Mindenkinek

Hálás vagyok MINDEN megtapasztalásért, amit Veled és Általad  élhettem és élhetek meg.

Szeretettel

E.

A különleges télikabát

Apró, kicsi leányka koromban volt egy télikabátom. Olyan volt, mint a Mikulásé.
Gyönyörű, bordó kordbársony volt az anyaga. A gallérja, mandzsettája és a kabát szegélye pihe-puha fehér műszőrme volt. Bélése ugyanebből az anyagból volt, hogy kis tulajdonosa ne fázzon a hideg téli napokon. Fehér gombokkal lehetett összezárni s bent tartani a meleget.
Csodaszép volt, szemet gyönyörködtető.
Mikor felvettem, különlegesnek éreztem magamat.
Úgy gondoltam, nagy dolgokat tudok véghez vinni, csodákra vagyok képes.
Büszkén szedtem benne kis lábaimat a havas járdán, vagy Anyu kezét markolva a kitaposott ösvényen, úton hazafelé. Nem fáztam.
Csak nekem volt ilyen szép és különleges kabátom.

Szeretem a telet. A hideget, a zúzmarát, vagy a ködöt. Szeretem a havazást. Szeretem, amikor esik a hó és az arcomba szállingózik a hópehely és ott olvad el. Szeretem a havas tájat.
A szobám ablakából néztük a Somlyót beterítő fehérséget, s alig vártuk, hogy kimehessünk szánkózni. Ilyenkor felvettem a kabátomat meg a meleg sapkát és uzsgyi kifelé.
A meleg bunda körülölelt, mint az angyalok meleg szeretete.
Belehuppantunk a szűz hóba és ott hancúroztunk a többiekkel nagyokat kacarászva és bőrig ázva.

A nagy hideg beköszöntével mindig ünnep volt számomra, mikor előkerült Kedves Barátom a szekrényből.
De ahogy múlt az idő, úgy lett egyre kisebb és kisebb.
Szomorú lettem, mikor azt vettem észre, hogy többet már nem vehetem fel, s hogy oda kell ajándékoznom valaki másnak.
Összeszorult a kicsi szívem.
Aztán megszántak engem odafentről, hiszen kiderült, hogy Apu húgának, pont ilyen kabátja van, s éppen kinőtte, ezért nekem adja azt. Boldog voltam, s rögtön beleegyeztem, hogy az enyémet más kisleány hordja majd.
Az "új" kabátom már egy kicsit más volt, mint a régi. Az anyaga ugyanaz, a műszőrme díszítés szintén, de a zsebeit már cipzárral lehetett lezárni.
Belebújtam, s ismét elöntött az ismerős érzés. Különleges vagyok.
Ahogy cseperedtem, úgy nőttem ki a Barátomat, s a érzés , hogy különleges vagyok, a megélt hatásokra, úgy halványult el az évek során.

Karácsony közeledtével eszembe jutott a bordó kabátom és a különlegesség érzése.
Elnézem a gyerekeimet, akikkel még mindig összebújva nézzük a meséket, jókat kacarászunk, élvezzük a hóesést, a kivilágított szobát és a meleg kakaót, együtt várjuk a piros ruhás Mikulást, úgy gondolom, ez az igazán különleges. Szeretem ezt az érzést.

Gondolatban felöltöm a kabátom, s úgy érzem, csodákra vagyok képes, mert az a kisleány, aki még ott van valahol legbelül, hiszi és tudja, hogy az.
S mi a legnagyobb csoda?
A szeretet és a szeretettel való teremtés. Az élet legnagyobb és legkülönlegesebb csodája.

Semmi közöm hozzá

A gondolataidban dúló háborúban, hogy én kit személyesítek meg,
illetve melyik oldalra helyeztél, ahhoz semmi közöm.
Ez a vihar rólad szól és nem rólam.
Tedd helyre magadban és ne engem büntess.

Szeretettel

E.

Beth -A harmadik lépcsőfok

Választás -A Hold

Itt ülök a szakadék szélén.
A Hold már kezd fényleni ott valahol, fent az égen. Sötétedik. A szellő éppen a ruhámat lengeti.
Zöld selyem. Úgy tapad a testemre, mintha második bőröm lenne. Ez a szín sosem állt közel hozzám. Nemrég álmot láttam, ahol egy öreg Tölgyfánál menedéket keresve láttam magamat, mint fiatal lányt, akinek karcsú alakját ölelte körül a zöld anyag, fekete haját fonatban viselte, mely a derekáig ért. Teljesen egyedül volt, kitaszítottnak érezte magát. Később, ott a fa tövében megölte őt az a férfi, akibe szerelmes volt. Azért kellett meghalnia, mert a férfi nem merte felvállalni mások előtt azt, hogy szereti. Emellett félt is tőle.

      Anyám kedvenc színe volt a zöld. Úgy érzem az Ő tiszteletére is, és a Lányéra is, magamra öltöm. Jól esik viselni.
A selyem lágysága, puha simogatása jól esik. Testemnek és lelkemnek egyaránt. Térdeimet átkulcsolva nézem a tájat. Haragos-, és frissen harsogó zöld, és az ezüst váltják egymást.
A felhők is sötétebb színt kapnak a közelgő éjszakától. Kislányként sokszor bámultam a földön fekve az eget. Elképzeltem, milyen lehet ott fent, a felhők felett élni. Úgy gondoltam, van ott Valaki, aki figyel onnan fentről, s vigyáz Rám. Látja mi történik velem, s bár nem tudja megakadályozni a történéseket, mégis segít. Nagyon kíváncsi voltam az ottani életre.
„Ugye Ti szerettek ott fent?” Kérdeztem olykor Tőlük.
      Közben Anyám a rózsáit metszette a terasz mellett. Imádta a virágokat. Apám éppen egy harminchat órás műszakot húzott le a mészégető kemencéknél. Mindig piszkosan és hullafáradtan jött haza, amire néha anyám azt mondta, biztosan részeg. Nem volt feltétlen az. Ezzel megindította a lavinát. Ilyenkor repült, ami a kezük ügyébe került, ütötték egymást vagy minket, mi pedig sírtunk és reszkettünk a húgommal. Ha Anyám úgy látta jónak, költöztünk, menekültünk. Gyermekkorom szinte másról sem szólt, mint a hangos veszekedésekről, menekülésről, alkalmazkodásról, választásról.

        Választanom kellett Apám és Anyám között. Szerettem Apámat. Valahogy másképp láttam Őt, mint Anyám. Persze, hiszen a Lánya voltam. Mindannak ellenére, hogy egyszer úgy nekivágott a radiátornak, hogy csak nyekkentem, mert Anyám védelmére keltem tízen éves koromban.
Nem ez a lényeg. Én mégis azt láttam, bármi történik közöttük, nagyon szereti a Nőt, szereti a Gyerekeit, de mégsem tudnak együtt működni. Mindketten ugatják a Holdat. Mindketten félnek. Mitől féltek? Saját maguktól és attól, amit létrehoztak egy halovány akarattal. A Családot, egy Közösséget, amit szeretettel kellett volna működtetni, nem pedig elvárásokkal. Figyelni a másikra, megérteni, kommunikálni, elfogadni.....
Nem a gyerekeket felhasználva önnön alantas céljaikhoz. Egyetlen céljuk volt: bebizonyítani, amit ÉN képviselek, az az Egy Igazság. Pedig ez rohadtul nem így volt. A két ugató kutya rettegett a Családtól. Nem látták a benne rejlő Lehetőséget. Nem látták a Gyermekeiket. Jól érezték Magukat abban a posványban ahol voltak. Hiába váltak el, a probléma nem oldódott meg. Már nem akartak semmit sem átadni az utódoknak, elvárták, hogy az éppen aktuális lelkiállapotukat figyelembe véve éljék mindennapjaikat. Seduxent szedő Anya, alkoholista Apa kiváló elegy egy Családot szétrobbantó Molotov koktélhoz.
             
De Válasszak. Hát éppen ez volt a baj. Nem tudtam nem szeretni Apámat, s ez Anyám szemében megbocsáthatatlan Bűn lett. Első lépések ahhoz, hogy Beth felvállalja érzéseit, döntéseit, még ha ez kegyetlen megtorlásokhoz is vezetett. Bár nem értettem, miért olyan Nagy Bűn? Nem értettem, miért nem szerethetem? S ez máig visszatérő kérdés. Miért nem tehetem azt, amit szeretnék? Miért nem engedik, hogy Önmagam legyek? Miért jár érte büntetés? Én ezt már nem akarom! Nem Akarom! Egyre inkább kívánkozik kifelé az a Kisl(é)ány, aki a felhők feletti életet kutatta. Fel szeretném szabadítani. Lerúgni a béklyókat, mindent, ami még mindig táplálja a lelkiismeret furdalást azzal kapcsolatban, ha Magamnak szeretnék örömet okozni. Táplálni kell a Lelkemet. Azt szeretném szeretni, akit Én választok, aki hozzám jön. Így kell lennie.

        A zöld szín a gyógyulás és a  szívcsakra színe. A választásé, az elhatározásé. A választás jó és rossz között, Isten és Ördög között, a valóság és a képzelet között.
Jól esik itt ülni. Meleg az este. Hagyom, hadd simítsa az arcomat az enyhe szél. A hűvös selyem még mindig kellemesen ölel át. A Hold ezüst sugarakkal simogatja a tájat. Nem félek tőle.

