Rólad beszéltem éppen valakinek, délelőtt tíz óra volt,
S elmondtam, mennyire fáj, hogy eltaszítottál Magadtól.
Nem engedtél haza, nem ölelhettelek át, nem hallhattam a hangodat, hiszen a telefonhoz sem akartál jönni.
Igen, rólad beszélgettem valakivel.
Aztán délután, kettő felé, a csendbe hasított a telefon.
Egy férfi hang megkérdezte, ismerlek-e.
Akkor már tudtam.
Szívem összeszorult, s visszakérdeztem, hogy sikerült-e megtenned....
Kérdésemre igennel válaszolt.
Kicsiny gyermekem bent szuszogott a szobában, a nagyobbik pedig engem figyelt.
Ott én is egy rettegő gyermek voltam, akitől a Halál elvette az Édesanyját.
Összezúzott a fájdalom. Összepréselt, mint a vajúdó anyaméh a magzatot, amint éppen ki akarja lökni a Világba...
Te már régen kilöktél magadból....
Túlságosan is régen.
Tudom, nem tehettél mást...
Ott ültem a nappaliban, a másik szobában még ott volt élettelen tested.
A hátrahagyott cetlijeid szerte szét, mint megannyi üzenet.
Kegyetlen üzenetek....
Nem engedtek hozzád, de nem is mentem volna..
Maradj meg úgy bennem, ahogyan utoljára láttalak...
Eltelt tizenhét év.
Még mindig hiányzol.
Még mindig hiányoztok.
Bár az emlékeket elrejtettem agyam leghátsó zugába,
Néha, néha előveszem őket, mert muszáj elővenni őket...
Olyan régóta nem vagy velem...
Olyan régóta nem vagytok velünk...
Anyu! Szeretlek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése