2017. január 23., hétfő

Bosszú és büntetés...


Bosszút akarsz állni rajtam? Vagy büntetni szeretnél?
Tedd meg, ha úgy érzed, meg kell tenned.
A TE döntésed, a TE érzésed, a TE szinted.
Legyen.
Nem félek. Nincs mitől. Már nincs mitől.
TE félsz. Méghozzá nagyon.
Nem tőlem, hanem saját magadtól.
Attól, ahogyan én létezem.
Attól, ahogyan Te létezel.

Állj bosszút, ha bosszút akarsz állni!
Büntess, ha büntetni akarsz!
Én csak csendben figyellek.
Várlak.
Gyere közelebb, és közelebb...
És nézz a szemembe...
Mit látsz ott? Mondd, mit látsz?
Szomorú vagyok, hogy nem akarsz tovább lépni...
Szomorú vagyok, hogy a zsarnoki énednek engedsz és megrekedsz.
Pusztítasz magad körül, nem számítanak az emberek.
Nem számít, mit hagysz magad után  a pillanatnyi elégtételért.

Engem nem bánthatsz. Nem tudsz bántani.


Szeretettel

E.


2017. január 16., hétfő

A jót vagy a rosszat?

Eszter velem szemben ült és megkérdezte, fel tudom-e sorolni azokat a tulajdonságaimat, amelyek előre visznek engem. Magyarán, mondjam el a jó tulajdonságaimat. Előtte már kitárgyaltuk, milyen egy Nyilas negatív oldala. Ezt gyorsan lerendeztük, mert hamarabb jutottak eszembe, mint a pozitív részem. Pedig nagyjából tisztában vagyok vele.
Mégis úgy pislogtam, mint hal a szatyorban, s ráadásul még meg is némultam. Megdöbbentem a saját reakciómon. 
Eszter nevetve kérte, nehogy elbőgjem magam. Jót röhögcséltünk ezen, de igazán mélyen érintett, hogy az ember többnyire nem hiszi el magáról azt, bizony vannak jó tulajdonságai. 
Hiszen melyek azok az emlékek, impulzusok, amik hamarabb beleégnek az ember agyába? A válasz, a negatívak. Miért is? 

A negatív emlékek, impulzusok többnyire valamiféle "munkára" ösztökélnek. Sokkal tovább rágódunk rajta, ragaszkodunk hozzájuk, nem akarjuk elengedni őket, nyomot hagynak bennünk. Imádunk szenvedni. Rázhatjuk a fejünket, hogy ez nem így van, de ha jobban belegondolunk, sajna mégis így történik. Tudom magamról is.
Az emberek félelemben élnek. Félnek a múlttól, félnek a jelentől és félnek a jövőtől. Miért is? Mert manipulálják őket. Olyan manipulált információs dömping zúdul a nyakunkba, mely egyszerűen lebénítja a szenzorainkat. 
A félelemben tartott ember nem gondolkodik, úgy működik, mint egy robot. Azt teszi, amit mondanak neki. Szűk keretet kap, nem moccan onnan egy tapodtat sem. 
Félni fog mindentől. Legfőképp önmagától és a benne lévő jótól.

Ott a kanapé szélén csücsülve, megkukulva kerestem, kutattam az agyam összes elrejtett zugában, miért nem tudok válaszolni a kérdésre. 
Hát Eszter, tényleg majdnem elbőgtem magamat. Ezt most töredelmesen bevallom. 

Ennek a témának a boncolgatása, már csak a folytatása volt a "Mennyire szereted magad?" kérdésnek. 

Miért nem szeretjük magunkat eléggé? Miért félünk elfogadni a jót?
Miért tartunk attól, hogy tényleg van amit jól csinálunk, vagy vannak pozitív tulajdonságaink?
Miért félünk meglépni bizonyos dolgokat, amiről úgy érezzük, jól esne vagy jár nekünk, megérdemeljük ?
Csak azért, nem tesszük meg, mert esetleg a társadalmi norma-,  vagy a családi mintánk szerint ezt nem illik?
Talán azért félünk megtenni a lépést a jó felé, mert kénytelenek  lennénk szembesülni azzal, hogy képesek vagyunk kihozni magunkból mindazt a lehetőséget, ami eleve bennünk volt vagy van ?
Merünk változtatni és ezáltal változni?
Hmm, ez nagyon izgalmas! 

