2020. augusztus 18., kedd

Az erdőjáró

      Amióta újra egyedül járja az erdőt, mezőt s dombokat, hegyeket, azóta több ideje van befelé figyelni. Hiányzik. Nagyon hiányzik. Ő hozta el ide. Mesélt arról, hogy először az édesapjával sétált fel erre a dombra. Leheveredtek a fűbe és innen bámészkodtak. Szerette ezeket a pillanatokat. 

      Egyik kezével átölelte a nő derekát a másikkal pedig a szeméhez emelte a távcsövet, ami mindig a kocsi kesztyűtartójában lapult a megfelelő alkalomra várva. Így kuksolták a kutyasétáltatókat, a kanyargó úton ellsuhanó autókat, a régi korok letűnt falvainak lehetséges lelőhelyét. Az ismerős utcákat, a temetőt és környékét. Annyi mindent hozott vissza az életébe ez az ember. Mind azt, amit kislányként az apja szerettetett meg vele. 

      Emlékszik, amikor tüzifáért mentek ki az erdőbe a térdig érő hóban. Már sötétedett. A húgával az apja nyomaiba léptek, hogy a hideg csapadék ne türemkedjen be a kis csizmácskákba. Csuklónyi akácott vágott ki a lányoknak, hogy elbírják majd a hazafelé vezető úton. Magas, szikár férfi volt. Világ életében nehéz fizikai munkát végzett, meg sem kottyan neki ha a karjába vette a csajokat. Ő magának kivágott öt vagy hat vastagabb fát és a hátára kötözte azokat. Elindultak kifelé az erdőből.  Otthon az anyjuk várta  őket a legkisebb testvérükkel. A finom meleg vacsora már az asztalon volt. Az apjuk büszke volt arra, hogy három leánya volt. Azt mondta, neki vannak a legszebb és legokosabb lányai a világon. 

    A nőnek felsejlett egy régebbi emléke. Talán négy éves lehetett. Apu belépett az ajtón. Fáradt volt. Levette a kabátját majd leült az asztal melleti hokedlire. A sparheltben melegen duruzolt a tűz. Ölébe vette a lányát, majd olvasni kezdett a kicsi mesekönyvéből. A csöpp elkezdett mocorogni az apja ölében, hogy  egy kényelmesebb pózt próbáljon keresni. Eközben véletlenül beletenyerelt annak az ölébe. Erre az fájdalmában lelökte onnan a kicsit, aki nem értette mit történik. Könnyes lett a szeme, majd sírni kezdett. Szerette volna jóvá tenni a bűnét, amiről igazán nem is tudta mi az, miért is lökte el magától az apja. A szíve szakadt meg érte. Ez a kép mélyen beleégett a lelkébe. 

    Halála előtt pár nappal az apja bocsánatot kért amiért magára hagyta, amikor igazán szükség lett volna rá. Amiért nem törődtek velük az anyjukkal. Úgy halt meg, hogy négy éve nem is látták egymást. Szégyellte magát. Szégyellte, amiért olyan helyzetbe került, amilyenbe. Hajléktalan lett. Nem akarta, hogy a lányai lássák ezt. A nőt ez nem érdekelte. Ő látni akarta az apját. Szeretni. Úgy ahogy van. Szüksége volt rá. Ha nem is láthatta már soha többet, legalább a hangját hallhatta még utoljára.

    Most is ez az érzés kavarog benne. Az arcát süti a nap. Olyan szép idő van. Arra gondolt, hogy bármit tett vagy mondott neki a férfi, ennek ellenére szereti. Mindig szeretni fogja. Úgy tűnik, mintha az apja terelte volna az útjába, hogy vigyázzon rá. Ő viszont ezt nem akarta. A nőben elhatalmasodott a félelem. Félt újra szeretni. Mert ez azzal jár, hogy később már nem fog kelleni és eldobják. 

      Eleget ült már a domb tetején. Ideje elindulni lefelé. Magához hivta a kutyát. Magával vitte a két férfit is a lelkében. Hiába tűntek el az életéből, hiába lökték el maguktól. Míg újra nem tanul meg bizni, addig egyedül járja majd a hegyeket...

