Tengernyi érzelem

Ott állt a tengerparton. A víz a kék minden olyan árnyalatát megmutatta neki, amilyet még sosem látott, de megmagyarázhatatlan módon tudta, hogy létezik. Fehér szoknyája szélét nyaldosták a hullámok, lábfeje a homokba ágyazódott. A felkelő Nap felé fordította az arcát. Kellemesen volt meleg. Még nem perzselt. A part két szélén hatalmas sziklák nyúltak a tengerbe. Az egyik tetején egy kis fehér kupola látszódott, eldöntötte, hogy szeretné megnézni, amint lehetősége nyílik rá.

Amíg gyönyörködött a látványban, egyszer csak két kar hátulról átölelte. Érezte a másik szívdobbanását, izmainak játékát, az illatát. Megérkezett, otthon van. A nő lábai körül a szoknya alját ide-oda ringatta a víz. 

A Férfihoz simult s élvezte, ahogy az szorosabban öleli. 

Olyan hosszú utat tettek meg mindketten, míg idáig elértek. Nehéz és küzdelmes volt, de megérte.

Rájött egy idő után, hogy hiába akar, siettet, ettől csak görcsössé és nehézkessé válik minden tett és következmény. Annyira szerette a férfit, hogy bármire képes lett volna, hogy vele maradjon.De az menni akart. Egyik végletből a másikba verte magát, mígnem elengedte. Rendet tett magában s rábízta magát a Gondviselésre. Aztán visszajött. Csendben. Mikor belépett az ajtón és ránézett, tudta, hogy hazajött. 

Ott, valahol bent a mellkasában az a bizonyos  ősi tudás azt súgta neki, minden rendben van. Sosem érzett még ilyet. Minden sejtjét és pórusát elöntötte a szeretet és a szerelem. Tényleg igaz lehet a mondás, miszerint ha szárnyakat adsz annak akit szeretsz, mindig visszatér hozzád. A nő megtanulta, milyen az, amikor szabadságot ad a szerelmének és magának. Saját magának volt a legnehezebb megadnia. Most pedig itt állnak összeölelkezve a hullámzó vízben.

A férfi megfogta a kezét és magával húzta a parton. Nem szóltak egy szót sem. A reggeli szél beletúrt vörös hajába. Imádta nézni a Férfit. Szürke ingében és nadrágjában igazán férfias volt. Imádta a kezét, a mindig nevető szemét. Szerette, ahogy összekulcsolta az ujjait az övével. Hagyta magát vezetni.Néha-néha megbotlottak a süppedő homokban, mígnem eljutottak abba a kis öbölbe, amit felfedeztek az első napon. A férfi hevesen magához húzta és megcsókolta. A Nő elveszett az ölelésben. Hosszú percekig álltak így, amikor meglátták az öreg görögöt. Az rájuk mosolygott majd diszkréten elfordult. A férfi behúzta a Nőt a vízbe. Egyiküket sem érdekelte, hogy vizesek lesznek. Felemelte a Nőt és ölbe vette. Tudta, hogy nem tud úszni. "Bízz bennem." Mondta neki. A nő átkulcsolta lábaival a férfi derekát és hagyta, hogy a víz fenntartsa. Széttárta karjait, a haja lebegett mellette, a fehér szoknyája uszályként követte őt. "Lebegek, bízok, hiszek és szeretek! Ezért érdemes élni!"