(2015.)

Bátorság...

Kérdés: "Fel mered vállalni azt az embert, Aki Vagy?"
Válasz: "Igen."

E.

Lakat alá...

Kivettem.
Betettem.
Hét pecsétes lakat alá rejtettem.
Nem férhet hozzá más,
Csak az, aki kiállja a hét próbát.
Akkor kiveszem.
Lába elé helyezem.

G.E.

2014.november

Beth- Második lépcsőfok

Második rész

A Rögzítés és az Átlényegülés

A konyhában állok. Nem tudom, hány éves lehetek. Éppen egy kis macit ölelek magamhoz, hogy menedéket kereshessek a társaságában.
       Az apró helyiségben nem volt víz. Azt a sorház alatti kis téren található kerekes kútból kellet húzni, majd a teli vödrökkel felsétálni az apró lakásba. A mosakodáshoz, fürdéshez és mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet a sparhelten. Anyám néha a platnin kenyeret pirított vagy maradék tésztából ropogós pászkát sütött. Mennyei csemege volt nekem. Itt melegítette a malacoknak való moslékot is. Emlékszem, egy télen, amikor az anyakoca megellett, a kis rózsaszín malackákat Anyu behozta és meleg takarókba burkolta, nehogy megfázzanak. A mamájuk összenyomta volna őket, mondta, ezért most vigyázni kell rájuk. A kis turcsi orrú malackák nem érték meg a reggelt. Kisgyermekként ekkor találkoztam először az elmúlással.                          
A tűzhelyben télen, nyáron duruzsolt a tűz, mintha az otthon melegét szimbolizálta volna, pedig egyáltalán nem volt meleg az az otthon. Nem éreztem magam biztonságban. Egy este apám ölében ültem és egy képeskönyvet lapozgattam. A tűz ropogott a tűztérben és csak úgy ontotta a meleget. Apám fáradt volt. Én véletlenül a lapok mutogatása közben megütöttem a férfiasságát, amiről nekem fogalmam sem volt mi az. Csak azt vettem észre, hogy eldobott magától és rettenetes dühbe gurult. Értetlenül álltam és remegni kezdtem egész testemben. Keservesen sírtam, vigasztalhatatlanul. Mit tettem, hogy Apu nem szeret ?

       Most pedig, ott állok a konyhában. Apám, Anyámat hosszú barna hajánál fogva húzza a földön. Részeg. Üti, ahol csak éri. Azt hiszem a sírásra és kiabálásra ébredtem fel. Kitotyogtam kicsiny lábaimmal a hang irányába. A macimba kapaszkodom. Látom mi történik, de még nem tudja felfogni kisgyermek agyam azt, amit lát a szemem. De érzem a lelkemmel, hogy iszonyatosan nagy a baj. Mintha valami fekete felleg telepedett volna a szobára, átveszi apám teste felett a hatalmat. Pusztítani támadt kedve. Engem nem vett észre. A célpont az engem szülő asszony volt. Az alkohol segített neki más tudatállapotba kerülnie. A Démon artikulátlan hangon üvöltött, csak úgy bugyborékolt apám torkából. A lelkemben hűvös nyugalom támadt. Nem tudom honnan. Felismertem. El akarta hitetni apámon keresztül anyámmal, hogy én vagyok minden boldogságuk akadálya. Én tehetek arról, hogy így kell élniük. Lehetne sokkal jobb, ha én nem születek meg.
A skarlát betűm égni kezdett a lelkemben.                                    
 Nem érdemlem meg az életet és a szeretetet?
Tudja nagyon jól, hogy ez most betalált. Gyermeki testem kezdi felfogni mi játszódik le a szeme előtt. Elfog a reszketés, jeges félelem fut végig rajtam. Nyüszíteni kezdek. Segítség, valaki segítsen!!! Mentse meg anyámat! Mentsen meg engem is!
A síró gyermek látványa mindkettőjüket észhez térítette. Apám kiment a lakásból, kit tudja merre. Anyám felkapott s a sötétben menekülni kezdett velem. Futott amennyire csak a lába bírta. Lefelé a dombról. A lila orgona éppen nyílott. A Hold világította meg a földutat, melyet az illatozó bokrok kísértek egészen a lejtő aljáig. Ez a látvány azóta is itt van velem. Elvarázsolt.                                          
        A domb alján volt egy kút, ahová nemrég  belefulladt egy kisfiú.
Szüleim elmondása szerint játszópajtások voltunk. Az a kút, míg ott laktunk, mindig hívogatott, hogy menjek közelebb, de nem mertem.
Anyám átsietett a réten, ahol a békák kuruttyolása verte fel az este csendjét. Cipője kopogott a kis fahídon. Mennyire szerettem azt a kis hidat!  Anyám meg akart menteni. Ez határtalan boldogsággal töltött el. Mégis szeret. Tudom, hogy szeret, különben nem vinne el az átélt borzalmak helyszínéről. Két pici karommal kapaszkodom a nyakába. Szeretem ezt az Asszonyt! Bármit is gondolt rólam, bármit is követett el ellenem. Tudom, hogy nem Ő akart elpusztítani. Csak egy eszköz volt. Mindig szerettem volna neki megfelelni, de nem tudtam. Itt a Földön Nem.

Ölelés...

Mit gondolok az ölelésről? Valami ilyesmit...

"Fontos, hogy figyeld saját magadat is. Az ölelést én is használom, mint terápiás eszközt.
Azt, hogy mit vált ki a másikból ahhoz érezni kell a másikat is valamilyen szinten. Nem tudom megmagyarázni, hogy miként, csak azt, hogy ha rá vagy hangolódva, akkor tudnod kell, mi lesz az ő reakciója.
Velem  is előfordult már, hogy másként értelmeztem egy ölelést....
De aztán rájöttem, nem kellett volna.
Az ember sebezhető és nagyon vágyik a szeretetre.
Ilyenkor az "önzetlenül adó" a szívére szorítja a "kapni vágyót".
Ez olyan szép.
Az érintésnek pedig természetfeletti hatalma van.
Olyan, mintha egy hangszeren játszanál.
Rá kell hangolódnod a hangszerre és tudnod kell, milyen hangokat csalogathatsz ki belőle. És magadból.
Tudnod kell, milyen hatással lehetsz rá, illetve ő rád..."


2016.....G.E.

Beth története- Mellékzönge...

A történetet, melyet ma megosztottam, bő egy éve kezdtem el virtuális papírra vetni. 

Ez egy olyan terápia számomra, amely segít nekem feldolgozni azt, amit gyermekkoromban tapasztaltam. 

Nem panaszkodni akarok, hanem a saját működésemet szeretném megérteni. Megérteni, miért láttam, látom úgy a világot, ahogy. 

Az én SZŰRŐMÖN keresztül.

A saját ÉRZÉSEIMRŐL írok. Ide tartozik az is, miként láttam a szüleimet, a hozzám közel állókat.  

Nincs szándékomban megbántani senkit sem. Ez rólam szól. 

Persze nagyon sokat segítenek bizonyos technikák, módszerek, így tágíthatjuk a látókörünket. Tovább láthatunk az orrunknál. Mindent más megvilágításba helyezhetnek a kapott információk, melyeket azok  adnak a kezembe, akik ismerik a történetet. 

A szüleimét és azok felmenőiét. 

Ismétlem, MEGÉRTENI szeretném, nem ELÍTÉLNI vagy HIBÁZTATNI. Ahhoz nincs jogom. Minden csak azért volt úgy, mert úgy kellett lennie, ott, abban a pillanatban. 

Ezzel nincs semmi baj. 

Szerettem Anyut is és Aput is. Úgy, ahogy voltak. Régen elmentek. Hiányoznak. S ez most nem nyafogás. Régen tudomásul vettem. 

Minden családban vannak titkok. És akkor mi van? Szégyen és gyalázat? Ki mondja meg? Ki törhet pálcát felettük ,vagy felettünk? 

Ne legyünk álszentek! Ki tudhatja, hogy, mit érezhetett az a személy akkor, amikor megtette azt a bizonyos lépést? 

Nem tagadom, nehéz volt néhány dologgal szembesülnöm, de legalább közelebb kerültem a megértéshez, majd a feloldozáshoz. 

És ez a LEGFONTOSABB.

Az én szemszögemből. És most nem számít más. 

MERT AZ ÉN ÉLETEMET SZERETNÉM ÉLNI, S NEM A MÁSÉT! NEM MÁSOK ELVÁRÁSA SZERINT.

Anyám és Apám örökségeként. 

Felvállalok mindent amit leírok. Mert felvállalom azt, aki vagyok.

Szeretettel

Erzsó

Beth..-Első lépcsőfok

Egy évvel ezelőtt kezdtem el megírni ....
Nem fejeztem még be...

Beth története

A Tett-Erő

És megtörtént. Elindultam. Átkeltem a folyón, de valahogy még maradt rajtam némi emlékfolt. Sebaj. Ahogy haladok az Anyám felé, érzem, hogy felfogott a tudatával, s várt, de csak nagyon haloványan, nagyon félénken, nem bízva magában, hogy kellően el tudja majd látni  feladatot, miszerint el kell indítania a Lányát az úton. Szerette a férfit. Ott a tisztáson lettek egymáséi. Akkor már nem nagyon érdekelték a következmények. Sem a szüleik véleménye, sem a testvéreié, sem az,  hogy netán várandós marad. Boldog akart lenni. Hacsak erre a pár pillanatra is.