       


2019. szeptember 1., vasárnap

Tengernyi érzelem

Ott állt a tengerparton. A víz a kék minden olyan árnyalatát megmutatta neki, amilyet még sosem látott, de megmagyarázhatatlan módon tudta, hogy létezik. Fehér szoknyája szélét nyaldosták a hullámok, lábfeje a homokba ágyazódott. A felkelő Nap felé fordította az arcát. Kellemesen volt meleg. Még nem perzselt. A part két szélén hatalmas sziklák nyúltak a tengerbe. Az egyik tetején egy kis fehér kupola látszódott, eldöntötte, hogy szeretné megnézni, amint lehetősége nyílik rá.
Amíg gyönyörködött a látványban, egyszer csak két kar hátulról átölelte. Érezte a másik szívdobbanását, izmainak játékát, az illatát. Megérkezett, otthon van. A nő lábai körül a szoknya alját ide-oda ringatta a víz. 
A Férfihoz simult s élvezte, ahogy az szorosabban öleli. 
Olyan hosszú utat tettek meg mindketten, míg idáig elértek. Nehéz és küzdelmes volt, de megérte.
Rájött egy idő után, hogy hiába akar, siettet, ettől csak görcsössé és nehézkessé válik minden tett és következmény. Annyira szerette a férfit, hogy bármire képes lett volna, hogy vele maradjon.De az menni akart. Egyik végletből a másikba verte magát, mígnem elengedte. Rendet tett magában s rábízta magát a Gondviselésre. Aztán visszajött. Csendben. Mikor belépett az ajtón és ránézett, tudta, hogy hazajött. 
Ott, valahol bent a mellkasában az a bizonyos  ősi tudás azt súgta neki, minden rendben van. Sosem érzett még ilyet. Minden sejtjét és pórusát elöntötte a szeretet és a szerelem. Tényleg igaz lehet a mondás, miszerint ha szárnyakat adsz annak akit szeretsz, mindig visszatér hozzád. A nő megtanulta, milyen az, amikor szabadságot ad a szerelmének és magának. Saját magának volt a legnehezebb megadnia. Most pedig itt állnak összeölelkezve a hullámzó vízben.
A férfi megfogta a kezét és magával húzta a parton. Nem szóltak egy szót sem. A reggeli szél beletúrt vörös hajába. Imádta nézni a Férfit. Szürke ingében és nadrágjában igazán férfias volt. Imádta a kezét, a mindig nevető szemét. Szerette, ahogy összekulcsolta az ujjait az övével. Hagyta magát vezetni.Néha-néha megbotlottak a süppedő homokban, mígnem eljutottak abba a kis öbölbe, amit felfedeztek az első napon. A férfi hevesen magához húzta és megcsókolta. A Nő elveszett az ölelésben. Hosszú percekig álltak így, amikor meglátták az öreg görögöt. Az rájuk mosolygott majd diszkréten elfordult. A férfi behúzta a Nőt a vízbe. Egyiküket sem érdekelte, hogy vizesek lesznek. Felemelte a Nőt és ölbe vette. Tudta, hogy nem tud úszni. "Bízz bennem." Mondta neki. A nő átkulcsolta lábaival a férfi derekát és hagyta, hogy a víz fenntartsa. Széttárta karjait, a haja lebegett mellette, a fehér szoknyája uszályként követte őt. "Lebegek, bízok, hiszek és szeretek! Ezért érdemes élni!"








2019. március 23., szombat

Muszáj fájdalmat okozni?

"Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen.
Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne."
Mark Twain


Sokszor gondolkodtam azon, vajon miért okozunk a másik embernek fájdalmat.  Vajon miért okoz örömet a szenvedő látványa? Miért keressük a gyenge pontot, miért élünk annak lehetőségével, hogy meg is nyomjuk az?
Talán azért, mert gyengék vagyunk? Talán azért, mert így juthatunk többlet figyelemhez, energiához?
Eszébe jut-e annak az embernek, aki ily eszközhöz folyamodik, hogy negatív célt ér el vele? Az, aki bántani akar és meg is teszi, tulajdonképpen maga alatt vágja a fát?
Eszébe jut-e ennek az embernek, hogy ha valaki nevét besározza, arról előbb-utóbb kiderül az igazság, emiatt akár kellemetlen helyzetbe is kerülhet?
Eszébe jut-e ennek az embernek, hogy nemcsak az unokái anyját bántja, hanem rajta keresztül őket is azzal, hogy rendőrt akar rá kihívni, mert éppen meglátogatja őket a megállapodás szerint a  régi lakásában?
Eszébe jut-e néha-néha, hogy tulajdonképpen hány ember életét teszi tönkre azzal, hogy a fiát a gyerekei ellen hangolja. Egy apát a gyerekei ellen?
Sajnos látom és értem az ő működési mechanizmusát.
Szerencsére, vagy inkább a törődés és támogatásnak köszönhetően a gyerekek már ki tudnak állni magukért, s ami megható volt ebben a történetben, az édesanyjuk mellett, pedig emiatt gondban is lehetnek. De vállalják  a következményeket. Azt, hogy esetleg napokig nem szólnak hozzájuk.
Felnőttek. Képessé váltak arra, hogy felelősséget vállaljanak a kis életükért.
Mint Anya, úgy érzem, hogy az igen kemény leckék segítségével is, de elértek erre a pontra.Büszke vagyok a Lányomra és a Fiamra. Mert bármivel is okozzon fájdalmat ez az anya és fia, a két gyerek is átlátja már a történetet annak ellenére, hogy csendben vagyok.

