Elfogadlak...

Szeretlek...

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy.
Úgy, ahogy vagy.

Köszönöm

Az asztalomnál...

Hasonlítsuk az Életet egy étteremhez ,ahogyan ezt tette, egy nekem kedves Ismerősöm.
Legyen.
Mielőtt kiválasztottam az asztalomat abban a bizonyos étteremben, egyeztettem.
Veled, Vele, Veletek.
Tehát, itt senki sem Betolakodó...
Hogy kik és hányan foglalnak nálam helyet, az az ő szabad akaratukból történik.
Legyen az jó, vagy rossz döntés. Mindenképpen döntés.
Azon a helyen Én leszek az állandó, minden más Változik.
Én is változom azzal, hogy milyen élményt hagytál magad után...
Ízlett-e az együtt elfogyasztott étel, vagy sem.
Vagy rájöttél, nem erre az ízre vágytál.
Vagy esetleg bonyolultabb az ízvilág, mint a te ízlésed..
Vagy esetleg nem vártad meg, míg kijön az étel.
Vagy úgy gondolod, ez az asztal neked elég snassz..

Ennél az asztalnál Én ülök.
Most, még.
De ettől az asztaltól én is felállhatok.
Szabad akaratomból, hogy egy másik étteremben foglaljak helyet magamnak.

Tizenhét éve

Rólad beszéltem éppen valakinek, délelőtt tíz óra volt,

S elmondtam, mennyire fáj, hogy eltaszítottál Magadtól.

Nem engedtél haza, nem ölelhettelek át, nem hallhattam a hangodat, hiszen a telefonhoz sem akartál jönni.

Igen, rólad beszélgettem valakivel.

Aztán délután, kettő felé, a csendbe hasított a telefon.

Egy férfi hang megkérdezte, ismerlek-e. 

Akkor már tudtam. 

Szívem összeszorult, s visszakérdeztem, hogy sikerült-e megtenned....

Kérdésemre igennel válaszolt. 

Kicsiny gyermekem bent szuszogott a szobában, a nagyobbik pedig engem figyelt.

Ott én is egy rettegő gyermek voltam, akitől a Halál elvette az Édesanyját.

Összezúzott a fájdalom. Összepréselt, mint a vajúdó anyaméh a magzatot, amint éppen ki akarja lökni a Világba...

Te már régen kilöktél magadból....

Túlságosan is régen. 

Tudom, nem tehettél mást...

Ott ültem a nappaliban, a másik szobában még ott volt élettelen tested. 

A hátrahagyott cetlijeid szerte szét, mint megannyi üzenet. 

Kegyetlen üzenetek....

Nem engedtek hozzád, de nem is mentem volna..

Maradj meg úgy bennem, ahogyan utoljára láttalak...

Eltelt tizenhét év. 

Még mindig hiányzol. 

Még mindig hiányoztok.

Bár az emlékeket elrejtettem agyam leghátsó zugába,

Néha, néha előveszem őket, mert muszáj elővenni őket...

Olyan régóta nem vagy velem...

Olyan régóta nem vagytok velünk...