Tudta a férfi szereti őt, de sajnos a családja elég agresszív volt. Okos fiú volt, művelt, szeretett olvasni, rajzolni. A teste, mint egy görög istené. Magas, izmos, barna hajú, fekete szemekkel és egy hetyke kis bajusszal. Nagyon szeretett volna tovább tanulni, de sajnos nem lehetett, mert ők is olyan szegények voltak, mint az ő családja. Dolgoznia kellett.
Szeme izzott, ahogyan a lányt a karjában tartotta. Szerette, de ez a szerelem a vágyával karöltve irdatlan energiákat mozgósított benne. Akarta őt. Mindenestül. Most és mindörökké!
Nem érdekelte a családja. Tudta, hogy a lányt kicsi korában  a nagynénjének dobták oda, hogy neveljék fel azt.
Tudta milyen mély sebeket hordoz magában, tudta, hogy az anyja gyűlöli, mert a saját botlására emlékezteti. Tudta, nehéz lesz megfelelni mind a saját, mind az ő családjának. De hitte, hogy meg tudnak majd oldani minden felmerülő problémát. Itt még erős volt a hite.
Szeme zöld volt, mint egy macskáé, hosszú barna haja a derekáig ért. Mindig csinosan öltözött. Szeretett varrni, igen kreatív teremtés volt. Ruhatervező lett volna szíve szerint, de nem engedték tovább tanulni, mondván menjen dolgozni, mert kell a pénz .Álljon a saját lábára.
És ebben a csodálatos pillanatban fogantam meg Én. Tudtam hová érkezem, láttam a szüleimet, láttam ezt a pillanatot, hallottam a gondolataikat, láttam nászukat. Izgatott lettem, s féltem kissé ettől a pillanattól, hiszen bármilyen pontos a terv, a szabad akarat azért komoly szerepet játszik a történetben. De igyekszem összehangolódni a feladatommal. Lebegtem felettük még egy kicsit, gyönyörködtem bennük.
Tudom azt is, hogy nem választottam kényelmes, babarózsaszín életet. Szeretnék egy nagyobb lépést megtenni. Előre és nem hátra.
Ahogy közeledek feléjük, egyre jobban elhatalmasodik rajtam egy fura érzés. Elbizonytalanodok. Beágyazódok a jó puha, meleg anyaméhbe, s megkezdem földi pályafutásomat.
                        
Eltelt hat hét. Anyám megbizonyosodik afelől, hogy nincs egyedül. Boldogság tölti el a szívét. Ő nem szeretne olyan anya lenni, mint az övé, aki felhasználja a gyerekeit önző, alantas szándékaihoz. Ő szeretni fogja a gyermekét. Biztos benne, hogy lánya lesz. Hogy honnan, azt nem tudja. Ez a gyerek különleges lesz. Nemcsak azért, mert az övé, de egy olyan nagy szerelemből születik, amit ő csodának hisz. Szólnia kell a férfinek. Milyen boldog lesz ha megtudja!
Este szól neki, úgyis találkoznak a buszmegállónál. Eközben én biztonságban érzem magam és szeretve.        
Apám a megállóban várja Anyámat. Mohón legelteti a szemét a Nő hosszú combján, ami kilátszik az aprócska szoknyából, pedig odakint még hideg van, szeszélyes az április. A lány arcán titokzatos mosoly látszik. Istenem- gondolja-,ez a nő az enyém!
Anyám leszállt a buszról s belekarolt a férfiba, elindultak hazafelé a tanyára. Izgult, kissé tartott apám reakciójától. Belekezdett. Elmondta, hogy pár hete késik a menstruációja s valószínűleg várandós. Apám csendben fogadta a hírt, mert tudta hogy nem a gólya hozza a kisbabát, mégis mellbe vágta a hír, hogy apává avanzsálódott. Aztán a köd kezdett felszállni, az öröm szépe lassan kezdett bekúszni a lelkébe. Átölelte anyámat s felkapta. Úgy álltak a réten, ölelkezve és önfeledten nevetve. Ez a pillanat már hármunké volt. Ebben az érzésben ringatóztam anyám méhében bent, ott legbelül.
Mikor hazaértek elköszöntek egymástól. Meg kell még mondaniuk otthon. Most már félni kezdtek, de az együvé tartozás érzete összekovácsolta őket ebben a pillanatban. becsukták maguk mögött a kaput, s belépett ki-ki a maga otthonának ajtaján.

Anyám nem tudott elaludni. csendben sírt. Tudta mi lesz anyja reakciója. Közömbös volt.
Nem nagyon érdekelte mi lesz a Lányával, végre legalább eltűnik a szeme elől s nem emlékezteti tovább arra a régi történetre, ami miatt mindennap szemrehányóan nézett rá a férje. Anyám erről mit sem sejtve, nem tudván anyja miért gyűlöli őt ennyire, apja felé fordult, akit annyira imádott.
Ő jelentette számára a nyugalmat, biztonságot a anyja rezignáltságával szemben. Nagyon szerette volna elnyerni az Apa szeretetét, bizalmát, de valahogy olyan nehezen ment. Fogalma sem volt róla, hogy miért. Ezt csak évekkel később vetette oda úgy foghegyről az a drága anyja, más gyereke ő, nem az Apjáé. Nem sokkal ezután már csak egy selyemövvel a nyakán talált rá a Húgom.

Bízott benne, hogy legalább apám jobb hírekkel jön holnap. Féltette a magzatot. Én pedig odabent félni kezdtem. Átéreztem anyám fájdalmát, félelmét. Mindent éreztem, mindent hallottam, mindent láttam.
Másnap reggel apám arcán zavar és tehetetlen düh ült. És részeg volt. Anyám félni kezdett, baljós félelem járta át a lelkét. Durván a nőnek esett. A gyereket el kell vetetni. Nem jöhet világra! Nem kell neki gyerek, főleg tőle nem. Anyám tudta, hogy a családja szépen lassan csepegteti a mérget szerelme poharába, hogy ő nem a neki megfelelő nő. Ő csak akadálya lenne boldogulása előtt. Nem kell neki gyerek. Nincs hol lakniuk és még sok más kifogást is kitalált, csakhogy meg tudjon felelni családja elvárásainak.
Anyám agyában cikáztak a gondolatok s a szíve hasadt meg. Gondolatai pedig belém égtek, mint a skarlátbetű.

Miért nem lehet engem szeretni? El akarnak pusztítani!
Az éppen beágyazódott kicsiny testem remegett a félelemtől. Hihetetlen Erővel dolgozni kezdett bennem ez a két mondat. Tudtam, hogy nehéz lesz ezzel a kóddal indulnom.

Az ERŐ.
Meg kell szelídítenem ezt az Oroszlánt s közben vigyáznom kell arra, nehogy rám omoljon az épület ahol tartózkodom. Még mindig ég bennem anyám fájdalma. Ettől a pillanattól kezdve minden erejével azon volt, hogy elpusztítson. Hiába próbált ellene tenni, annyira erős volt a generációkon át ívelő minta, hogy nem tehetett mást. Lehúzta az örvény. Letaszítottá váltam még az anyaméhben, mint anyám, nagyanyám és az ő anyja. Az ő bűnüket mind rám terhelték. Fel kell, hogy oldjam !!!
Ez az érzés elkísért közel negyven éven át..

S egy decemberi napon megszülettem.

                                         

Ahogy jött, úgy el is ment...

"Ahogy jött, úgy el is ment!"

Ezt a mondatot sosem felejtem el. 

Beleégett a sejtjeimbe és a Lelkembe. 

Porig alázott.

Elengedlek. 

Tudod Ki vagyok. 

Te, pedig ez az, amit nem fogsz tudni elfelejteni...

Mert ott vagyok mindenhol...

E.

  

Szívemmel foglak fel, mint edény a vizet..
És ez így jó nekem.

G.E.

Barátnémnak...

Mit jelentesz számomra?

Ott vagy mellettem, mégsem rágod a számba, mit kell tennem.
Hagyod, hadd tapasztaljak. Nem befolyásolsz, nem akarsz meggyőzni semmiről.
Észrevétlenül tanítasz.
Nem avatkozol bele a folyamatba.
Csak Vagy.
S ezzel segítesz, hogy megtaláljam az utat Magamhoz.

Az elmúlt két és fél hónap mindenkinek hozott kemény megtapasztalásokat. Neked is,Nekem is, Nekik is.
Most már úgy tudok visszanézni erre az időszakra, hogy TÚLÉLTEM!!!! Minden tekintetben. Voltak sötét, pusztító, öngyilkos gondolataim. Miért is tagadjam? Hiszen ez is én vagyok. Utóbbitól csak az tartott vissza, hogyha esetleg nem sikerül, akkor annak még nagyobb "szívás" lenne a következménye, mert így, a még hátralévő életemet ebben a vacak állapotban kellene eltöltenem. Na, azt már nem!!!
Annál azért jobban szeretem MAGamat !!!
Ennél  a pontnál kezdett megfordulni a dolog. Innen indultam felfelé. Ezt a "fent vagyok és így jó nekem" érzést, körülbelül pár napja tapasztalom. Nagyon jó. Már nagyjából tudom, hogy többet érdemlek annál, minthogy hagyjam magam használni vagy eldobni; alárendelődni.
A nekem nem tetsző helyzeteket, személyeket kiiktatom.

Szeretnék olyan személyeket bevonzani végre, akik a szintemnek megfelelőek.

Szeretnék mindent úgy csinálni, úgy megélni, hogy NEKEM JÓ LEGYEN.
Ez a legfontosabb.

Ezt a mondatot igen jól megtanultam.

Ma megkérdezték Tőled, hogyha a Barátnőd vagyok, miért hagytad, hogy két hónapig ilyen állapotban legyek bebábozódva. Egyszerre kérdeztünk vissza, miért is kellett volna beleavatkoznod? Miért is?
Hiszen ez is egy tapasztalás volt, amit én meg akartam élni. Szükségem volt rá. Az én szabad akaratomból. Még akkor is, ha másnak ez furán hangzik. A végén úgyis segítségért vinnyogtam, mert ott volt az a pont, ahol már nagyon nem volt jó, s elég volt.

Sokan azt, hiszik, mert Barátok vagyunk, ezáltal én kiváltságos helyzetben vagyok. Nem vagy lágyabb és elnézőbb velem. Sőt. Néha még a fejemre is koppintasz: biztosan megtanultad? Azt az információt, amit mások finomítva kapnak, azt én szinte az első lenyomatban kapom meg, oszt azt kezdek vele, amit tudok....Végül úgyis lefordítod nekem.
Fejlődni szeretnék, s igen, végül is, tényleg kiváltságos helyzetben vagyok...első, másod, illetve akárhányad kézből tanulhatok.
Figyelhetem a saját fejlődésemet (amit néha nem érzékelek annak), a Tiédet és az Övékét.
S mindez, valahogy más megvilágításba helyez MINDENT.

És ez így jó. Nekem.

Mester vagy, aki megtanítja, hogyan legyek a saját magam Mestere.

"És ez így van..."

Szerettelek volna

Nem tárgyként akartalak használni,
hanem egy embert szeretni.

E.

Elindultam...

Elindultam, hogy megkeresselek.
De inkább visszafordultam.
Senki sem lehet fontosabb, mint saját Magam...

G.E.

                                       Az összes, rólam készült fotóért, ezer köszönet Kedves Barátomnak!

                                                                      

                                 

Köztünk..

"Hogy érzed magad?"

"Vacakul. Úgy néz ki, van még lejjebb..."

"Az már a pokol kapuja. Addig nem szabad eljutni."

"Ott állsz a kapuban?"

"Igen. Én vagyok a jegyszedő. De Téged nem engedlek be oda."

" Miért kivételeznél velem?"

"Mert Te az Angyalokhoz tartozol."

"Hmmmm....Mióta?"

"Mióta megszülettél Madárka."

G.E.

Azt mondod...

Azt mondod, erős nő vagyok, kibírom, meg tudom oldani.
Én pedig úgy érzem, ez cserbenhagyásos gázolás.
S már nem először...


G.E.

A két végén...

Fény és Sötét...

Jó és Gonosz..

Szűz és a Szajha...

Életet Adó és Életet Elvevő...

Szeretet, Gyűlölet...

Béke és Düh...

Mindenkiben ott vannak.

Hajlandóak vagyunk tudomást venni mindkét oldalról, vagy szépen elnyomjuk az egyik, nekünk nem tetszőt?

Felfedeztem Valakit Magamban. 

Egy, az ebben az életemben, soha nem tapasztalt Erőt. 

A Nő, vagy ahogy ma megsúgták nekem, a bennünk, nőkben élő Istennő Sötét Arcát. 

Egy ideje már éreztem, hogy közeledik. Kemény, kihívó, harcra és győzni kész. Bármi áron.

Ha akarja, pusztítani sem rest. Akkora erővel rendelkezik, hogy akár egy kézmozdulattal rommá változtathatna egy biztonságosnak látszó várat.

Térdre kényszeríthetné azt, aki mélységesen megbántotta. Azt, akinek ismeri a gyenge pontját. Odavághatna, ahol a legjobban fáj. Hatalmas erővel, démonival...

Milyen érzés találkozni vele, az Énem Sötét Árnyékával?

Mondhatni hirtelen vágtam bele ebbe az utazásba. Hála, vannak segítőim, viszont az érzést nekem kell megélnem. 

Sok időt töltök el magamba fordulva, az érzéseimet elemezvén. S közben azon gondolkozom, miért van az, hogy el akarjuk tüntetni a sötét oldalunkat? Pedig ott van mélyen, létezik. Igen. 

Ha életet adok valaminek, éppúgy el is vehetem, ha már gyatrán pulzál. Minek tartsak életben valamit mindenáron, ha már nem életképes? Miért? Jogom van hozzá? Jogom van ahhoz, hogy szenvedésben tartsak valamit vagy valakiket ? Kinek teszek jót ezzel? 

Hogy elvegyem onnan az éltető energiát, igenis szükség van arra az erőre, amely képes rá. És ez Ő.

Miért kell mindenáron a fényesebbik oldalamat mutatni? Mert akkor talán szerethetőbb leszek? Könnyebben elfogadnak?

Érdekes amin most megélek. Mondhatnám, hogy olyan beavatás félén megyek keresztül. Mondhatnám. Az is lehet, hogy csak túlmisztifikálnám. 

Az is lehet, hogy van aki aggódik értem. 

Köszönöm, jól esik, hogy figyeltek rám. 

Most kezdem megérteni Anyámat. Felvillant ma az arca. Mély depresszióban szenvedett, majd önkezével véget vetett az életének. 

Nem, én jobban szeretek élni, mint hogy ezt megtegyem, viszont a depresszióhoz közeli állapotban vagyok most, Asszem...

Már hetek óta itt vagyok lent. Szerencsére van segítségem, s igénylem is azt. Nem jó itt lenni. Figyelek, mint a skorpió a fedezékből. Ha bántanak, kész vagyok sötét lepelbe burkolózva támadni. 

Bár, nem szeretnék...

S itt van a kutya elásva. 

Odavághatnék , de nem teszem, s nem is fogom, mert tudom, azt, ezzel magamnak ártok s nem neki. Kétségek közt hánykódva ülök autóba, s kimegyek a fák közé, a domb tetejére. Kiüvöltöm magamból énekelve azt ami fáj, fogva tart. Hagyom, hadd törjön fel. Tudja Ő azt, miként távozhat legálisan. Iszonyatos erőtől duzzad, lefáraszt. Ha magamba fojtom, akkor magam ellen fordítom Őt. Ezért inkább kiordítom. A természetben megnyugszom, csak hadd legyek egyedül...

Ne lásson senki. 

Mikor mindez eltávozott belőlem, akkor szeretném felemelni azt, akiről úgy érzem bántott, magamhoz ölelni...

Mellkasomat elárasztja az iránta érzett SZERETET...

Jó ez így...

Létjogosultságot kapott az Istennő Sötét Arca is....

Látlak, érezlek, kérlek segíts nekem, hogy a nekem megfelelő módon, együtt tudjunk működni. Szeretném megtartani az egyensúlyt. Minden legyen úgy, ahogyan nekem a legjobb, s akkor, amikor itt az ideje.

Namaste

  

Őszintén...

"Előbb teljesen tudatára kell ébredned érzelmeidnek, és képessé kell válnod arra, hogy érezd őket, mielőtt megérezheted azt, ami rajtuk túl van."

Eckhart Tolle

Merünk őszinték lenni saját magunkkal?
Meg merjük tenni azt, hogy a tükör elé állunk, s belenézünk?
Mi az, ami tetszik magunkban és mi az, ami nem?
Őszintén fel merjük vállalni azt az embert, akik vagyunk, vagy azt, amit gondolunk?
Merünk-e arra a szintre lépni, ahol Ő, Én vagyok?
ŐszintÉn...

Néhány napja, hatás alá kerültem. Mintha valami démoni szert csepegtettek volna belém vénásan, húzott egyre lejjebb és lejjebb.
Ez a hatalmas, fekete örvény elragadott, s elvitt lelkem legsötétebb zugaiba, ahol szembesülnöm kell olyan tulajdonságaimmal melyeket nem szeretek magamban, vagy éppen a társadalmi normák szerint, nem illik  viselkedni, megnyilvánulni.
Megtaláltam magamban a Nő sötét oldalát is. Sosem tapasztaltam még a női hatalmat. Azt a hatalmat mellyel bármikor megsemmisíthetsz valakit. Például, csaholó kutyává változtathatom...
Megengedtem, hadd borítson el a gyűlölet és a düh.....
Hagytam, hadd rohanjanak át rajtam ezek az érzések.hagytam hadd jöjjenek elő Lényem ezen darabkái, hiszen ők is az én részeim.
Nem akarom eltakarni őket, bedugni valami sötét lyukba, csakhogy ne kelljen velük együttműködnöm.
Kíváncsi voltam, milyen élményekhez kapcsolhatóak ezek az impulzusok, hol van az eredete?
Próbálom megtalálni azt az utat, amelyen ezeket a személyiség-darabokat egy olyan egységbe tudom befogni, hogy Lelkemet emeljék s ne pedig támadják.
Nehéz feladat, embert próbáló, ezért ebben az időszakban igencsak befelé fordultam, nem kívántam társaságot. Most sem kívánom...