Nem volt szándékomban írni. Mégis megtettem. Talán azért, hogy kicsit könnyebb legyen. Talán. Vagy valami másért...
Talán azért, mert most érik be szülői "munkám" gyümölcse. Amikor azt érezhetem nekik köszönhetően, hogy bármi is történik, mi hárman számíthatunk egymásra. Egészséges keretek között...
Nem megbántva másokat. Nem ártva másoknak.

Szeretlek Titeket !



2018. december 15., szombat

Az erőm és a hitem

Valaki azt kérdezte a minap, hogy hogyan tudok békében élni a múltammal. Erre azt válaszoltam, már nincs amivel meg tudna bántani.
Az eddig eltelt hetekben mást sem tettem, mint Segítséggel felgöngyölítettük eddigi létezésem negatív programjait és az ezek által rögzített negatív energiákat.
Gyors megértés, intenzív megélés, feldolgozás, majd ezek elengedése. a lehetőségeimhez mérten. Hol könnyebben, hol nehezebben.
Rájöttem, hogy az elém táruló "látvány" belőlem fakad, mások segítsége által.

Ahogy kitisztult a kép előttem, úgy erősödött bennem a hit, hogy jól érzem azt, amit érzek.
Néha még előjönnek  a régi minták energialenyomatai, mintegy próbaként, vagy visszacsatolásként.  Rövidebb időt vesz igénybe a felismerése és feldolgozása.

Egyben látni az egészet, nagy kegy.  És kemény belső munka. A feltoluló érzések átfolyatása, elengedése.
Viszont könnyebben megértettem az életemben résztvevők szándékát és tetteit.
Megbocsátani. Elengedni.
Ebből erőt meríteni. Harmóniát teremteni.
Azt is mondták, hogy erős lettem, és ezt érezni is lehet. Akár telefonon keresztül is.
Lehet.
Ezáltal a hitem is megerősödött. Hitem magamban, s azzal a képpel kapcsolatban is, amit már egy éve látok magam előtt. Közel van már. Türelemmel várok. Már készen állok a befogadására. Tiszta szerelemmel...


Ölelés
E.



2018. október 24., szerda

Takarítónő tűsarkúban

Akkor tegyük helyére a dolgokat.
Sokan tudják, de van aki nem és én nem is szégyellem, a napi betevőmet magánlakások takarításával keresem. Van, akiben ez ellenérzést vált ki, mert még néha ott tartunk, hogy ez a munka alantas. Szerintem semmivel sem alantasabb, mint más munka. 
Nekem megadja a kellő szabadságot, egyedül lehetek, elég napi 6-8 óra meló, aztán mehetek haza a kis házikómba. 
Rengeteg időm van gondolkodni, lelket rendezgetni. Nemcsak a  környezetemben rakok rendet hanem magamban is. 
Én így meditálok. 
Nem szoktam mondogatni sehol sem, hogy emellett még mivel foglalkozom. Nem beszélek sem a Tarotról, sem a Numerológiáról, sem az asztrológiáról, sem a blogomról. Arról sem, hogy Tímár Péter, a filmrendező mondta, hogy jól írok, mert tetszett neki a vakokról szóló bejegyzésem. Arról sem szoktam beszélni, hogy bekerültem egy írói csapatba. Igaz, még nem volt megbízásom, de akkor is....
Ezek mind olyan dolgok, amikkel felvághatnék, ha akarnék. Meg még sok minden mással is. Nem teszem. 
Csak csendben teszem a dolgom s hallgatom a megjegyzéseket. 
Legfőképpen arra, hogy tűsarkúban járok dolgozni, csinosan felöltözve. 
Mióta leadtam 21 kilót, igenis megjött az önbizalmam. Újra 38-as méretet hordhatok s ez örömmel tölt el.  Miért is tagadnám.
Mikor még rajtam volt a súlytöbblet, akkor is felvettem a körömcipőt vagy a hosszú szárú csizmámat. 