Azt hiszem, most is belenyúltam a közepébe. De ez így van jól. 

Szeretettel

Erzsó







2017. január 2., hétfő

M, mint MOST.... M, mint MEGÉRTÉS......

MOST úgy érzem, a régen nekem fontosnak ítélt dolgok, jelentőségüket vesztették.
Fura. Olyan, mintha valamiféle nyugalommal ötvözött üresség lenne bennem.
Olyan, mintha egy bárszéken üldögélve figyelném a körülöttem lévő forgatagot.
Az akciót és reakciót.

Én is számot vetettem.
Fordulatokban gazdag évet hagytam magam mögött. Megéltem mélységet és magasságot, úgy, mint más is. Találkoztam új emberekkel, valamint lemorzsolódtak mellőlem azok, akik nem tudtak azonosulni azzal, amit képviselek, vagy én hagytam ott azokat, akikkel én nem tudtam azonosulni.
De ez így van rendjén.

Viszont most más szemmel tudtam nézni a történéseket.
Rövidebb időt vett igénybe egy-egy helyzet elemzése és a megfelelő helyre tétele. Ettől függetlenül még lehetett intenzív a megélés. Az eddig megélt tapasztalások által az események sokkal kiszámíthatóbbak és egyszerűen levezethetőek lettek. Könnyebben át lehet látni a szándékot, a háttérben meghúzódó problémákat és a sebezhető embert, aki abban a helyzetben, a hozott mintája szerint tesz, vesz, cselekszik.

Nem sokkal ezelőtt, kudarcnak éltem meg, ha a kitűzött határidőre valamit nem valósítottam meg. A türelem gyakorlása nem tartozott az erősségeim közé. Még most is néha nehézséget okoz, ha nem mozdul valami azonnal körülöttem.
Igazából MOST értettem meg, mit is jelent valójában az, hogy mindennek eljön a maga ideje, s valóban be kell érnie a dolgoknak ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani azokat.

MOST kezdem megérteni azt is, a szavaknak varázserejük van. Nem mindegy, hogy az a mondat, ami elhagyja a számat, milyen szavakat tartalmaz. Honnan jönnek azok a szavak? Agyból vagy szívből. Mit szeretnék a másik felé közvetíteni?
Megtapasztalhattam már, amint egy gondosan megválasztott mondatot közvetítve egy szeretett személy felé, az micsoda hatást váltott ki belőle. Hogyan fordulhatott meg egy történet pozitív irányba csupán pár óra leforgása alatt. Ezáltal megoldhattam én is egy gyermekkorom óta bennem lévő blokkot. Hatalmas élmény volt. Óriási megkönnyebbülés. Szerettem volna abban a pillanatban mindenkit  a keblemre ölelni.

MOST kezdem megérteni és érezni azt is, nem kell feltétlenül kapcsolódnom valakihez azért, hogy jól-, vagy szeretve érezzem magamat.
Kedves Barátném egy ülés alkalmával megkérdezte a körben ülőktől, így tőlem is, mennyire szeretjük magunkat. A válaszok többnyire ötven százalék alatt voltak. Én a harmincat vágtam rá. Ebben az a megdöbbentő, mondta, hogy akkor másokat is csak ennyi százalékban tudsz szeretni. A többi önzés, elvárás és a többi. Górcső alá vettem minden kapcsolatomat. Azt is ami volt, s azt is ami van.


MOST kezdem megérteni, miért is kell a jelen pillanatot megélni. A múltamat megérteni, a jövőmet nem kierőszakolva megtervezni. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezeket az érzéseket. Érdekes állapot.
MOST belülről érzem. Onnan, középről.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akikkel az elmúlt évben kapcsolódtam. Hálás vagyok mindazért, amit megtapasztalhattam, megélhettem velük.

Azért ne higgyétek, hogy "megbuddhultam".