Górcső alá vettem a körülöttem lévőkkel való kapcsolatomat. Körbejártam mindent. Nem volt mindig kellemes a végeredmény, s én sem voltam éppen kellemes társaság. Elismerem.
Rájöttem, miért kötődöm még azokhoz az emberekhez, akikkel igazából már "nincsen semmi dolgom".
Tök egyszerűen levezethető az egyenlet itt is.

Másokkal őszinte vagyok-e?
Igyekszem az lenni.
Az őszinteségnek viszont ára van.
A képet, amit másról alkottam magamban, nem biztos, hogy most be tudja fogadni.
Az én képem valószínűleg semmi más, mint vélemény, az én véleményem, az én szűrőmön keresztül...

Biztos vagy abban, hogy most akarod hallani? Jobb, ha hallgatok.
Halld meg Te is a saját gondolataidat.

G.E.

Mélyből...

Hagyom, hadd húzzon egyre lejjebb és lejjebb.
Ha leértem Mélységem sötét fenekére,
Nagy levegőt veszek s elrugaszkodok onnan.
Magammal viszek mindent, amit odalent találtam,
Hiszen az is Én vagyok.


G.E.

Fél-elemben

Álmot láttam.
Erős, fájdalmas szorítást éreztem a bal csuklómon. Mikor lenéztem a két kezemre, elképedve láttam, hogy bal oldalamon, két vipera arany színű, fémes csillogással, egymása fonódva, ellentétes irányból indulva, körbefogták a csuklómat. A két fej a radiálison pihent, mintha szemmel szerették volna tartani lelkem pulzálását.
Jobb csuklómon pedig egy fekete kobra foglalta el a helyét. Nem szorított, csak némán figyelt. Mintha nem is érdekelte volna, hogy ott van. Nem moccantam, mert féltem tőle, hogy egy rossz mozdulat és támadni fog. Valami azt súgta, egyáltalán nem érdekli őt, bármit is teszek.
Ez a gondolat csak az ÉN fejemben született meg, s nem az övében. A megtestesül nyugalom áradt belőle.

A bal oldalamon már fájt a szorítás, nem akart enyhülni.
Aztán egy hangot hallottam valahonnan az éterből: "Keresd  meg őket!"
Mintegy varázsütésre a kígyók életre keltek, lehullottak rólam, s tekergőző mozdulattal gyorsan eltűntek előlem.
Engedelmeskedvén a hangnak, keresésükre indultam.
Benéztem minden résbe, ajtók mögé, szekrények, lépcsők alá, félve attól, hogy bármikor megmarhatnak.
Benéztem az ágy alá is. Egy hatalmas pitont találtam ott összetekeredve, aki egyenesen a szemembe nézett. Zöld és magenta színekben pompázott. Érdekes módon tőle nem féltem, viszont  a mellkasomban szorító fájdalmat éreztem...

Meglátogatott álmomban a Fél-Elem...
Tudom, hogy valami nincs rendben pár hete. Sosem tapasztalt érzések borítanak el, tartanak gúzsba kötve.
Félelem a jövőtől, attól, hogy nem vagyok szerethető akkor, ha ÖnMAGomat adom, a félelem attól, hogy megtalálom-e a nekem való munkát, a nőiségem megélésétől való félelmem.....
Egyszóval, egyszerre rohant le minden, amitől eddig tartottam.

Elindítottam valamit, ami nagy változást hoz az életemben, amivel magammal húzok egy csomó olyan dolgot, ami nem csak engem érint. Ezért felmerült most bennem az, hogy lesz-e erőm mindezt végigcsinálni. Eddig álltam a sarat. Most egy kis pihenőt kértem, s ez idő alatt lerohant, maga alá temetett...

Mindennap felteszem a kérdést, jól döntöttem-e. A válasz rendre meg is érkezik. Tudom a választ, mégis újra és újra megkérdőjelezem.
Halványan dereng előttem a jövőkép és ez elbizonytalanít. Hagynom kellene, hogy hadd vigyenek magukkal a történések. Valahol meg kellene találnom az aranyközéputat.
Próbálkozom vele...

Ezek a kígyók csupán figyelmeztetésként jelentek meg.

Fél- Elemeben nem jó lenni.
Mégis le kell szállnunk a pokolba ahhoz, hogy aztán felül tudjunk emelkedni magunkon. Muszáj megélni a mélységeinket is, bármilyen rémisztőek.

Nándi azt mondta, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...

Jelentem, most valóban leszálltam a saját alvilágomba, viszont nem szeretnék sokáig itt tartózkodni, csak amennyit muszáj.


G.E.

Nem számít...

Már nem számít, mit mondtál vagy én mit mondtam.

Nem számít, mert ott maradt. 

Valahol az éterben.

Már nincs jelentősége. 

Az érzés, ami akkor végigrohant rajtad és rajtam, semmivé lett.

Csak néma ajkak maradtak, a könnyek és a fájdalom a szemekben...

Valami meghalt...

Egy dolog azonban itt maradt velem. 

Mindentől függetlenül , szívből Szeretlek!

E.

Más-kép...

Ne láss bennem többet, mint aki vagyok.
Így megóvhatod magad a csalódástól.
Mert nem bennem csalódsz, hanem magadban.

G.E.

Miért?

Mondd, miért?
Azért, mert annak ott volt jelentősége.
Abban a pillanatban.
Most már nincs.
Beépült, s egy lenyomat lett belőle.
Engedd el...
Az már a múlt.

G.E.

"És ez így van..."

Ha szeretünk valakit, akkor a jót keressük benne.
Ha el akarjuk hagyni, akkor a kifogásolhatót.

E.

Ismeretlen...

Az ismeretlen dolgoktól félünk.
S mivel félünk, teremtünk köréjük egy sűrű, gomolygó, misztikus ködfalat,
megfosztva magunkat attól, hogy közelebb léphessünk hozzá és felismerhessük.
Tehát az ismeretlent túlmisztifikáljuk.
Pedig, ha áthatolunk ezen a ködön, akkor láthatjuk, egyáltalán nem is olyan nagy,
nem is olyan ijesztő, nem is olyan bonyolult, nem is áll tőlünk olyan távol...
Inkább barátságos és mosolyogva vár ránk már oly régóta, hogy ezzel a tapasztalással is közelebb segíthessen minket a megoldáshoz.
Hogy rátaláljunk a saját Magunkra.
S tudjuk azt, nincs mitől félni.

G.E.

Higgy magadban!

"Szeretteim!
Ti hatalmasok vagytok!
De a hitetek az, ami korlátok közé zár Titeket.
Korlátok közé zárjátok Magatokat azzal, hogy ítélkeztek Magatokról.
Hogyha valamiről azt hiszitek, hogy nem tudjátok megtenni, akkor nem tudjátok megtenni...
Amikor viszont arra számítotok, hogy meg fogjátok tudni csinálni, akkor az egész Létezés támogat benneteket abban."

Alcazar
(Prageet Harris által közvetítve)
2016.05.29.

Haza...

Olyan régen eljöttem már otthonról.

Már az idejét sem tudom, mikor.

Haza szeretnék menni...

G.E.

"Ki vagyok Én?"

Évekkel ezelőtt egy szociális otthonban dolgoztam. Mentálisan sérült embereket gondoztam,ápoltam, segítettem. Figyeltem őket. Azon morfondíroztam, hogy milyen érzés lehet, egy olyan testbe bezárva élni, amely nem engedi a tudat teljes szabadságát, mert az fizikai test egy erőteljes korlátot ad. A külső szemlélőnek persze megdöbbentő élmény lehet. Rásütik a bélyeget, ez teljes hülye, nem is tud magáról.
Ugyanezt éreztem akkor is, amikor éppen, a fájdalmaktól, egy teljesen más tudatállapotba süllyedt beteg vagy idős ember mellet voltam. Vannak akik, szintén azt hiszik, hogy ezek az emberek nincsenek maguknál, azt sem tudják, hol vannak. Nem figyelünk oda azokra az apró jelekre, amit felénk küldenek, "hahó, itt vagyok, csak egy kicsit figyelj rám, láss engem".
Igenis, felfogják azt, mi zajlik körülöttük, csak nem tudnak olyan formában megnyilvánulni, amit az éppen magát teljesen normálisnak kikiáltó adóvevője fogni tudna. Éppen ezért duplán zárjuk őket szigorú keretek közé.
Semmi másra nem lenne szükség, csupán csak egy icipicit több odafigyelésre, ráhangolódásra, odahajolásra.

Három hete meghoztam egy döntést, mely alapjaiban változtatja meg a körülöttem élők mindennapjait.Több évet vártam a megfelelő alkalomra, hogy végre fizikai szinten is megnyilvánulhasson. Teljesen normális volt rá a reakció minden irányból. Megértem. Megértek mindenkit. Felkészültem rá lelkileg. Azt, hogy a valóságban hogyan élem meg, az már más tészta.
Persze, hogy megvisel. Nem vagyok érzéketlen. Nehezen viselem a gyerekem kirohanásait. Fájnak lelkemnek a szavai, de tudom, mi miért történik. Fontos számára a Család, az Anya. Elfogadom.
Édesapja érzelmi ingadozásai is hatással vannak rám.
Előfordult, beültem az autóba, s valahol máshol aludtam, magamba zárkózva, egy szót se szólva.
Néma döbbenet ült az otthon lévőkön.
Igen, nálam is van egy olyan határ, amit ha átlépnek, beindul az az önvédelmi mechanizmus, amikor kőkeményen ki kell állnom azért, aki vagyok. Bármilyen drasztikusnak is tűnik, bármilyen vad ötletnek, vagy tőlem nem megszokottnak. Eddig mindig mások érdekeit tartottam szem előtt.