Már többször kérdezték meg tőlem."Te így jársz takarítani?" vagy "Most már fitymaszűkületet is kezelhetsz szájjal!"

No! 
Akkor tegyük helyre a dolgokat! 
Nem, nem vagyok kurva. Takarítónő vagyok! Nő vagyok! Anya vagyok! 

Saját magamat tisztelem meg azzal, hogy csinosan öltözködök. Annyi centis sarokkal tipegek a flaszteren, amennyivel csak jól esik, és amivel még nem esek hasra. Megtisztelem azt az embert is aki velem szembe jön az utcán vagy beenged a lakásába. Minőségi munkát végzek és erre büszke is vagyok. 
Nem utolsó sorban pedig annak a férfinak öltözöm fel, akit szeretek. 

Egyébként meg van egy jó kocsim, egy kutyám, két szuper gyerekem és még Anyámmal sem élek. Hát ne legyek erre büszke? 
Kissé furcsának találom néha az intelligencia hiányát néhány embernél. Azt hiszik, hogy tök jó vicc. Nem, nem az. 

45 éves vagyok. Ha hivatalosan még nem is (bízom benne, hogy néhány hét és ez is bekövetkezik), de elvált nő vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy fejest ugrok a szexuális gyönyörök tengerébe mindennap már férfival. Nem venném igénybe azok szolgáltatásait sem, akik dugópartnert kerítenének nekem. Köszönöm szépen, nincs rá szükségem. Lehet, hogy látszólag nincs mellettem férfi, de pont ezért nem  is kötnék semmit, senki orrára. Főleg azokéra nem, akik inkább mást nyomnának lmaguk alá, minthogy önmaguk mélységes bugyraiba úsznának le, felkutatván mindazt, amin változtathatnának. 

Nos. 
Elnézést kérek mindazoktól, akiknek bántó most ez a hangnem. Sorry....

Ezután sem szeretnék megfelelni másoknak, s továbbra is szeretnék úgy öltözködni, ahogy nekem jól esik. Legyen az egy térd alatt érő fekete ceruza ruha, hosszú szárú csizmával, bőrdzsekivel, vagy egy farmernaci fehér blúzzal és körömcipővel...
Mert így esik jól és kész:))))












2018. szeptember 4., kedd

Megbocsátás....

    Ma valaki felhívott és annyit mondott: "Eljött hozzám Édesanyád. Nyugodt volt."
Elkezdett remegni a  gyomrom, hiszen régóta szerettem volna tudni, mi van vele. Mindig azt a választ kaptam, hogy most ne akarj róla kérdezősködni.
"Mit szeretne mondani nekem?"-kérdeztem a hangot.
"Azt szeretné, ha megbocsátanál neki."-mondta. Hirtelen megszédültem.
" De hát én nem haragszom."
"Valóban? Nézz csak mélyen magadba."

   Igaza volt. Most szinte napra pontosan annyi idős vagyok, mint amikor Anyu öngyilkos lett. Amióta meghalt, azóta kutatok, nyomozok magamban, magam körül, mi lehetett az oka. Az elmúlt húsz évben, sok mindenre ráleltem, rájöttem...
Kutattam a gyermekkorát, próbáltam a lehető legrégebbi emlékeimet elővarázsolni egy szorosan lezárt dobozból...
Megismertem több technikát, eszközt, melyek segítségemre voltak. Nemcsak őt, magamat is egyre jobban megismertem. De még mindig nem volt elég.
Ahhoz, hogy bele tudjam helyezni magam az ő világába, ki kellett lépnem a régi, megszokott életemből. Na nem ezért válok, csak ez a döntésem sodort abba a létbe, ahol Anyu tartózkodott a halála előtti években.

   Irtózatosan nehéz volt. Nem is gondoltam volna, hogy belecsöppenek Anyám lelkébe, lenyomatába...
Szinte ugyanazok azok az érzések kerítenek hatalmunkba, amit ő is megélhetett.
Tehetetlenség, szomorúság, magárahagyatottság, elhagyatottság...
Soha nem sírtam ennyit még életemben, soha nem voltam ennyire tehetetlen, soha sem kerestem még ennyire az okát valaminek, mint az elmúlt egy évben.

