leszálltunk . Benne és mellette voltam, mikor ismét mellé került a beteg barátnő. Anyu simogatta a hátát és határtalan szeretet tört utat magának a szívéből. Valami fura érzés kerítette hatalmába. Olyan információ került a birtokába, amitől hirtelen minden más megvilágításba került.
Tudta. hogy meg fog halni. Ezt elmondta a nőnek is. Én pedig meghallottam.
Anyám sírni kezdett...

Ekkor felébredtem. Nem éreztem rossz álomnak. Sőt. Tudtam, valamit üzenni szeretne.
Érzetként a mélységes szomorúság volt az, ami megmaradt, nyomott hagyott bennem És a dátum. Ennek még utánanézek.

Felhívtam Nekem Kedvest, hogy elmeséljem az éjszakai élményemet.
Hamar megjött a válasz. Az álmom elemzése, mely szerint a gyerek énem jött elő, aki szeretné azt élni, ami az ő feladata, Szeretné már jó érezni magát, nem megfelelni másoknak.
S mivel nagyon sokszor voltam szomorú mostanában, ezért éreztem azt, hogy Én vagyok Anyu. Az elmúlt évben megtudtam, hogy álmomban minden szereplő ÉN VAGYOK.  Ezért éreztem most magam Anyunak.
Ez az álom a Gyermeki Én szimbolikája volt.
Túl sok emlék jött fel nálam az elmúlt hetekben, amit próbálok MEGÉRTENI, ELFOGADNI.
Jelenleg vannak olyan történetek, kapcsolatok és emberek az életemben, akikkel szintén a MEGÉRTÉST, ELFOGADÁST és az  ELENGEDÉST élem meg.

Szintén most szembesülök azzal a kérdéssel is, hogy ki, mit akar tőlem?
Vagy akar tőlem valamit, vagy azt AKI VAGYOK.
A kettő között óriási a különbség.
Megdöbbentő.
Most már nemcsak nézek, hanem látok is. Látom, ki milyen szándékkal közeledik felém. Viszont még a határaimat kell láthatóan és érezhetően kijelölnöm. Ez a következő lépés.

Megdöbbentő az is továbbá, hogy milyen szuperszonikus sebességre kapcsolták a megéléseimet. Csak kapkodom a fejemet, s megpróbálom felvenni a ritmust. Irdatlan sok energiámat viszi el s emiatt olyan fáradt vagyok, mintha egy hegyet kellett volna elhordanom. Olyan lettem, mint Csipkerózsika.
Csak alszom és alszom...persze ébredésemet nem a szőke henceg segíti:)))

Viszont kezdem megszokni az EGYEDÜLLÉTET.
Megkérdezték a minap, nem vagyok-e magányos.
A válaszom nemleges volt. Nem vagyok magányos. Most már jól érzem magam a társaságomban. Együtt megyünk kirándulni, vásárolni, vagy a Duna korzóra elnyalni egy levendula fagyit.

Azt hiszem, most már egyre jobban ÉRZEM (a)MAG(O)MAT :)))))

Szeretettel

Erzsó









 

2017. május 15., hétfő

A Szégyen és más öngyilkos gondolat...

Most szálltam ki a levendulás fürdővízből. Nyugalom van körülöttem és csend. Már egy hónapja lakom a hegy tetején. Ott, ahol sokan szeretnének eltölteni legalább egy órácskát. Tavaly tavasszal, amikor  erre jártam, felsóhajtottam, milyen jó lenne ide elvonulni, vagy itt lakni!
A vágy, melyet felküldtem és elengedtem az Univerzumba , most Valósággá vált.
Milyen klassz dolog a Vonzás Törvénye! Ugye?

Míg eljutottam idáig, nehéz utat tettem meg. Mérlegelnem kellett.
Vagy továbbra is úgy élek, hogy a MEGSZOKÁSAIM uralják a mindennapjaimat és teszik egyre szűkebbé a mozgásteremet, vagy megpróbálok kiállni magamért és megtalálni azt az utat, mely újra megmutatja nekem ki is vagyok én ?