Anyu! Szeretlek 

A Tó, a Galagonya, az Öreg Tölgy és az Őszi Napsugár

Gondoltam egyet. Elsétáltam a Tóhoz. Örültünk a viszontlátásnak.
Olyan régen nem láttuk egymást. Megkérdezte kivel jöttem s kérte mutassam be őt neki.
A kísérőm előrelépett és kezet nyújtott, majd bemutatkozott. Én vagyok a Csend.
Kedves ismerősöm felvonta szemöldökét de nem szólt semmit. Kérdeztem, hogy van.
Jól, hangzott a válasz, csendesen és nyugodtan.
De látogasd meg a többieket is, tanácsolta.
Barátommal elmentünk a Galagonyához. Egyedül áll a tisztás csücskében.
Ágai csupaszon meredtek a szél minden irányába. Tavasszal virágba borult, nyáron árnyékot adott. Sokszor pihentem meg alatta. Kérdezte miért nem járok már arra. Haragszol ránk vagy meguntál bennünket? Dehogy, mondtam, csak annyi minden történt.
Meglátta mellettem újdonsült társamat és nem kérdezett többet.
Keresd fel az Öreg Tölgyet is, örülni fog neked, mondta.
Felsétáltam a Bölcs Öreghez. Hatalmas lombja a zöld ezernyi árnyalatában pompázott, amiben már bőven található barna levél is. Vastag törzse biztosan és méltóságteljesen állt a domb tetején.
Belátta az egész völgyet.
Meghajoltam üdvözlésképpen, mire mélyet sóhajtott s rám köszönt.
Hogy vagy Kedves Leányom, látom magaddal hoztad Csendet is, aki nekem is kedves barátom. Gyere közelebb, hadd öleljelek át. Ne búsulj, hidd el minden jóra fordul majd.
Odaléptem, átöleltem. Éreztem, amint az Öreg Tölgy átadja minden bölcsességét, megmutatja miként látott engem a nyáron. Mosolyogtunk. A Csend is hozzánk lépett, mindketten biztattak.
Eközben az Őszi Napsugár megsimogatta kis hármasunkat és melegséggel töltötte meg a völgyet. Vidáman átszökkent a lombok között, aztán átlibbent a tó vizén.
Búcsút vettünk a régi barátoktól. Hamarosan ismét felkereslek benneteket, de akkor a Reményt is magammal viszem....


2014. október...

Mint egy ima...

Engedd hogy Én legyek....
Hadd legyek forró, hadd legyek jég
Hadd legyek föld, hadd legyek lég.
Hadd legyek gésa, hadd legyek szűz.
Hadd legyek víz, hadd legyek tűz.
Hadd legyek féltékeny, hadd legyek szerető,
Hadd legyek taszító és hadd legyek ölelő.
Hadd legyek angyal, hadd legyek ördög,
Hadd legyek a kéz ami megköt.
Engedd, hogy szeressek, hadd legyek boldog,
Hadd legyek a levegő, ami nem fogy.
Engedd, hogy Én legyek.
Engedd, hogy Én Nő legyek...


2014. július 04.

Meditáció egyetlen fiú magzatommal avagy a megvilágosodáshoz vezető út első lépései

Ma este, amikor megfáradt, negyvenen túli löttyedt testem behelyeztem a zuhanykabinba, egyetlen fiú magzatom bekiabált utánam, hogy meglepetés vár rám a szobájában.
Netán végre összepakolt maga után, amit már közel öt órája kértem tőle
és még nem volt rá érkezése ?
Miután felfrissülten kilépek a fürdőből, meglátom őt teljes valójában amint egy fekete zoknit a feje köré tekert.
Basszus! Honnan vett ekkora szárú zoknit?
Bevezet a barlangjába. Levegő nyista. A padlón négy mécses ég, négyzet alakba rendezve.
Zenét keres.
Úristen!!!
A monitoron az Omega és a Scorpions egyik közös száma villog agyamba hatolva.
Jesszus! Mi vár rám!
Rühellem az Omegát!
Aztán japán meditációs zenét villant, egyetlen, zoknit feje köré tekerő fiú magzatom.
Anyukámnak, mert megérdemli, mondja.
Leülök a csupasz padlóra törökülésben és bio levendula olajat csepegtetek csuklómra, hogy ezzel némi komolyságot adjak a jelenetnek.
Elindítja a zenét és kéri engedjem el
magam.
No, anya eleget tesz fia kívánságának, széles vigyorral a frissen, éjszakai feszesítő krémmel bekent  arcán.
A gyerek pedig röhögve kéri, hogy vegyek mély lélegzetet és engedjek el minden feszültséget.
Hát persze gyermekem!
Aztán kéri, hogy gondoljak a jövőmre.
Anya szeme előtt megjelenik a jövő.
Hú! Azta! Kit látok? Mit látok?
A gyerek erre felvinnyog, hogy itt a vége és elporzik a szobából,  magára hagyván a jövőben kutakodó anyját.
Mi lesz a jövőmmel, kérdezem tőle, mire a válla fölött visszaszól, hogy tartsd szem előtt.


2014.....