MOST tanultam meg azt is, hogy a sötét oldalamat bátran szabadjára engedhetem, hiszen nem az a célom, hogy kiöljem magamból a rosszat, hanem az, hogy teljes mértékben megismerhessem azt, aki ebben a némi súlyfelesleggel küszködő porhüvelyben lakozik.
Világunk a polaritás elvén működik. Ha mindkét oldal egyensúlyban van, akkor működünk ideálisan.
Nos, tehát, ezért belefér az is, hogy fel merem vállalni azt is, ha esetleg másokat megbotránkoztató a véleményem vagy nem a társadalmi normáknak megfelelően nyilvánulok meg a világ előtt. Ettől még nem leszek rosszabb.

MOST értettem meg azt is, hogy nem lehet segíteni MINDENKINEK. Most már nem is akarok. Nem feladatom megoldani mások  problémáit. Akarata ellenére meg pláne nem. Ha segítséget kér, meghallgathatom, elmesélhetem, én mit éltem át és meg, de a probléma megoldására neki kell rájönnie és megoldania azt. Ennyit tudok csak vállalni.

MOST értettem meg azt is, hogy ha mindent úgy teszek, veszek, cselekszek, ahogy az nekem jó, akkor nem önzés, hanem szeretem magamat annyira, hogy megengedjem magamnak ezt a "luxust". Mert ha én jól vagyok, akkor mások is jól lesznek körülöttem. Már bátran ki merek állni MAGAMÉRT. Nem szégyenlek semmit, amit eddigi életem során tettem, vettem, cselekedtem. Felvállalom:)))

S tudjátok mi a legfantasztikusabb az egészben?
Hiába tűnnek üres, elkoptatott mondatoknak azok, amiket leírtam.
Az a csodálatos, most már tényleg elkezdtem érezni, az ezekben a szavakban rejlő energiát.

Közel tizenöt éve térképezem fel magamat, s most kezd összeállni a kép. Talán nemsokára eljön az a pillanat, amikor már mások segítésére használhatom majd a saját tapasztalataimat. Ezt a pillanatot közelinek érzem. Tudjuk, az idő relatív, ezért még nem tudom, mikor következhet be. Csak remélhetem, hogy akik hozzám kapcsolódnak bármilyen okból is, kapnak tőlem valami olyasmit, ami közelebb viszi őket egy lépéssel önmaguk megismeréséhez, és általuk én is egy lépéssel még közelebb kerülhetek a MAGOMHOZ.
(Hűűű, ez egy kicsit nagyképű mondat volt:)))))

Egy a lényeg: ezután is csak önmagamat tudom adni, másként már nem nagyon megy. És ez piszok jó érzés.


Szeretettel

Erzsó



















2016. december 15., csütörtök

Mindenkinek

Hálás vagyok MINDEN megtapasztalásért, amit Veled és Általad  élhettem és élhetek meg.

Szeretettel

E.


2016. december 11., vasárnap

A különleges télikabát

Apró, kicsi leányka koromban volt egy télikabátom. Olyan volt, mint a Mikulásé.
Gyönyörű, bordó kordbársony volt az anyaga. A gallérja, mandzsettája és a kabát szegélye pihe-puha fehér műszőrme volt. Bélése ugyanebből az anyagból volt, hogy kis tulajdonosa ne fázzon a hideg téli napokon. Fehér gombokkal lehetett összezárni s bent tartani a meleget.
Csodaszép volt, szemet gyönyörködtető.
Mikor felvettem, különlegesnek éreztem magamat.
Úgy gondoltam, nagy dolgokat tudok véghez vinni, csodákra vagyok képes.
Büszkén szedtem benne kis lábaimat a havas járdán, vagy Anyu kezét markolva a kitaposott ösvényen, úton hazafelé. Nem fáztam.
Csak nekem volt ilyen szép és különleges kabátom.