Rengeteg időm van elmélkedni. Az elmúlt hetek alaposan megrángattak. Elhangzott néhány mondat, melyek olyan blokkokat aktiváltak, amikkel ugyan tisztában voltam, de még csendben vártak a felszín alatt.
Egy ideje már nagyjából kezdem érteni azt a rendszert, amelyben létezem. Látom a működését, tapasztalom a saját bőrömön vagy a lelkemen. Mégis, a megélése az, ami rengeteg energiát visz és piszkosul nehezen élem meg.
Magamba fordultam, kezdtem elszigetelődni az emberektől. A hangulatom kilengése őrületes volt.
Múlt héten kedves Barátnőm alaposan megrángatott. Rávilágított, hogy most éppen a szégyen állapotában vagyok.

Mi is a szégyen?

Egy olyan állapot, melyet gyermekkorban egy külső hatásra élhetünk meg. Elég ehhez néhány mondat, mint például, "ezt te nem érdemled meg", vagy "takarodj", vagy "nem szeretlek, mert ilyen és ilyen vagy", vagy "nem vagy képes rá".
Ezek az élmények bevésődnek az ember lelkébe, és egy szép napon valaki aktiválhatja ezt. Ilyenkor az ember vagy magába fordul, vagy dühössé válik.
Én magamba fordultam.

Költözésemnek volt, aki örült és ennek hangot is adott. Helyemet próbálta átvenni a családban.
Volt, aki bosszút akart állni rajtam olyasmiért, amihez közöm sem volt. Volt, aki csak szimplán nem tudott dönteni és inkább megbántott.
Látom és értem mi miért történik. Mégis, a megélése volt iszonyatosan nehéz.

Felsejlett Anyám elszigeteltsége. Nem tudtam mit érezhetett. Most viszont igen. Előkúszott mindenféle gondolat bennem. Az autóban ülve bevillant néha, hogy mi lenne, ha elengedném a kormányt, tapostam a gázpedált, hátha történik valami ami kiemel innen, hiszen úgysem hiányzom senkinek, otthon is minden működik nélkülem.
Feleslegessé váltam,gondoltam magamban. Anyu érzései egyre erősebbé váltak. Mint valami szürke démon keringett körülöttem. Fura találkozás volt. Úgy gondoltam, hagyom, hadd kússzon belém. Kíváncsi voltam arra, mit kapcsol be nálam. Abban a furcsa ürességben, ahol tompa fájdalomban lüktetett a lelkem, valahogy hidegen fogadta a közeledést. Körbe-körbe járt, hívogatott, csalogatott, gyomorszájon vágott.
Azt mondta úgyis elvesztettem mindent, mi tart még itt? Egyedül maradtál, vinnyogta.
Tényleg, mi az ami itt tart?

Aztán képek jöttek elő Anyuról. Mit csinálhatott az utolsó pillanataiban? Mire gondolhatott?
Áramlott bennem az a fura energia, ami tele volt információval, majd ezzel egy időben, beépültek szépen minden sejtembe. Ott kell, hogy maradjanak, hogy aztán később emlékezni tudjak rájuk.

Ültem az autóban és eközben a fák harsogó zöldjét figyeltem. A nap sugarai áthatoltak a lombokon. Élet van az erdőben. Élet van az út mellett. Élet van bennem is. Nagyobb az élni akarásom, mint az öngyilkos hajlamom.
Anyám öröksége. Tudom, hogy szembe kellett néznem ezzel az érzéssel is.
Minél mélyebbre kerülök, annál magasabbra szárnyalhatok majd.

Két hét leforgása alatt lefogytam majd tíz kilót.Szarul nézek ki. Azt mondják.