Pár nappal ezelőtt, szerettem volna beülni az autóba egy nehéz beszélgetés után. Nem engedett. Elállta az utamat, beállt az ajtóba és beszorított a sarokba, közben egyfolytában azt mondogatta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy elmehessek itthonról, s ez a valaki nem én vagyok. Nem alkalmazott fizikai erőszakot, nem bántott, csak a szemembe nézett és hozzám beszélt. Úgy éreztem magam, mint egy olyan ember, akire rá akarják sütni a "nem beszámítható"bélyegét.
Ültem a sarokban a padon, s kétségbeesetten próbáltam magyarázni, hogy én teljesen normális vagyok és képességeim teljes tudatában. Szigorú keretek.
Kérte, gondoljak a gyerekre, mit érezhet. Na, ezt azért nem kellet volna! Teljesen megsemmisültem. Megértem őt. látom őt. De ők nem látnak engem. Nem is várhatom el tőlük.

Nemrég megkérdezte tőlem egy nő, tudom-e, hogy ki vagyok én?
Értetlenül néztem rá, hogy mi a fenét akar? Elmondtam neki azt, amit tanultam és nem mellesleg tapasztaltam, mivel régóta figyelem magamat. Nem értette. Nem volt hangom. Újra el kellett mondani neki, hiszen nem értette, "ki vagyok én".
ÉN, egy olyan információs halmaz vagyok, aki ha megtalálja a belső csendjét, s megélheti a evolúciót, ezáltal kapcsolódhat az Őt Teremtőhöz, s olyan információkhoz juthat, melyek által rájöhet, ki is Ő valójában. Persze ehhez még több, mint valószínű, sokszor kell még leszületnem, hogy ezt az érzést megtapasztalhassam, de már halványan látszanak a körvonalai ennek az élménynek. .
A hölgy rám nézett hatalmas szemeivel, s nem értett engem, majd egy velem szemben ülő lefordította neki.

A lány kérdése azóta is itt visszhangzik a fülemben.
Ki vagyok ÉN?
Az vagyok, aki.
Aki tudja, mit, mikor és miért cselekszik. Többnyire. Figyelem a Magomat.
Teljesen beszámítható vagyok.
Az vagyok, aki nem szereti, ha a cselekvés szabadságától megfosztják.
Az vagyok, aki felismerte, nem tud működni olyan keretek között, amelyek olyan terheket tesznek a vállára, amit már nem akar tovább mások helyett cipelni.
Az vagyok, aki nem szeretne mások elvárásai szerint tovább létezni.
Az vagyok, aki tudja, mi az, amit nem szeretne.
Az vagyok, akiben már körvonalazódik, mi az, amit SZERETNE...

G.E.

Engedj az ajtóhoz...

Beálltál a keretbe, elálltad az utam.
Szerinted, az én érdekemben teszed.
Beszorítasz a sarokba, s nem eresztesz.
Érvelsz, hogy ez nem ÉN vagyok, megváltoztam.
Nem engem féltesz, hanem saját magadat...
Engedj kérlek az ajtóhoz, ki szeretnék menni!

E.

Nevetve belehalni egy kicsit....

Mit látsz rajtam? 

Látod rajtam, hogy éppen belehalok? 

Látod rajtam, hogy itt középen fájnak a szavaid?

Látod rajtam azt, hogy nehéz volt meghozni a döntést? 

Látod rajtam azt, hogy a folyamat forgatókönyve már réges-régen a kezemben van , s tudom, mire számíthatok? 

Nem látsz rajtam semmit. 

Mert közben nevetek. 

Nevetek, hogy könnyebb legyen.

Nevetek, mert védeni szeretném Magamat

Nevetek, mert élni szeretnék. 

Nevetek, mert szeretek ÉLNI.

G.E.

Mert természetes volt...

Évekig ott voltam a szemed előtt.
Láttál-e engem, hallottál-e engem?
Szerettelek, kértelek, vártalak.
Sokszor egyedül maradtam, miközben lélegzet visszafojtva lestelek.
Természetes volt, hogy mindig jelen voltam.
Akkor nekem ez így volt jó. Neked is.
Most már nem az.
Most már felismered, hogy mindenért  meg kell küzdeni.
S amit kapunk, azt meg kell köszönni.
Nem várhatjuk el a másiktól, hogy feladja saját MAGát csak azért, hogy az egyiknek jó legyen.
Mert ez nem így működik.


G.E.

Ne sajnálj...

Azt mondod, sajnálsz engem...
Azt mondod azért, mert szerinted rossz úton járok.
Azt mondod azért, mert szerinted nem gondoltam át, mit teszek.
Ne sajnálj, nincs miért.
Ne sajnálj, mert így megfosztod magad attól, hogy velem szemben foglalj helyet.
Így gőgödtől nem ismered fel szerepedet a történetünkben.
Azt mondod, ha maradok, akkor minden megváltozik és jobb lesz.
Azt mondod ha megyek, akkor nem tudhatod, miként fogsz velem bánni.
Kérdezhetek tőled valamit?
Mi ez, ha nem teljes mértékű birtoklás?


G.E.

Meg kell, hogy haljon..

Döntést hozni sosem könnyű, főleg, ha másokat is érint.
Nehéz feladat, s nehéz felvenni azt a szerepet, ahol te mondod ki az utolsó szót.
Nem szeretek fájdalmat okozni, most mégis azt teszem.
Nézem az arcot, látom a szemén keresztül, hogy most dőlt össze a világa. Érzem, amint meghasad, széttörik minden hozzám fűzött álma. S nemcsak az övé. Sajnálom, nagyon sajnálom, de nem tehetek mást. Muszáj tovább lépnem. Fogalmam sincs, merre és hogyan tovább. Csak azt tudom, el kellett, hogy határozzam magamat. Biztosan lesz utánam is élet, hiszen az sosem áll meg.
Mindig meg kell, hogy haljon valami ahhoz, hogy új jöhessen a helyébe.
Még ha kegyetlenül is fáj.

Pillanat...

A pillanatot pontosan ott kell tartani, ahol Van.
A jelenben.
S addig-addig fürdeni benne, amíg csak lehetséges...
Nem gondolni túl, mert akkor leromboljuk mindazt, amit pont azon a helyen jelentett.

Szeretettel
Erzsó

Esőben..

Milyen érzés, amikor korlátaidat átlépve, felveszed a vastag kabátot, csizmát húzol, s elindulsz az esőben Pilisszentkeresztre forrásvízért?
Elmondhatatlan.
Mások szerint, lehet, hogy flúgosnak tűnök, de hát Bolondnak áll a Világ....
Én pedig szeretem ezt az állapotot.
A kabát könnyen átázik, a csizma sem ad hosszú távú védelmet a rázúduló víztömeg ellen, de végül is a célnak megfelel,
Bevágom magamat az autóba. Az ablaktörlő sebesen, ide-oda sepri az esőt a szélvédőről.
Nem érzem, hogy vissza kellene fordulni, csak menni akarok. Fát látni, erdőt. Madarat látni és esőt...
A fák az út mellett magukra húzták harsogóan zöld felsőjüket, a törzsük elázva olyan, mintha ünneplő sötétet vettek volna fel, s így állnak vigyázzba egymás mellett.
A hegyek a szürke felhőket maguk elé húzták.

Az út nedves, de nem csúszik, mégis lassan haladok, hogy élvezhessem a látványt. Minden pillanatot elraktározok az agyamban. Felmegyek a forráshoz, hogy tiszta vizet vehessek magamhoz.
Elindulok a hátizsákkal a hátamon, amibe három palackot tettem.
Arcomba húzom a kapucnit, legalább a fejem nem ázik el
A nadrágom máris átengedi a vizet, de valahogy nem szentelek neki különösebb figyelmet.

Gyönyörű az erdő, hihetetlen szabadságot ad az extrém séta. Nincs semmi más, csak Én és a Természet. Hangosan zúgnak a fák, az esőcseppek pedig ráhuppannak a levelekre, a törzsekre, az avarra..
Nem izgat,mikor azt érzem, hogy teljesen átázott a kabátom és a csizmám. Vizes a hátam, a lában. Most semmi más nem érdekel, csak a pillanat.
A Mostban jelen lenni. Egyedül. Az Egyben...
Így most jó...

Feketébe burkolva....

     Amikor anyám öngyilkos lett, a sarokban kucorogva próbáltam összeszedni a darabjaimat. Akkor éppen egy gyerek voltam, aki elvesztette az őt világra hozót. Zokogtam. Választott családom női feje, éppen azt szajkózta mellettem, hogy minden öngyilkos hülye és megérdemli mindegyik, hogy meghalt, mert önző dögök, s nem érdemlik meg az életet. A pokol mélységes bugyraiban fognak majd ülni és szenvedni. Nem volt tekintettel arra, hogy az Anyámról beszél.

Mélységesen bántott, s nem tudtam mit kezdeni ezzel az embertelen viselkedéssel. Csatlakozott hozzá az ő édesanyja is...

Megkaptam már azt is tőle, hogy azért halt meg az Anyám, mert szar ember vagyok.

Kegyetlen bánásmód. Agyam elraktározta ezt az élményt a leges leghátsó zugba, amiről azt hittem, hogy soha többet nem kerül már elő. 