Szeretem a telet. A hideget, a zúzmarát, vagy a ködöt. Szeretem a havazást. Szeretem, amikor esik a hó és az arcomba szállingózik a hópehely és ott olvad el. Szeretem a havas tájat.
A szobám ablakából néztük a Somlyót beterítő fehérséget, s alig vártuk, hogy kimehessünk szánkózni. Ilyenkor felvettem a kabátomat meg a meleg sapkát és uzsgyi kifelé.
A meleg bunda körülölelt, mint az angyalok meleg szeretete.
Belehuppantunk a szűz hóba és ott hancúroztunk a többiekkel nagyokat kacarászva és bőrig ázva.

A nagy hideg beköszöntével mindig ünnep volt számomra, mikor előkerült Kedves Barátom a szekrényből.
De ahogy múlt az idő, úgy lett egyre kisebb és kisebb.
Szomorú lettem, mikor azt vettem észre, hogy többet már nem vehetem fel, s hogy oda kell ajándékoznom valaki másnak.
Összeszorult a kicsi szívem.
Aztán megszántak engem odafentről, hiszen kiderült, hogy Apu húgának, pont ilyen kabátja van, s éppen kinőtte, ezért nekem adja azt. Boldog voltam, s rögtön beleegyeztem, hogy az enyémet más kisleány hordja majd.
Az "új" kabátom már egy kicsit más volt, mint a régi. Az anyaga ugyanaz, a műszőrme díszítés szintén, de a zsebeit már cipzárral lehetett lezárni.
Belebújtam, s ismét elöntött az ismerős érzés. Különleges vagyok.
Ahogy cseperedtem, úgy nőttem ki a Barátomat, s a érzés , hogy különleges vagyok, a megélt hatásokra, úgy halványult el az évek során.

Karácsony közeledtével eszembe jutott a bordó kabátom és a különlegesség érzése.
Elnézem a gyerekeimet, akikkel még mindig összebújva nézzük a meséket, jókat kacarászunk, élvezzük a hóesést, a kivilágított szobát és a meleg kakaót, együtt várjuk a piros ruhás Mikulást, úgy gondolom, ez az igazán különleges. Szeretem ezt az érzést.

Gondolatban felöltöm a kabátom, s úgy érzem, csodákra vagyok képes, mert az a kisleány, aki még ott van valahol legbelül, hiszi és tudja, hogy az.
S mi a legnagyobb csoda?
A szeretet és a szeretettel való teremtés. Az élet legnagyobb és legkülönlegesebb csodája.









2016. december 8., csütörtök

Semmi közöm hozzá

A gondolataidban dúló háborúban, hogy én kit személyesítek meg,
illetve melyik oldalra helyeztél, ahhoz semmi közöm.
Ez a vihar rólad szól és nem rólam.
Tedd helyre magadban és ne engem büntess.

Szeretettel

E.


2016. november 17., csütörtök

Beth -A harmadik lépcsőfok


Választás -A Hold



Itt ülök a szakadék szélén.
A Hold már kezd fényleni ott valahol, fent az égen. Sötétedik. A szellő éppen a ruhámat lengeti.
Zöld selyem. Úgy tapad a testemre, mintha második bőröm lenne. Ez a szín sosem állt közel hozzám. Nemrég álmot láttam, ahol egy öreg Tölgyfánál menedéket keresve láttam magamat, mint fiatal lányt, akinek karcsú alakját ölelte körül a zöld anyag, fekete haját fonatban viselte, mely a derekáig ért. Teljesen egyedül volt, kitaszítottnak érezte magát. Később, ott a fa tövében megölte őt az a férfi, akibe szerelmes volt. Azért kellett meghalnia, mert a férfi nem merte felvállalni mások előtt azt, hogy szereti. Emellett félt is tőle.

