Érzékeink "vaksága"

Mint már írtam volt két hete, olyan ajándékot kaptam, amire nem is gondoltam volna. A Sors kegyes kacsója az ölembe pottyantott egy filmes kurzuson való részvételt.
Még egyszer nagyon köszönöm!!!
A kurzust nem más, mint Tímár Péter tartja, akit szerintem nem kell senkinek bemutatni.
Aki pedig ennek a megálmodója, életre hívója Gárdonyi Edit. Az Ő alkotása a Szeretetotthon című film, amiről már szintén írtam.
Egy lelkes kis csapat a segíti Őket, akik szívvel-lélekkel szintén a magukénak érzik azt az eszmét, miszerint merjük érzékelni az élet apró mozzanatait, amit szánk íze szerint megörökíthetünk s amivel értéket teremthetünk, természetesen kellő alázattal, odafigyeléssel nem önmagunk becsapásával, becsvágyunk egekbe magasztalásával.
Fő motivációjuk, hogy ezek az értékek olyan emberek számára is elérhetőek legyenek, akiknek egyik érzékelésük az öt közül sérült, illetve nincs. Szándékosan nem használom a fogyatékosság szót, mivel szerintem mindannyian ezek hiányával élünk vagy legalábbis nem figyelünk oda kellőképpen érzékeinkre, érzékeléseinkre.

A tegnapi napon olyan kulcsszavakat használt a Rendező, amelyeket mindenki szíves figyelmébe ajánlok.
ALÁZAT, EGO, ÉN, SZAKRALITÁS, ELVÁGYÓDÁS, ÉRZELMI EGYÜTTMŰKÖDÉS, HALÁL, VALLÁS, KOZMIKUS ÁLLANDÓ.
Kulcsmondatok:" Vágyunk egy olyan helyre, ahol nem kell félni." "Hatással vagyok a történésekre."

Ízlelgessük, olvasgassuk őket. Mondjuk ki hangosan, hadd halljuk ezeket a szavakat, mondatokat.

Nem vagyunk-e mi is vakok? Meglátjuk e minden pillanatban a szépséget, értékeljük-e azt, hogy látunk vagy elmegyek mellette, MERT NEM AKAROM LÁTNI?!!
Milyen jó ha el tudom olvasni, meg tudom nézni, rá tudok nézni, gyönyörködhetem benne, szemembe süt, belevilágít, látom az arcát...

Nem vagyunk- e néha süketek? Meghallom ha segítséget kér, bajban van vagy netán örül ami engem most nem érdekel? MERT NEM AKAROM HALLANI?!!
Milyen jó, ha hallom, élvezhetem a hangját, a zenéjét, a zokogását, a nevetését...

Nem vesztjük- e el néha a tapintás érzékelését? Nem akarok hozzáérni, odabújni, nem fogom meg, mert akármilyen, vagy csak azért sem, mert elveim vannak...
Pedig ha megölelem, milyen jó! Ha megfogom lehet, hogy puha, bársonyos, meleg, hideg, vizes, száraz.....

Nem veszítjük- e el a szaglásunkat néha? Ha náthásak vagyunk, mennyire bosszantó, hogy nem érzel illatokat? Nem érzed a kedvesed illatát, a virágét, finom meleg húslevesét...
Pedig annyira finom az ibolya illata, az eperé, a Szerelmedé, a Gyermekedé...

Ugyanez vonatkozik az ízlelésedre is.
Ugye milyen rossz így?
De képzeld el, ha valamelyik érzékszerved nem működne, hogyan tudnál élni? Tudnál élni?
Hát persze!

Szoktuk mondani: "Majd meglátjuk! Azt mondta a vak is, de sosem látta meg." Én egy jó ideje erre azt válaszolom: "És meglátta a saját maga valóságát!" Ezért mindig kinevettek.
Miért gondoljuk azt, hogy nekik nincsen valóságuk? Miért gondoljuk, hogy ők nem látnak színeket? Honnan a jó büdös francból tudják?!
Hiszen mi is az, amit mi LÁTUNK? Valóság? Hányféle valóság létezik? Annyi, ahányan létezünk itt ezen a Bolygón.
Minden amit teremtünk magunk köré, látszat csupán.