Szent Iván éj egy kicsit másképp

Szent Iván napja előtt nem sokkal, szóltak a Borókák, ők elmennének ebből a világból, mert dolgukat elvégezték, nincs több feladatuk.

Kérték ne szomorkodjunk, csak engedjük el őket.

 "Vessétek tűzre testünket, ágainkat s közben minden egyes részünkkel egy-egy terhet, mely nehéz súlyként nyomja vállatokat, lelketeket, engedjétek el. Hagyjátok, hogy a tűzben elemésztődjön, és mi boldogan elvisszük magunkkal odaátra."

Belépve a Borókák Templomába, megjelent előttem egy gyönyörűséges, harsogón, eleven zöld táj egy hatalmas vízeséssel.

A vízesésnél vártak engem. 

Hívogatóan kinyújtotta kezét és kérte menjek vele. Azt mondta, megmutatja honnan jöttem, megmutatja Ki vagyok.

Eközben odabújtam Borókához. Halódó karjaival körbefont és biztatott. 

"Engedd el! Kérlek engedd el! Ne cipeld, segíteni szeretnék. "

Szemem behunyva kértem, hogy minden neheztelésemet, haragomat és minden olyan cselekedetemet amivel másoknak bánatot okoztam vegyék el tőlem. És vigyenek Haza! 

Ez a világ nem nekem való.

Míg gondolatban elsoroltam, miért nem akarok itt maradni, szememből folytak a könnyek.

Anyám képét látom magam előtt. Remélem jól van odaát és boldog.

Ősi, régi fájdalom. Kiszakadás, elengedés, öröm.

Negatív listám végére érve, már nem is tűnt negatívnak.

Odamentünk a tűzgyújtás helyszínére. 

A Borókák teste felhalmozva egy hatalmas téren. 

Az egymásra halmozott testek mint halotti máglyák. Porból lettünk, s porrá leszünk.

A nagy Transzformáció...

Nagyon furcsa látvány. Az első szikrából első lobbanás.

A lobbanásból hatalmas tűz. 

Égnek, átalakulnak, visszatérnek...

Én még csak nézem, ahogy társaim megfogják az ágakat, a törzseket és a tűzre vetik. 

Senkit nem érdekel, ki mekkora darabot vet a tűzre. 

Egyre csak dobálják. 

Füstje az égbe száll, melege pedig égeti az arcomat.

Egymás után érkeznek a félig megsárgult testek. Egyik halom a másik után.

Végre felállok, mert belülről mondja, kéri, hogy itt az idő!

Megragadok egyet. 

Minden erőmet összeszedve a tűz felé viszem, koncentrálva arra, hogy a máglyára dobhassam. 

Feldobom a tetejére, aki a lángban elviszi magával a terheimet. 

Magas, zöld füstoszlop tör az ég felé, Ő pedig elolvad a tűzben, mintha alig várná, hogy ledobhassa magáról földi porhüvelyét. 

Megszabadultam valamitől. Folyamatosan hordom az ágakat.

Szent Iván éjjelén nem szerelmet kérek, nem kérem, hogy szeressenek bármi áron, nem kérem, hogy minden könnyebb legyen.

Csak megnyugvást. 

Mindenkinek megnyugvást. 

Körben állok. A körben egyedül. A kört alkotók velem szemben, körülöttem .

Mindenki itt van. Nem vagyok egyedül. Együtt vagyunk.

Tudom KI VAGYOK.

ÉN és TE. MI vagyunk.

JÓL vagyunk....