Mind eközben tudtam, hogy mégsem vagyok egyedül. Segítséget kell KÉRNEM.
Sőt! A segítséget fogadnom is kell. Tehát, az ELFOGADÁST is gyakorolnom kell.

Volt amikor úgy éreztem feladom, nem tudom végigcsinálni. Rengeteg akadály gördült elém. Görcsösen próbáltam fogni a dolgokat. Tehát, az ELENGEDÉST is komolyan kell vennem. Szó szerint.

Mégis miként tudom majd megélni ezeket az érzéseket?

Úgy kérem szépen, hogy el kell hinnem MAGAMRÓL, hogy szerethető vagyok. Úgy, ahogy vagyok.

Olyan emberek vannak körülöttem, akik azért szeretnek, amilyen vagyok. Ők tartják bennem a HITET miszerint, amit adtam az embereknek, azt most visszakapom. Tényleg ennyien szerettek engem?
És tényleg. Nagyon sok támogatást kapok. Megható. Van, aki tárgyi segítséget, anyagi segítséget nyújt. Van, aki a lelkemet pátyolgatja, próbálja az önbizalmamat megerősíteni, eljön minden héten, hogy lássa miként vagyok. Van, aki felhív....
És sorolhatnám.
NEM VAGYOK MAGÁNYOS!
Csak EGYEDÜL-LÉTben vagyok. És ez nagyon nagy különbség.

Most fordult át bennem minden.
Megtanulok KÉRNI.
Megtanulok ELFOGADNI.
Megtanulok ELENGEDNI.
Megtanulok kilépni a SZÉGYEN állapotából.
Megtanulom SZERETNI MAGamat 100%-ig, hogy másokat is ugyanennyire szerethessek.

Mindehhez szükségem volt a VÁLTOZÁSRA.

Úgy gondolom, amikor az ember eldönti azt, hogy változni szeretne, akkor sajnos sok támadással találkozhat a folyamat közben. Lesznek olyanok, akik nem hisznek benne, próbálják lehúzni, odaláncolni magukhoz, bármilyen eszközt választva.
Csak rajtam múlik, van e bennem annyi BÁTORSÁG, hogy végig tudom csinálni azt.
Vállalom az egyedüllétet, ami nem jelenti azt, hogy egyedül maradok, hiszen olyan emberekkel találkozhatok, akik támogató szándékkal közeledhetnek hozzám.Meg kell lennie a BIZALOMNAK bennem a SORS és az EMBEREK felé.

Most már úgy gondolom, Anyu szellemi örökségét lassan- lassan feldolgoztam. Hosszú folyamat volt, s talán még nincs vége, de azért már sokkal könnyebben és vélhetően rövidebb idő alatt tudom eltenni a megfelelő helyre.

(Azért be kell, hogy valljam, a mínusz tíz kilónak örülök. talán megboldogult leány koromban voltam ennyire "vékony":)))
Végre rám jönnek az M-s ruhák is :)))

Köszönet Mindenkinek !!!!

Szeretettel

Erzsó



















2017. május 7., vasárnap

Beth- Negyedik lépcső



Az Emlékek Hálója- Az Ítélet



Itt vagyok. Mindegy, hogy hol. Itt, a semmiben. Annyi mindenen túl vagyok már. Igazából ez nem is jó kifejezés. Nem vagyok túl semmin. Dolgozom rajta. Könnyebben elteszem őket valahová. Nem szeretek túl sok időt szánni rájuk. Gátolnak. Túlságosan fájdalmasak. S mintha a Tudatom tudná ezt, jó mélyre eltemeti, hogy ne gátoljon az új célok kitűzésénél, s majd újra visszaköszönhessen néhány momentumban, észreveszem-e, újra és újra beleesek-e az érzelmi csapdába.