Az a két fiú az asztal végén tegnap.....
Nem láttak, de ott voltak a kurzuson. Edit narrált nekik a filmes példák alatt, hogy "láthassák" mi van a vásznon. És láttak. És élvezték.
Ilyenkor az ember fejet hajt előttük. És a Teremtő előtt. ALÁZATOT tanul.
KELLŐ ALÁZATOT.

                                           

Öltöztetni...

Öltöztettem.
Éjszakás voltam. Azzal fogadtak a kolléganőim, hogy el fog menni. Megint elmegy Valaki. Én pedig álltam az eresz alatt, az eső zuhogott, a tölgy levelei suhogtak a szélben, szürke volt az ég.
Ugye nem?!
Most tényleg nem szeretnék találkozni Vele. Túl sokszor nyitja rám az ajtaját. Megdolgoztatja a lelkemet. Egyre nehezebben megy. Vagy nem is annyira nehezen, vagy kezdek hozzászokni? Kiválasztott?
Mindig egy újabb fázisát mutatja meg nekem.
Ma este nekem kellett kimondani azt, hogy vége.
Tettük a dolgunkat, tisztába tettük az időseket, megitattuk, szellőztettünk, lefektettük, betakargattuk őket, majd jó éjszakát kívántunk. Így haladtunk szobáról szobára, mígnem elérkeztem az Övéhez.
Lenyomtam a kilincset, s már a levegő összetételén éreztem, hogy itt járt.
Odaléptem az ágyához, láttam a szemeiben...
Mégis valami furcsa érzés kavargott bennem. A félelem, a bizonyosság, a végérvényesség érzése, még valami más is, valami megfoghatatlan, hiszen még ott állt, s figyelte mit teszek körülötte.
Én mondjam ki? Miért nem történt ez a előző műszakban? A francba, elegem van már ebből!
Kimentem a folyosóra, lementem a lépcsőn, a kedvenc Bácsim még utánam kiáltott, de most nem szerettem volna megszólalni.
Mentem a fonendoszkópért a pulsoxiért, hogy hátha ki tudok még csikarni egy kis halvány életjelet s nem kell kimondani azt a szót, hogy meghalt.
Hiába hallgatóztam a mellkasán, nem dobogott, hiába tettem az ujjára, nem pityegett, hiába világítottam a szemébe, nem húzódott össze. Bőre hideg, arca mozdulatlan, szeme az égre mered, a távolba.
Meghalt.
Telefon, ügyelet, öltöztetés, előkészítés a temetéshez. S ha ez mind nem elég, fel kellett hívnom a Családot a Hírrel. Szívem a torkomban dobogott, szám kiszáradt. Sosem mondtam még senkinek. Sosem kellett még senkinek  átadnom a Halál üzenetét..
Engem már hívtak, álltam már a vonal túlsó végén. Kétszer is. Mindkét alkalommal rossz hírt kellet közölniük Szüleim elvesztéséről.
Ez egy újabb stáció.
A test előkészítése, a végtisztesség megadása. Öltöztetés közben végig beszéltünk hozzá, elnézést kértünk a kellemetlenségekért a művelet közben, hogy esetleg méltánytalan pózba kellet helyezni, hajlítani, hogy feladhassuk rá az öltönyét, cipőjét.
Tudtam, hogy ott van még velünk. Elmormoltam egy imát, majd szemét lezártam.
Nem néztem már rá többet, mikor elvitték a szobából.
Úgy érezem, még tartogat számomra valamit. Még meg fog mutatni valamit vagy Valakit.
Terve van velem? Így fog kemény munkára?
Kérlek szépen, legyél egy kicsit kíméletesebb! Ez már túl sok! Kérek szépen egy kis pihenőt, csak egy szusszanásnyit. Kérlek szépen!

Szép napot Mindenkinek!

Nagyon érdekes. Ismét annyi gondolat kavarog bennem. Elképzeltem ,milyen jó lenne, ha lenne egy virtuális vetítővászon s azon megmutathatnám azt, amit szeretnék most leírni. De mire a klaviatúra közelébe érek, ezek az örvénylő gondolatok mintha valami másnak szeretnék átadni a helyüket.

