Kivettem szekrényből a tiszta ruhámat.
A kellemes zöld színű selyem a testemre simult.
Becsuktam magam mögött az ajtót és kimentem az utcára...
Te utolértél s a vállamra dobtad a szakadt kabátodat.
Próbáltam levenni mert sem a mérete, sem az érintése nem esett jól.
Mintha valami láthatatlan erő rám ragasztotta volna.
Arcodon elégedettség és a bosszú édes mosolya.
Elégedetten figyelted, ahogyan az ismerős ismeretlenek megbámulnak és összevigyorognak a hátam mögött.
Az ő szennyesüket is magamra vettem...
Egyre nehezebb terhet cipeltem végig a városon.
Ahogy kijjebb értem, kezdtek elmosódni a pletykára éhes arcok vonásai.
Arcomat a Nap felé fordítottam.
Melegem lett.
Kibújtam a cipőmből, hogy a meztelen talpam alatt érezhessem a selymes füvet, s arcomon a friss tavaszi szellőt.
Az újjászületés és a szabadság illatát éreztem meg.
Ledobtam magamról az első ruhadarabot, amely nem volt az enyém...
Majd a másodikat, harmadikat, negyediket...
A kabátod még a vállamon...
A zsebe lyukas, hiányoznak róla a gombok...
Tele szakadással. Sosem törődtél vele, csak hordtad, aztán most rám testáltad.
A háttérben ugrásra készen figyeled, miként szabadulok meg a rám nehezedő bűntudattól..
A kabátod még a vállamon...
Levetem magamról, ledobom, tégy vele azt, amit jónak látsz.
Nem hordom többé, nem az enyém.
Visszaadom.
Nem húzhatsz rám olyat, ami a Tiéd.
Mert minden amit rólam mondasz s bűntudatot szeretnél bennem kelteni, az tulajdonképpen rólad szól és magadat minősíted.
Én kivárom, míg letisztulnak a dolgok.
És hidd el,
mások is látni fogják azt, aki valójában vagy.
Aztán Te is végigmész a városon....lehajtott fejjel..a kabátodban..
Én pedig már nem leszek ott...
Szeretettel:
Erzsó