Évek teltek el azóta. Megbocsátottam, de nem felejtettem.

     

      Apám is követte Anyámat, tragikus hirtelenséggel. Igazából, ha belegondolok, a jelek már régóta ott lebegtek az éterben, hogy Ő is menni fog. Nem is tudtam találkozni vele, csak beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy önző embereknek tartottam Őket, mert ÉN úgy éreztem, nem foglalkoztak velünk, csak saját magukkal. Apám önérzete sikoltozott. Pontosan azzal szembesítettem, amit mindketten próbáltak valahogy a szőnyeg alá dugni. Sértetten  letette a kagylót, majd öt perc elteltével újra felhívott. Bocsánatot kért a lányától. Két nap múlva a harmadik szívroham vitte el. Elment a másik szülém is. 

       Azóta sokat találkoztam a Halállal. Szinte hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Szinte. Fura.

Mostanában nyitva volt az Aranykapu, ahogy Nándi mondta nekem, s többen el is mentek. Választott családom férfi feje is. Nem tudom miért, de most előjöttek a mélyre eltemetett érzések. Azok, akik anno részvéttelenül figyelték gyászomat, most valahogy nem érintettek meg. Sőt, dühös lettem rájuk. Hogy honnan jött ez a hirtelen, minden sejtemet elborító düh? Nem tudom.  

Egy régi blokk nézett velem farkasszemet, s nem engedett a szorításából. Haragudtam a mellettem lévőre, az anyjára, s nem akartam semmilyen részt vállalni a búcsúszertartás szervezéséből. Nem akartam megfelelni, nem akartam résztvevő lenni semmilyen fórumon. Nem akartam lágy lenni velük. Semmit sem akartam. Legfőképpen nem akartam egy körben lenni velük. Mindent ezzel kapcsolatban színháznak véltem. Igen, véltem. Mivel minden érzés belőlem fakad, amit ezzel kapcsolatban tapasztalok, ezért ezek mind az én kivetüléseim. 

Minden sérelmemet, amit gyermeki életem során magamhoz emeltem, rájuk húztam. 

Ugye, milyen egyszerűen rá lehet húzni valakire vagy egy helyzetre azt bizonyos "ők tehetnek róla, mert ők ilyenek" kis mondatocskát? Ezzel felmentjük magunkat minden felelősség alól, mondván, mi áldozatok vagyunk csak, akik elszenvedtek egy csomó megaláztatást.

Ettől függetlenül az érzéseim nem változtak, de most már tudom mi az, ami zavar. 

Piszok furcsa, hogy más szemmel nézem életem szereplőit. Tanulmányozom őket.

Van, akit teljesen kiiktattam, van akit magamhoz engedtem, van akit el fogok engedni...

     Sokáig szerettem a feketét. Úgy gondoltam, nem szeretnék senkit sem közel engedni, nem akartam kiadni magamat senkinek. Nem akartam beengedni az információt, nem akartam áradni. 

A fekete lepel megvédett. Bezárt. Tetőtől, talpig. Féltem. Féltem ,hogy bántani fognak...

Minél többet foglalkozom magammal(amit talán a hozzám közel állók önzőségnek vélnek, mert nehezen elfogadható és nem fér bele az eddig általam megjelenített képnek), annál inkább élvezem azt, akit megpróbálok újra felfedezni. 

Levetettem a feketét, már nem veszem fel szívesen. Jöhetnek a színek. 

Felfedeztem, milyen jó volt kislány koromban az erdőben csatangolni órákon át! Milyen jó volt egy fát átölelni, árvalányhajak és török szegfűk közé lepihenni, s nézni az égen kúszó felhőket. Hagyni, hadd süsse a nap az arcomat, hadd vigye a szél az illatomat a vadak felé, hogy elkerülhessenek. Milyen jó érzés, amikor az ember leánya újra felfedezi azt a kislányt, akit annak idején elhagyott valahol félúton! Amikor csak figyelheted a neked kedves arcát, ahogy a terveiről mesél, amikor gondolkodás nélkül átölelhetsz valakit, mert éppen szüksége van rá. Amikor gondolkodás nélkül átadhatod magad az Érzésnek. A pillanatnak. Félelem nélkül.

      Mivel emberi testben lakozom, ezért óhatatlanul, a kétség is beköszön az ajtómon. Meg a félelem is. Ez így természetes ebben a dimenzióban. Mégis, talán sokkal "könnyebben" felismerem, kivel is fogok kezet. És ez nagyon jó érzés. Jó így. 

   

                                                   

Szabadon...

Szőrén ülöm meg. Érzem magam alatt a meleg testet,

Az erek lüktetését, az izmok játékát, az inak feszülését.

Szorosan hozzá simulok, hogy eggyé válhassak vele.

Érzem az illatát, a szívek egymásra hangolódnak. 

Körülöttünk vágtatva rohan a táj, s a szél a hajamba kap.

Teljesen rábízom magamat, átadom neki az irányítást.

Nem fontos merre megyünk. Semmi sem számít...

Csak az a pillanat, amiben jelen vagyunk. 

Ő, meg ÉN.

Együtt...

Az erdő mélye felé rohanva...

Határok nélkül, minden korlátot átlépve...

Szabadon...

G.E.

Te nem vagy Te...

Te nem vagy Te.
Hát akkor Ki vagy?
Mindenki másnak lát.
Anyád, Apád, Barátod, Szerelmed vagy a Szeretőd,
Gyermeked, Rokonod...
Mindenki más képet fest rólad.
De egy a Lényeg.
Te tudod, hogy Te, Te Vagy.
Ott a fa alatt...kincset keresve...

G.E.

Olvass...

Hadd lássalak, hadd nézzek a szemedbe.

Szeretnék szavak nélkül beszélni hozzád...

Azt mondod, minden szó gyilkol.

Akkor hát olvass Te is a szememből,

S abból, aki mögötte lakozik.

Ott nem egy gyilkos él, hanem maga az Élet...

G.E.

Illúzióink...

Látnom sem kell, már érzem, hogy jössz felém...
Mivel érzékellek, ha nem látlak?
Hát érzem az illatod.
És ha azt sem érzem?
Nem tapintalak, nem ízlellek, de még nem is hallak...
Megváltozik a levegő összetétele.
A Tudatom már felismert, mert Ő az egyedüli Valóság.
Ismeri a rezgéseidet.
Kialakul bennem egy kép Rólad.
Lehetsz férfi, lehetsz nő, vagy lehetsz bármilyen Lény, bármekkora kiterjedésű.
Ő az, aki hagy bennem egy lenyomatot.
És ez így jó nekem.
Nem fontos a külső.
A szívemmel foglak fel, mint edény a vizet.
Ha kinyitom a szememet, ha hallom a hangodat, megsimogatlak, vagy megízlellek
akkor óhatatlanul is minősítelek, hogy fizikai részem is tapasztalhasson.
Bármily hihetetlen, ez már illúzió....ami az én Tudatomból ered.
Minden, ami körbevesz minket illúzió...
A rét, a virág, a ház, az ágy, az étel, s minden mi körbevesz minket ezen a Földön...
Mindet Mi teremtettük Magunknak.

Farkasasszony

A kristálytiszta vízbe gázolt. Kezében, egy botra erősített kőhegy volt erősítve. Csendes nyugalommal figyelte a víz alatti mozgást. A halak ide-oda cikáztak. Mozdulatlan volt, mintha hívogatta volna azt az élőlényt, aki később a táplálékául szolgálja majd őt. Pontosan célzott.

Ropogott a hó a talpam alatt.
Láttam, amint a tűz mellett helyet foglalt. Arcára barázdát rajzolt az  a sok-sok év, melyet ezen a Földön töltött. Vállára terítve a Farkas bőre, aminek a bőrős koponyája, koronaként ékesítette fejét. Őszülő haját hátul, az indián asszonyokra jellemzően fonatban viselte.
Rám nézett. Nem szólt, csak a szeme beszélt. Már várt engem.
Felállt, botjára támaszkodott és kérte, kövessem...
Elindultunk a hatalmas fenyőerdő belseje felé. Mintha nem is lépkedtünk volna, hanem inkább lebegtünk a talaj felett.
Megálltunk az erdő közepén. Fejemet lehajtottam, tiszteletet adva a Farkasasszonynak és az erdő Szellemeinek.
Mindkét tenyeremet felé nyújtottam.
Bal kezembe a Napot helyezte, jobb kezembe pedig a Holdat.
" Azért teszem bal kezedbe a Napot, hogy erejével táplálja a Holdadat.
A jobb kezedbe, pedig azért teszem a Holdat, hogy gyengédségével támogassa a Napodat.
Így egyensúlyban leszel, s kapcsolódhatsz a Végtelen Univerzumhoz.
A Csillagokkal megáldalak, hiszen a Csillagok Gyermeke vagy."
Fejem fölé emelte a kezében lévő Csillagokat és körkörös mozdulattal, beindította a keringésüket felettem.
Ezután a hasamra tette a kezét, pont oda, ahol a Méhem van. Láttam, amint, szárba szökken benne az Élet. Kezét a Szívem felé irányította, majd ismét a Méhem felé.
" Méhedtől a Szívedig, majd újra vissza a Méhedig.
Lásd és tápláld azt a Gyermeket, aki Te vagy. Szeretettel növesztgesd.
Emlékezz arra Ki voltál, s arra is, Ki vagy.
Most és Mindörökké...
Emlékezz a Tudásra, amit Magodban hordozol.
Emlékezz!
Emlékezz!"