Annyi benyomás ért az elmúlt napokban azzal kapcsolatban, hogy gyerünk előre, NYOMÁS!!!!

Persze a flaszter felett két méterrel lebegek, de Földhöz kötő szál nem enged elszállni. Nem is szeretnék. Szeretném, ha megmaradhatnék az az ember(majdnem lányt írtam :)), aki szerényen fogadja az őt ért elismerést vagy sikert. pedig hajlamos vagyok rá, Nyilasságom miatt(részben), de szerencsére a saját magam megismerése ebben azért segítségemre van. Vélhetően :)

Kikérem nekem fontos emberek véleményét is. 

Azt mondták, hogy ez mind az én érdemem, higgyem el. Ezt igencsak nehéz elhinni egy jó adag önbizalomhiánnyal rendelkező egyénnek, de próbálom.

Éppen tegnap az egyik asszonynak az Otthonban a Tarot-ról beszéltem. Nagyon érdekelte a téma, mert nem sokkal azelőtt a Numerológia segítségével elemeztem őt. Fény derült olyan dolgokra is, amiről másokkal nem szívesen beszélt. Szó szót követett, majd elvittem neki egy kis füzetecskét, ami egy Tarot kártya paklihoz járt. Boldog volt. Két hétig, minden nap a füzetecskét forgatta, tanulmányozta. 

Tegnap elvittem neki a paklit. Megdöbbentett, hogy megtanulta szinte az összes kártyalap jelentését. Leültem az ágyára és beszélgetni kezdtünk a kártyáról, a Tarot-ról. Feltettte kérdéseit, s én örültem, hogy tudtam rá válaszolni.

Kiraktuk az elsőtől az utolsóig a lapokat a nagy Arkánumból. 

Kulcsszavak, jelentéseik, a Beavatás Folyamata. 

Majd kértem, hogy Ő húzzon egy lapot és mondja el nekem, mit üzent neki a Lap. 

"De nővérke, Én félek húzni!" 

Megkérdeztem, miért fél. Igazi választ nem tudott adni, csak a legbenső Lényét éreztem remegni. De az nem félelem volt, hanem az Elindulás előtti reszketés...

Majd kihúzta a lapot. 

Biztattam, mindent ami eszébe jut a képről, mondja, hagyja, hogy előjöjjön az aki súgni tud neki, onnan legbelülről...

Hogy jól tettem-e? 

Úgy érzem, igen. 

Én sem hiszek még magamban annyira, hogy el merjek indulni. Pedig elindultam. S még én is reszketek.

Ajjaj !

Engedj közelebb ...

Nagyon boldog voltam tegnap, pedig reggel úgy ébredtem, hogy csontjaimig és a lelkemig hatolt a Fáradtság, mely szinte lebénította minden érzékszervemet s azon izgultam, ne legyen semmi baj míg Budakeszire érek.
Jeleztem Eszternek, nem készültem, agyam felfogóképessége egyenlő mínusz eggyel, úgyhogy kérem szépen, legyen velem elnéző. Az volt.
Közben izegtem, mozogtam, korgott a gyomrom-rettentő hangosan, mert bénult idegrendszerem indulás előtt nem adott utasítást a végtagoknak, hogy valami kaját adjon lemerült testem sejtjeinek-aztán már szinkronban korogtunk, majd véget ért az "óra" s uzsgyi Budapest.
A mai lényegem felé utazás, ismét megdöbbentő felismerésekkel gazdagított, s nem mehettem el bizonyos konzekvenciák leszűrése nélkül. Nagyon élvezem.

Ahogy zötyögtem a villamoson, mobilomon az éppen aktuális hírek után kutattam, mint más útitársam, megláttam az általam hőn áhított filmes kurzus eredményhirdetésében a nevemet, mint nyertes. Elsiklottam felette, majd hátba vágott, hogy Kisanyám, felfogtad?
Most már felfogtam.
Nagy boldogság volt.
Ez a dolog is úgy indult, mint egy mese-mese, melyet saját magunk írunk-, hiszen nemrég kerültem kapcsolatba ezzel a projekttel. Egy szintén nagyon kedves Lánytól hallottam felőle, hogy lesz egy ilyen kurzus és valami fantasztikus dolgot szeretnének elindítani a Szervezők.
Imádom a filmeket. Boldog voltam, hogy a Lány jó helyen van, élvezi a munkáját, örül, kivirult. Őszintén boldog lettem ettől. Jó lett volna részt venni, de sajnos nekem is vannak korlátaim.
De a Vágy magját elültettem. Aztán szárba szökkent, majd kivirágzott.
És most ebben gyönyörködöm.