                                          
Kisgyermekként látom Magamat. Sokszor sírtam, sokszor bántottak. Vagy úgy, hogy ütöttek, vagy úgy hogy a lelkemet bántották azzal, nem vagyok jó ember, nem csinálok meg semmit elég jól.
Tőlem nem elég a hármas, nekem kiválóan kell telesíteni. A húgomtól elég volt, ha kevesebb energiát fektetett bele az éppen aktuális projektjébe. Nagyon megvertek a rossz jegyért. Féltem Anyám elé állni.
Emlékszem, egyszer egyest vittem haza. Napokig nem mertem elmondani. Egyszer csak elkérte az ellenőrzőmet. Egy vékonyka kis hálóingben voltam. Lent voltunk a pincében, éppen begyújtáshoz készülődtünk. Egyik sarokban nagy halom szén, amit mindig iskola után hordtuk ide le, a másikban fadarabok, gallyak, vesszők. A szerszámos asztalon, egy kopott, régi szíj feküdt. Lebaktattam a pincébe és már a testemen és az arcomon előre éreztem az ütéseket. Odanyújtottam neki a kis füzetet, én pedig ott álltam a vékony anyag fedte csenevész testemmel. Szinte meztelen voltam. Nagyon féltem. Anyám arca eltorzult az egyes láttán, s mintha nem is ő lett volna hirtelen a szíj után nyúlt, s artikulátlan hangon üvöltve ütésre emelte a kezét és rám mérte az elsőt. Aztán a másodikat és már nem számoltam hányszor sújtott le rám. Csak nyüszítve próbáltam menekülni, de utamat állta. Mikor kifáradt eltakarodtam a szobámba. A testemet ért fájdalom semmi sem volt a Lelkemet ért fájdalomhoz képest. Mint annyiszor az elmúlt életemben, most is kutattam az okát, kérdezem, mit vétettem?
Akkor nem tudtam.

Persze történtek jó dolgok is. Szép napjaink is voltak. Szerettem, amikor a varrógép elé ült, és csodálatos dolgok kerültek ki szorgos kezei közül. Láttam, amint a lakást Apámmal ketten kitapétázták, mert a festő egy pancser volt. Fáradtságot nem kímélve szépítgették a házat, a kertet. Imádtak táncolni. De szerettem nézni Őket tánc közben!
Úgy simultak egymáshoz, mintha a másik ruhaként öltötte volna fel magára a partnerét. Mozgásukban benne volt az egymás iránt érzett szerelmük. Ritka pillanatok egyike volt.                                
A lemezjátszót nyáron kivitték a teraszra, mely az erdőre nézett. Olajfák, akácos, galagonya bokrok. Imádtuk. A hatalmas ajtók kitárva, hogy a hangfalak is kint lehessenek a szabadban. Mi pedig Anyu készítette kis szoknyácskában és hímzett topban táncikáltunk Apuval. Anyu meg nézett minket. Büszke volt Ránk. Akkor szeretett Mindannyiunkat. Úgy hiszem. Még Engem is. Néha megláttuk Őket, amint összeölelkezve ülnek kint a széken. Sötét volt már. Beszélgettek, csókolóztak. Mi pedig a szobában sutyorogtunk a Húgommal. Amikor nagyon szerették egymást, a szeretkezésük zaja is áthallatszott a szobánkba. Emlékszem, amikor a legkisebb húgom született. Apu nagyon izgatott volt, Anyu anyja vigyázott ránk...
Amikor Apám megtudta, hogy harmadszor is lánya született, fénylő szemmel, kissé kapatosan, de rendkívül büszkén odaállt a nagyanyám elé s azt monda, "mama, megint Lányom lett."
 Apu átölelt Minket és elsírta magát, aztán hármasban birkóztunk az ágyon. Három a kislány, mondogatta. Boldog voltam. Nagyon szerettem az Apámat.