2014. június

Veletek

Odakint szürke ködbe burkolózik a táj.
Idebent puha, meleg paplan alá bújva, mint Anya vagy Apa ölében, biztonságban és melegben.
A lakásban mindenhol mécsesek égnek, apró jelzőfények egy túlvilági leszállópályához.
Gyertek vissza, ha csak egy gondolatra is!
Vagy megyek én hozzátok. Félrehajtom dimenziónk sötét függönyét és belépek.
Kereslek, kutatlak benneteket. Hívó szavamra eljöttök. Szépen, fiatalon.
Kézen fogtok s mintha ismét éppen járó kisgyermek lennék, felnézek rátok és ti elvisztek engem sétálni.
Arcotok nyugodt, kiegyensúlyozott.
Szemetek végtelen tudást hordoz, szívetek sugárzóan tiszta.
Kézen fogtok és elkísértek. Elém jön mindenki aki a családunkhoz tartozott.
Főhajtással üdvözölnek és körbevesznek.
Nagyapák, nagyanyók, nagybácsik és nagynénik.
Amott egy pici fiúcska fut felém és üzeni Anyukájának, hogy nagyon szereti és innen segíti.
Anya és Apa tovább visznek egy kis házikó felé.
A ház, mely domb tetején ücsörög, nagyon takaros.
Oldalában rózsák, nefelejcsek és zöld növények ültetve.
Megállnak az ajtónál. Betessékelnek. Odabent egy asztal amin egy csonkig égett gyertyát hagytak. Mellette egy hideg étellel teli tányér. Mindent belepett a szürke por.
A többi bútor fehér lepedővel letakarva. Szomorúság telepedett a kis hajlékra.
Vállamra teszik a kezüket. Én becsukom a szememet s elképzelem tisztán.
Szeretettel és élettel töltöm meg a szobákat.
Közben kezük még mindig a vállamon s biztatnak.
Ez a kis házikó a Te otthonod, a Te templomod. Gyújts gyertyát, hadd égjen.
Mondj egy imát Magadért, értük, értünk és érte!
Szeresd magad, becsüld magad.
Az Élet ajándék, tehát élj úgy, hogy minden nap ajándék legyen.
Nehéz utat választottál. Megegyeztünk.
Mi segítségedre voltunk terved megvalósításában.
Még ha fájdalmasan nehéz is volt megélned.
Azok, akikkel találkoztál, szerettél vagy még mindig szeretsz, azok akikben csalódtál vagy fájdalmat okoztak mind-mind segítenek téged. Hidd el!
Az életet nem élni kell. Megélni. Hisz ezért vagy Itt.
Akinek sokat ad a Teremtő, sokat is követel.
Visszakísérnek a függönyig. Mindketten megölelnek.
Megfordulnak és kézen fogva elindulnak visszafelé.
A puha paplan alatt megébredve a lelkem nyugalmat talál.
Gyógyulok. Élek. Szeretek. Tudok. Vagyok.
Velem Vagytok.
A Lányotok vagyok.
Köszönöm.


2014. november

Magamban

Állok széttárt karokkal,lobogó hajjal.
Hosszú ruhám örvénylik körülöttem. 
Átölel a hajnal.
Várom, hogy vigyenek.
Az áramlattal együtt szállok a magasba.
Oda, ahol nem kell semmit sem tenned hogy szeressenek...
Nem kell másnak lenned. 
Nem kell megerőszakolnod MagAd. 
Nem vársz el semmit és nem ítélsz el senkit.
Ott Te vagy. Csupaszon. Pőrén.
Nem számít a pénz és a rang. 
Nem számít semmi, csak a Mag.
Így egyszerűen. Így. Szépen.
Hívjatok, vigyetek. Vissza ne küldjetek.
Aztán amikor látom fentről mennyire jó itt,

Akkor mégis tegyetek le, mert amit fent megtaláltam azt megtalálom idelent magamban.


2014. november

Szárnyak előtt

Bármilyen képességgel bír az Ember Leánya, a rosszhiszeműséggel nem tud mit kezdeni.
A segítséget megkapja az egyén térképéhez, mégis megakad rajta.
Hiába tudja, mire számíthat. Várja a reakciót.
Mégis.
Azt hiszi, hogy hátha van egy kis remény arra, hogy másképp cselekszik.
De nem. Minden a terv szerint történik.
Nem hibáztatod, hiszen látod és mosolyogsz.
Nem őt neveted ki, hanem azon, hogy csessze meg, mennyire kiszámítható!
Csak figyeld meg!
Azt hiszi, nála van a hatalom. Nem baj. Érezze.
Felállsz, kezet nyújtasz felé, amit elfogad, én pedig a szárnyaimba burkolózva elmegyek.
Nincs semmi baj. Semmi baj.
Elvonulok és figyelek...
Figyelek és tanullak...
Nem bánthat senki. Soha többet. Nem engedem meg senkinek.
Inkább megismernélek, ha hagyod.
Megismerhetlek?
Tudni szeretném a Terved.
Mondd el a neved.
Csak a neved.
Tudni fogok mindent. Majdnem mindent.
Nem bántalak Téged. Te sem Engem.
És akkor majd ott állunk szemben egymással.
Te meg Én.
Csak Te és Én...