Pedig aznap reggel még nem hittem, csak éreztem, valami történni fog. Most valami jónak kell jönnie!
Annyira nehéz volt az elmúlt időszak, annyira ködös, felkavaró, hogy már nagyon nehezen tudtam cipelni a vállamon.

Most pedig megnéztem azt a filmet, amit tegnap kaptam.
Szeretetotthon a címe.

Szeretetotthonban dolgozom.
 Mégis végigsírtam a filmet, mert így látni azt, ami nap, mint nap körülvesz, még nehezebb. Elmúlás...
S most az jutott az eszembe, hogy a ha valamit nagyon szeretnénk, s szeretettel tápláljuk, nem akarattal, azt megkapjuk, elérjük, mert megérdemeljük.
Ne menj el mellette, mert ha Utad végére érsz és számadást készítesz az Életedről, mi az ami ott volt a szemed előtt s te nem vetted észre, vagy azért mert féltél, vagy azért, mert vannak szent meggyőződéseid amik meggátolnak, befalaznak,  akkor már sajnos nem tudod visszafordítani az Idő Kerekét. Bánni fogod. Sajnálni.
Bánni, sajnálni azt, hogy nem beszéltél Anyáddal, Apáddal, Gyermekeddel, mert sértve érezted magad, vagy olyan "Bűnt" követtél el ellenük, ami szerinted nem megbocsátható s emiatt az elszigeteltséget választod.
Bánni, sajnálni azt, ha a Szerelmet hagytad elfutni a biztonságos életedért cserébe a megszokásba, magányba, szeretetlenségbe ragadván.
Sajnálni azt, hogy nem lettél Ön Magad.

A Lehetőség hiába állt eléd nagy táblával a mellkasán: "Engedj közelebb!"

Az Idős Bácsi a filmben felemel egy sétabotot. Megfogja a bot kapaszkodóját: "ez az élet eleje"- mondja, majd a bot végét markolja:"ez az élet vége".
Azt hiszem, elég beszédes kép. Mellbevágó.
Tudom, nehéz úgy élni az Életet, hogy az nekünk megfelelő legyen. Én is ezt az Utat járom.

De Te döntöd el, hogy miként élsz a két pont között! Legyen elég Hited!
Engedj közelebb!

Csak egy egyszerű órának indult

Csak egy egyszerű órának indult.
Asztrológiát tanulok, immáron másfél hónapja.
Egy tüneményes lány a Tanárom- s ezt most bocsásd meg nekem kedves Eszter-, aki nekem rögtön szimpatikus lett.
Itt belül elmart valamit ez a Lány. Piszkosul tartottam ettől a tudomány ágtól.
A szimbólumok, a Zodiákus, a planéták, az analógiák, az összefüggések.
Anyám!
Hogyan fogok én ezzel boldogulni, miként fogok tudni helyt állni az órák alkalmával, s rengeteg kétség gyötört még azelőtt, mielőtt elkezdtem volna!
Hiszen több ezer éves tudomány, nálam sokkal okosabb emberek művelték, finomították...
Bevallom, féltem.
Kételkedtem Magamban...
Ugyanígy indultam a Tarot és a Numerológia tanulmányozásának is.
Hiába láttam, éreztem jó helyen vagyok, nem hittem, hogy valóban odavaló vagyok. Ő viszont tudta. Mégis elvégeztem mindkettőt. Milyen eredménnyel?
Ha csak azt nézzük, mennyi mindent tanultam meg saját Magamról, milyen összefüggéseket fedeztem fel a Világ működéséről, miként láthatom mekkora rend van körülöttünk, milyen elven működünk ezen a Földön, már csak ezért is jó volt ott lennem. Meg másért is...
Legfontosabbnak tartom viszont az utazást. A legbenső Lényem felé.