      Anyám kedvenc színe volt a zöld. Úgy érzem az Ő tiszteletére is, és a Lányéra is, magamra öltöm. Jól esik viselni.
A selyem lágysága, puha simogatása jól esik. Testemnek és lelkemnek egyaránt. Térdeimet átkulcsolva nézem a tájat. Haragos-, és frissen harsogó zöld, és az ezüst váltják egymást.
A felhők is sötétebb színt kapnak a közelgő éjszakától. Kislányként sokszor bámultam a földön fekve az eget. Elképzeltem, milyen lehet ott fent, a felhők felett élni. Úgy gondoltam, van ott Valaki, aki figyel onnan fentről, s vigyáz Rám. Látja mi történik velem, s bár nem tudja megakadályozni a történéseket, mégis segít. Nagyon kíváncsi voltam az ottani életre.
„Ugye Ti szerettek ott fent?” Kérdeztem olykor Tőlük.
      Közben Anyám a rózsáit metszette a terasz mellett. Imádta a virágokat. Apám éppen egy harminchat órás műszakot húzott le a mészégető kemencéknél. Mindig piszkosan és hullafáradtan jött haza, amire néha anyám azt mondta, biztosan részeg. Nem volt feltétlen az. Ezzel megindította a lavinát. Ilyenkor repült, ami a kezük ügyébe került, ütötték egymást vagy minket, mi pedig sírtunk és reszkettünk a húgommal. Ha Anyám úgy látta jónak, költöztünk, menekültünk. Gyermekkorom szinte másról sem szólt, mint a hangos veszekedésekről, menekülésről, alkalmazkodásról, választásról.

        Választanom kellett Apám és Anyám között. Szerettem Apámat. Valahogy másképp láttam Őt, mint Anyám. Persze, hiszen a Lánya voltam. Mindannak ellenére, hogy egyszer úgy nekivágott a radiátornak, hogy csak nyekkentem, mert Anyám védelmére keltem tízen éves koromban.
Nem ez a lényeg. Én mégis azt láttam, bármi történik közöttük, nagyon szereti a Nőt, szereti a Gyerekeit, de mégsem tudnak együtt működni. Mindketten ugatják a Holdat. Mindketten félnek. Mitől féltek? Saját maguktól és attól, amit létrehoztak egy halovány akarattal. A Családot, egy Közösséget, amit szeretettel kellett volna működtetni, nem pedig elvárásokkal. Figyelni a másikra, megérteni, kommunikálni, elfogadni.....
Nem a gyerekeket felhasználva önnön alantas céljaikhoz. Egyetlen céljuk volt: bebizonyítani, amit ÉN képviselek, az az Egy Igazság. Pedig ez rohadtul nem így volt. A két ugató kutya rettegett a Családtól. Nem látták a benne rejlő Lehetőséget. Nem látták a Gyermekeiket. Jól érezték Magukat abban a posványban ahol voltak. Hiába váltak el, a probléma nem oldódott meg. Már nem akartak semmit sem átadni az utódoknak, elvárták, hogy az éppen aktuális lelkiállapotukat figyelembe véve éljék mindennapjaikat. Seduxent szedő Anya, alkoholista Apa kiváló elegy egy Családot szétrobbantó Molotov koktélhoz.
             
De Válasszak. Hát éppen ez volt a baj. Nem tudtam nem szeretni Apámat, s ez Anyám szemében megbocsáthatatlan Bűn lett. Első lépések ahhoz, hogy Beth felvállalja érzéseit, döntéseit, még ha ez kegyetlen megtorlásokhoz is vezetett. Bár nem értettem, miért olyan Nagy Bűn? Nem értettem, miért nem szerethetem? S ez máig visszatérő kérdés. Miért nem tehetem azt, amit szeretnék? Miért nem engedik, hogy Önmagam legyek? Miért jár érte büntetés? Én ezt már nem akarom! Nem Akarom! Egyre inkább kívánkozik kifelé az a Kisl(é)ány, aki a felhők feletti életet kutatta. Fel szeretném szabadítani. Lerúgni a béklyókat, mindent, ami még mindig táplálja a lelkiismeret furdalást azzal kapcsolatban, ha Magamnak szeretnék örömet okozni. Táplálni kell a Lelkemet. Azt szeretném szeretni, akit Én választok, aki hozzám jön. Így kell lennie.

        A zöld szín a gyógyulás és a  szívcsakra színe. A választásé, az elhatározásé. A választás jó és rossz között, Isten és Ördög között, a valóság és a képzelet között.
Jól esik itt ülni. Meleg az este. Hagyom, hadd simítsa az arcomat az enyhe szél. A hűvös selyem még mindig kellemesen ölel át. A Hold ezüst sugarakkal simogatja a tájat. Nem félek tőle.

(2015.)