2014. október

Vagyunk

Tavaly íródott.....

Most átadom nektek..

Vagyunk

Vagyunk.

Te, meg Én.

Én vagyok Te, Te pedig Én.

Tehát  mindegy Ki vagyok.

Te,vagy Én.

Te azt mondod porban fekszel.

Én azt mondom, szállj fel a Diadalszekérre, ami a porban száguld.

Nem vesztesként fekszel ott, hanem velem hajtasz át Városkapun.

Téged ünnepelnek, hogy győztél.

Legyőztél.

Engem vagy Téged,

Mindegy. Mert Mind Egy.

Magad.

Ne hagyd, hogy homokkal legyen teli a szád és a szemed.

Nyisd ki, vagy vegyél levegőt.

Állj fel. Szállj fel Hozzám.

Látsz Engem? Látod Magad?

Ne csak nézz. Láss!

Ne csak levegőt végy.

Érezd, ahogyan megtelnek sejtjeid 

Oxigénnel. Élettel.

Lásd a fát, a Napot.

Lásd a madarat és a vizet. 

Lásd a hegyet, a völgyet.

Lásd a Nőt és a Férfit.

Láss Engem és Téged.

Érezd, hogy vagy.

Érezd, hogy vagyok.

Mert Te Én vagyok.

Mert Egy vagyok.

Egységben vagyok.....

2014. GE

Itt, középen...

Istentelenül kemény napok, hetek járnak felém.

Minden részemet feszültség akarja szétrobbantani.

Feszül és csak feszül ott bent valami.

Izzik, forr, lobosodik....

A szív egyre gyorsabban pumpálja a vért az erekbe és a vérkörökbe. 

Mind több energiát próbál mozgósítani, hogy a felturbózott igényeket ki tudja szolgálni.

Futok, rohanok. Hiába, úgyis utolér, ott lohol a nyomomban. 

Nem akar elmenni. Próbálom elzavarni, nem hallgat rám...

Már a világ is kezd elsötétülni, lépéseim bizonytalanok.

Nem megy, nem bírom már. Elég legyen! 

Kiabálok, tehetetlenül toporgok.

Ne nyúlj hozzám, ne érints! 

Ne szólj hozzám, ne nézz rám!

Szétfeszíti a nyomás az edény falát.  

A menekülés nem segít. Szembe kell néznem vele. 

Behunyom szememet, lélegzetem lelassítom, az orromon beszívom, számon kifújom a levegőt.

Egyre lassabban és lassabban, még lassabban....

Hol van a Nyugalom Szigete? Ott valahol, középen...

Mostanában elvesztettem, s nem találom az odavezető utat.

Mintha valami sötét erő nem akarná, hogy visszataláljak. 

Lélegezz lassan, egyenletesen.....

Lélegezz lassan, egyenletesen....

Szívd be a levegőt és a fényt....

Érezd, ahogy szétárad a testedben....

A szív is lassabban ver, felveszi a megszokott ritmusát.

A napfény még melegen simogatja bőrömet. 

Finoman, mint a Kedves érintése...

Felidézem a kellemes élményt, hagyom, hadd öntsön el tetőtől-talpig.

Emléke mosolyt csal az arcomra, kéjesen nyújtózok egyet.

Napsütötte tisztás, meleg szél, őzek, kék ég, forró ölelések,

Ziháló mellkasok,egyszerre dobogó szívek...

Megfordulok és így várom.

Gyere csak! 

Nem adom meg Magam!

Tudom, Te is Én vagyok! 

Jó is és rossz is...

De nem szeretnék oda lemenni hozzád....

Gyere, találkozzunk itt középen. 

Így lesz jó mindkettőnknek...

Itt, középen...