Tegnap is "csak" egy órának indult.
Előttem a születési képletem, amire kavicsokat helyeztünk- melyek a planétákat szimbolizálták-,s így felállítottuk Lényegem családját.
Apa,Anya, Lány-Nő, Nagyszülő, Társ, és egy Segítő, ki-ki a megfelelő helyén.
Így gyakoroltuk a bolygók együttműködésének és akadályoztatásának elvét.
S ez nem volt más, mint egy családállítás.
Láttam ki támogat és ki az aki át akarja venni azon részem felett a hatalmat, akit többnyire előtérbe kellene helyeznem.
Most legalábbis nagyon szeretné. Ki akar törni az árnyékból.
Ugyanis el lehet temetni dolgokat, felül lehet bírálni, lehetünk vele szemben erélyesek, simogathatjuk kocka fejét, de az attól még ott van s nem szeretné ha átnéznének rajta. Ő is egyenrangú, mint a többiek, csak nem hiszi el magáról.
Tegnap óta zakatol, dübörög ismét, s mint egy forgószél közeleg.
Visszajött. És nem fog elmenni addig, amíg méltó helyére nem kerül.
Hát, legyen meg a Te akaratod !
Nem lesz sétagalopp, az biztos!

Úgyhogy, hiába "csak" egy óra, ez nem "csak" egy óra...
Nem lexikális tudás.
Ez az ÉN-Tudás.
Vélhetően :)

Köszönöm

"Nem adhatok mást, csak mi lényegem."

                       /Madách: Az Ember tragédiája/                  

Ez a mondat állt azon a kis kártyán, amit ma kaptam anyák napjára méhem egyetlen leány magzatától.

A Gyermek tudjuk, mindig igazat mond, illetve szembesít azon dolgainkkal, melyeket nem látunk belső spanyol falunk takarásától. Betalálnak a közepébe. 

Valószínűleg lehetne ez az életem mottója is.

Valóban nem adhatok mást, csak mi lényegem. Nem vagyok tökéletes, nem vagyok szőkevörösfekete, nem vagyok negyven kiló, a negyvenes szám csak éveim számában jeleníthető meg, amit nem bánok. A legjobb éveim várhatók most. Hogy a többi milyen volt? 

Hát!

Azok sem voltak éppen rosszak. Hirtelen nem is tudnám őket minősíteni, de általuk értem el idáig. Hogy hová? Hát Hozzám, legalább is közelebb kerültem régi Önmagamhoz. Azt hiszem.

És vajon kinek tetszik Lényegem? 

Lehet, hogy gyorsan rávágnám, nem nagyon izgat a téma, pedig dehogynem. Éppen emiatt rohanok néhányszor a jobb horogba. 

Amikor azt hiszem fontos vagyok valakinek, nemcsak azért, mert segítek, szeretek, meghallgatok, támogatok vagy akármi, s odaadom lényegem, lelkem egy darabját, egy idő után valami kisiklik, én pedig pislogok, mint hal a szatyorban, ugyan mi a jó büdös francot csináltam rosszul. Hogy mit? Hát olyasmit vetítettem egy vászonra, ami talán sosem volt abban a filmben.

No, sebaj. 

Nos, Lény-Egem az égre kivetítve egy sötétszőke, kissé nőiesen gömbölyded formába öntött, valószínűleg a Naivák bolygójáról az Univerzumba kilőtt hölgyemény, aki még mindig hisz a jó emberekben, hisz a senki-sem-különbözik-a-másiktól-mert-annak-több-adatott-meg-ebből-vagy-abból eszméjében, és még sok minden másban, néha tötyörög egy probléma megoldásában, de Istenem, ugye, jó munkához idő kell. Nemde? Vannak jó és rossz napjai, néha látszik erősnek, vagy iszonyatosan gyengének, sárkánynak vagy házi tündérnek, igazán tökösnek vagy csak egyszerűen Nőnek.

Bár néha éreztem már úgy magam, mint E.T., ujjamat az égre emelvén, hogy haza szeretnék menni, mert a Föld nevű bolygó nekem roppant kemény kiképzőhely.

Kedves Lény-Egem, maradj a lényegem !

Mert bármilyen is legyen ez a fura nő, mégiscsak tőled az Aki. S csak ezt tudja odaadni. 

Neked, Nektek.