Szeretlek...

Szeretlek.
Nem úgy, mint Nő a Férfit.
Úgy szeretlek, mint egy Lélek a másik Lelket...
S ez már, egy másik dimenzió.


Ölelés
E.

Nem tudhatod...

ÉN mire gondolok ?

Nem tudhatod, csak feltételezel.

S ez tévútra visz.

Nem látsz sem a fejembe, sem a szívembe.

Még ha sokáig ott is voltál.

E.

Csak lenni...

Olyan, mintha megreccsent volna.
A kívülről jövő információk, atombombát robbantottak bennem.
Hatalmas erővel zúdul át rajtam, nem győzőm átélni, megélni a magával húzó érzéseket.
Néha már azt sem tudom, hogy bőgjek, nevessek vagy a falhoz vágjak valamit. Vagy valakit.
Óriási a feszültség bennem.
Elvitték a hangomat mégsem hagyták, hogy néma legyek.
Egy percre sem hagynak magamra.
Feladatokat adnak, s úgy akasztják rám őket, mintha egy fogasra dobnák fel a sálat meg a kabátot, mondván, így kényelmes. Nekik.
Más döntésének tárgya lenni, vagy mások helyett dönteni...
Feladatok, felelősség átruházása.... rám.
Őrületesen hasonlít a helyzet a két évvel ezelőtti eseményekhez.
Szinte napra pontosan, s majdnem minden szereplővel megegyezően...vagy másikat behelyettesítve.
Minden, de minden újra elém állt, hogy megtanultam-e a leckét.
Jelentem, megtanultam!
Nemet mondok....
Kijelentem, nemcsak adni szeretnék, hanem kapni is...
Mert így kerül minden egyensúlyba...
Belereccsent a lelkem, de végre, valahára, megy a dolog. Sőt, valamiféle rejtett Erőt is adott.
Nagyon érdekes.
A felismerés, óriási erővel ütött gyomron, úgy hogy hányingerem lett tőle.
Hihetetlen, milyen gyorsan reagál a szervezet a lelket ért ingerekre.
Hagyom, hadd fussanak át rajtam az érzések, hiszen ez a dolguk.
A bennük rejlő információk bekapcsolták azt a nyomógombomat, mely visszavezet ahhoz a rejtett érzelemhez, aki ezt az egész színházat körém emelte.
Őszintén örülök, hogy felismertem...
Még ha hányok is tőle.
Szembe nézek vele.
Most már nem csak a fizikai némaságot kívánom, hanem a belső csendemet is óhajtom.
Úgy érzem, most nincs mit közölnöm.
Magamban lennék inkább, a magam társaságával.
Elvonulni, kivonulni...
Csak így egyszerűen.
S hogy ez önzőség?
Nem, nem az.
Nekem nem az.
Csak szeretném szerrel etetni magamat.
Szeretni.


E.

Alfától az omegáig....

Az asztalon elém tett egy képet. Fehér gyertyán piros kereszt.
A kereszt alá az Omegát, a kereszt fölé az Alfát festették , ugyancsak pirossal.
"Szerinted mi az ami nem stimmel?" Kérdezte tőlem.
"Szerintem? A két betű helyét felcserélték.
Az Alfának kell a kereszt alatt lennie és az Omegának a kereszt felett." Feleltem.
"Helyes a válasz. S azt is tudod, hogy miért?" Tette fel a kérdést.
"Igen, tudom. Legalább is azt hiszem. Mindig az információ első felvételi pontján kezdünk el dolgozni, vizsgálódni és tisztulni.
Aztán szép sorjában felfelé haladunk, megtisztítva az információs csatornákat, hogy elérhessünk addig a pontig- az Omega pontig-, ahol az Általa Teremtettből, az Igazi Önvalónkból kaphatjuk meg mindazt, amit tudni szeretnénk saját MAGunkról, s úgy tudjunk megnyilvánulni a külvilág felé, amilyenek valójában vagyunk. Minden Félelem nélkül."
"Pontosan. Azt még hozzáfűzném, hogy nemcsak felfelé, az Omegáig kell eljutnod, hanem visszafelé is kell áramoltatni azt, lefelé az Alfáig, hiszen az Önvalódban lévő információknak el kell jutniuk a fizikai szintre is, s azt élhetővé tenni. S aztán újra vissza, felfelé.
A lényeg a körforgás. Az Örök Körforgás."

Egyenlet...

Hajnali fél kettőkor, egy hatalmas csésze tea társaságában ülök az asztalnál. Nem tudok aludni. Azon morfondírozom, hogy mekkora hatalma van a kimondott szónak. Nem mindegy, hogyan tesszük össze a mondatainkat, milyen sorrendben, milyen üzenettel töltjük meg azokat. Nagyot üthet például három negatív szó egy bizonyos sorrendbe állítása, mint Fodor Ákos, Három negatív szó című versében:
"Nincs semmi baj."
Ez egyszerűen zseniális. Tökéletes, erőt adó, vigasztaló, mindenképpen pozitív töltetű mondat.

Vagy itt van például az elengedés szavunk.
Igen, tudjuk, mert már rengetegszer hallottuk ebben az évben, hogy 2016 bizony erről fog szólni. Jajaja......
Ez a szó bekúszik az ember tudatába és ha akarja, ha nem, elkezd dolgozni, s alig várja a lehetőséget, hogy a szóban rejlő energia megnyilvánulhasson, neki teljesen mindegy milyen formában, csak végre megtörténjen a dolog.
Előfordulhat, hogy csak egy leheletnyi rossz érzéssel jelentkezik, mert az elengedés tárgya annyira nem viseli meg az adott  személyt, viszont szembe köszönhet olyan formában is, amikor éppen egy hatalmas dobással, két vállra fektetve, küldi az embert a tatamira.

Elég ehhez néhány szó olyasféle sorrendben való összeállítása, amitől az ember tényleg padlóra kerül. Ezek a szavak, mondatok, mondjuk minősítéssé válnak, melyek megnyomják azon gombjainkat a kis lelkünkben, amik erre érzékenyen reagálnak. Beindítanak egy olyan folyamatot, amiben a sok-sok megtapasztaláson keresztül, sejtjeink memóriarendszerébe beépült információkötegeket a felszínre hozzák, tehát beindul a nagy meló, akár tetszik, akár nem...

Van, aki könnyedebben veszi az akadályokat, van aki kevésbé...
De lehet, hogy attól is függ, milyen mélyen van eltemetve ez a nyomógomb. Milyen régi ez a kapcsolódási pont. Esetleg más életekbe nyúlik vissza?

Most éppen egy olyan lezárásnál tartok, ahol elveszettem a hangomat, nem kapok levegőt, köhögök, fáj a mellkasom, s az étel sem marad meg bennem hosszabb ideig már egy hete.

Könnyen levezethető egyenlet. Hogy ebbe az állapotba kerüljek, az elmúlt két hétben, elég volt néhány mondat, melyek azonnal bekapcsolták a vészvillogót.

Beépültek, mint egy mesterséges intelligencia, s elkezdtek dolgozni. Felkeresték a létező, összes pontot, ahol dolgozhatnak.
Mivel nem éreztem jogosnak, s Szíven (Szívcsakra) találtak a szavak, egyből a Lelkemre vettem. Az Ego (Köldökcsakra)szintén vette az információt, s egyből bekapcsolta az ősrégi ki nem mondott Félelmemet(Torokcsakra).
Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy lebetegedjek olyan mértékben, hogy ezzel kikényszeríthetővé váljon az elengedés az adott tárggyal kapcsolatban.
Szerencse a "szerencsétlenségben"az, hogy hagyom, a magasabb szintű információ beáramlását és áramlását, így tudom, hogy ezzel az állapottal az a cél, ha legközelebb ilyen, vagy ehhez hasonló helyzetbe kerülök, már hamarabb felismerhetem, nem fogok tíz körömmel ragaszkodni a helyzethez, könnyebben elengedem vagy egyáltalán be sem engedem....

A wc kagyló fölé görnyedve villant agyamba az a kép, amikor már kellően vacakul éreztem magam a több napon keresztül tartó rohamok miatt, hogy valószínűleg ez egy ősrégi történet lezárása. Hogy miért éppen ebben a pillanatban kapcsolták fel a villanyt nálam, ebben a méltatlan helyzetben, s engedték látni a démonomat szemtől szemben? Erről fogalmam sincsen. Persze már régen sejtettem, de most valahogy erőteljesebben éreztem, láttam Őt.

Akkor most ebben a szent pillanatban megköszönöm Neked a Tanítást, s ígérem, legközelebb ha találkozunk, fejet hajtok előtted, hiszen ebben a történetben Tanítóm voltál.
Megköszönök minden szép pillanatot, s azt is ami szenvedést okozott.
Tudom, mind-mind egy Megtapasztalás része volt.
Visszaveszem Lelkem azon darabkáit, melyek a tanulás folyamán ott ragadtak, s visszaépítem magamba, hogy ezután az én Fejlődésemet segíthessék.
Kérlek bocsáss meg minden olyan cselekedetemért, amik bántottak.
Én is megbocsátok Neked.

Köszönöm, hogy Életem része voltál.

Szeretettel: G.E.