S most, ahogy itt ülök, látván azt, hogy nemcsak rossz dolgok, hanem szép pillanataink is voltak, elönt a határtalan Szeretet a Szüleim iránt. Ha Ők nem lettek volna, akkor Én sem lennék. Itt. Szerettek. És ha szerettek, akkor Én miért ne szerethetném Magam?   Miért ne szerethetném azt a L(é)ányt, aki vagyok? Nem szeretnék menekülni az emlékeim elől. Szembe állok velük, hadd jöjjenek. Ők az én kivetüléseim. Hogy újra létrehozhassam Magamat, el kell döntenem, mit is szeretnék valójában. Szeretnék-e megfelelni másoknak,?

Feldolgozok. Dolgozom. Támogatva vagyok Minden oldalról.

Itt Élet Volt. Itt Élet Van. Itt Élet Lesz.



Szeretettel

E.






Anyunak

Ezüst szállal összekötve,
Most és Mindörökre.

Szeretlek Anyu.
Szívből.




2017. május 3., szerda

Bátor vagyok..

Olyan régen nem írtam, talán  az is lehet, hogy már több hónapja. Nem számolom.
Egyáltalán nem éreztem késztetést. Úgy gondoltam, elég megosztani a régieket.
Néha megdöbbentem azon, milyen sorok jöttek elő belőlem.

Most valamiféle üresség van a helyén. Nagyon sok most körülöttem az  információ.
Próbálom őket a helyükre tenni. Van köztük fájdalmas, van köztük olyan is, amitől csak VAGYOK.
Érdekes és furcsa érzés ez a CSAK VAGYOK. Szavakkal nehezen kifejezhető.

Közel négy hete kiléptem a komfortzónámból. Nagyon sokat tépelődtem. Mérlegeltem. Közben rettenetesen féltem. Mitől is féltem?
Attól, hogy másokat megbántok. Attól, hogy elvesztem az anyagi egzisztenciámat.
Attól, hogy egyedül leszek. Az egyedülléttől. Attól, hogy nem lesz olyan, aki szeret.
Közben tudtam, nincs más megoldás, magam védelmében muszáj meglépnem. Nem tehetem meg, hogy továbbra is azok között a keretek között létezzek, melyek beszorítanak és beteggé tesznek. Igen, beteggé. És szomorúvá. Persze a külső szemlélő ezt nem láthatta rajtam, hiszen nagyon sokat nevetek. Ez az én terápiám, magam számára. Vannak, akik szeretnek a közelemben lenni, mert olyan erőt, vagy energiát kapnak tőlem, ami átsegíti őket egy láthatatlannak vélt akadályon...gondolom...
Úgy tűnik kívülről. egy erős, magabiztos nő vagyok, mondta volt egy kedves Barátom. Egyáltalán nem látszik rajtam az önbizalomhiány, a tétovaság, vagy a félelem.

Pedig ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit!

Igen, én is piszkosul félek. Igen, engem is megvisel, ha megbántanak.
Szomorúvá tesz, ha kihasználnak vagy vélt sérelmüket rám vetítve, bosszút állnak "rajtam", másokat is belerángatva, átgázolva rajtunk.
Egyre nehezebben tudok azonosulni ezekkel a viselkedésformákkal.

Viszont úgy érzem, BÁTOR VAGYOK!!

BÁTOR VAGYOK azért, mert szembe mertem állni azokkal az elvárásokkal, melyeket nagyon nehezen tudunk felrúgni.
Itt akár a személyes, családi vagy társadalmi elvárásokra gondolok.

BÁTOR VAGYOK  azért, mert felvállalom azt, aki vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert el merem mondani azt, ha nem vagyok jól. Azt is, ha jól vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert bele tudok nézni a tükörbe, hogy én mindent megtettem. Elmentem a végsőkig. Sőt, azon is túl.

BÁTOR VAGYOK AZÉRT, MERT MERTEM ELKEZDENI EGY ÚJ ÉLETET.
AZÉRT, HOGY NEKEM JÓ LEGYEN.
ÚGY, HOGY EZZEL NEM BÁNTOK MÁSOKAT.
MERT NEM BÁNTOK MÁSOKAT.

E.