    Most viszont úgy érzem, hogy szerencsés vagyok. És hálás. Hálás vagyok annak az Égi Rendezőnek, aki belehelyezett ebbe az emlék-sodrásba, hogy megfordíthassam vagy megszakíthassam azt a folyamatot, ami elindult bennem és ezáltal körülöttem.
Megértem és megélem Anyut. Megértem mi vezetett odáig, hogy a selyemövet a nyakába kösse. Megértem, hogy a tehetetlen dühe nem ellenem irányult, hanem saját maga ellen, én csak a kivetülése voltam. Nem haragszom.

   Az elmúlt egy hétben valami fura, csendes és néha teljesen üres nyugalom lett úrrá rajtam. Valami átalakult bennem. Valamit útjára engedtem. Csendben figyelem a külvilágot.


Anyu!
Úgy éreztem, hogy már rég megbocsátottam. De nem így volt. Nem tudok megbocsátani úgy, ha nem értem meg, nem élem meg azt, amint Te keresztül mentél. Megértés nélkül, hogyan lehetne megbocsátani? Igyekszem, hidd el! Igyekszem elfogadni, hogy nem én vagyok az oka annak, hogy elmentél. A Te döntésed volt. Tudom, hogy szerettél.
Nem haragszom azért, hogy az életemre törtél. Nem haragszom azért, hogy a lelkemet törted.
Szeretlek. Mindig szerettelek! Mert másként nem lehetséges. Csak így...


Szeretettel:

Lányod, Erzsike







2018. augusztus 19., vasárnap

Viharban....

        Elmentem a kutyákkal a forráshoz. Már be volt borulva, viharos szél fújt, dörgött az ég. Nem baj, ha elázok, gondoltam. Kívántam a vihart. Vörös hajamat kiengedtem, hagytam, hadd túrjon bele a szél. Fekete ruhám körül ölelte a testem, a hosszú szoknya része pedig ide-oda libbent a lábaim körül.
      A fák már néhol elhagyják a leveleiket, de a távolban még zöld bársony fedi el a hegyek felszínét.
Imádom ezt a látványt. Nem cserélném el semmiért.
         Senki sem volt odalent, csak mi hárman. Míg Mazsi játszott és pancsolt a forrásvízben, addig Főni őrt állt az erdőt figyelte. Beültem egy kicsit az oltár elé imádkozni. A csendbe belehasított az érett makkok koppanása az öreg, kék pléhtetőn.
        Teljes nyugalomban voltam. Gyönyörködtem a szürke fényben fürdő fákban.
Kísérőim kezdtek nyugtalankodni az egyre hevesebb széllökések miatt, ezért elindultunk a házikóm felé ugyanazon az úton, ahol jöttünk. Mindketten szorosan a lábam mellett haladtak. Teljesen az erdőre hangolódtam, a lábaim szinte gépiesen vittek hazafelé.
        Egyszer csak egy hatalmas szarvas vágott ki elénk. Gyönyörű agancsai voltak, csak úgy dübörgött a patái alatt a föld. Nem féltem. Elvágtatott az ismerős csapáson. Főni utána eredt, Mazsi pedig mellettem maradt.
      Közben az eső is eleredt. A langyos víz jólesően végigfolyt a fejem tetejétől a fülem mellett , a nyakam vonalán a vállaimra, onnan be a völgybe a ruhám alá. Élvezettel hagytam hadd öleljen körbe a vad vihar.

      Mindeközben rájöttem, hogy már nem félek. mert nincs mitől Kincsem! Nem félek már attól, hogyan fogom eltartani magamat. Nem félek az egyedülléttől, hiszen azt is most tapasztalom három hónapja . Nem félek a holnaptól. Már nem félek attól sem, hogy mit mondanak rólam az emberek.
       Nem féltem a szarvastól sem. Te tanítottál meg arra, hogy bízzak az erdőben és a lakóiban.. Gyönyörködtem benne. És most már a saját életemben is elkezdtem bízni és gyönyörködni.

      Kedvesem! Kívánom Neked, hogy Te is merj bízni  és gyönyörködni abban, amid van ! Saját Magadban...


Örök szerelemmel....

Erzsó