2020. augusztus 18., kedd

Az erdőjáró

      Amióta újra egyedül járja az erdőt, mezőt s dombokat, hegyeket, azóta több ideje van befelé figyelni. Hiányzik. Nagyon hiányzik. Ő hozta el ide. Mesélt arról, hogy először az édesapjával sétált fel erre a dombra. Leheveredtek a fűbe és innen bámészkodtak. Szerette ezeket a pillanatokat. 

      Egyik kezével átölelte a nő derekát a másikkal pedig a szeméhez emelte a távcsövet, ami mindig a kocsi kesztyűtartójában lapult a megfelelő alkalomra várva. Így kuksolták a kutyasétáltatókat, a kanyargó úton ellsuhanó autókat, a régi korok letűnt falvainak lehetséges lelőhelyét. Az ismerős utcákat, a temetőt és környékét. Annyi mindent hozott vissza az életébe ez az ember. Mindazt, amit kislányként az apja szerettetett meg vele. 

      Emlékszik, amikor tüzifáért mentek ki az erdőbe a térdig érő hóban. Már sötétedett. A húgával az apja nyomaiba léptek, hogy a hideg csapadék ne türemkedjen be a kis csizmácskákba. Csuklónyi akácott vágott ki a lányoknak, hogy elbírják majd a hazafelé vezető úton. Magas, szikár férfi volt. Világ életében nehéz fizikai munkát végzett, meg sem kottyan neki ha a karjába vette a csajokat. Ő magának kivágott öt vagy hat vastagabb fát és a hátára kötözte azokat. Elindultak kifelé az erdőből.  Otthon az anyjuk várta  őket a legkisebb testvérükkel. A finom meleg vacsora már az asztalon volt. Az apjuk büszke volt arra, hogy három leánya volt. Azt mondta, neki vannak a legszebb és legokosabb lányai a világon. 

    A nőnek felsejlett egy régebbi emléke. Talán négy éves lehetett. Apu belépett az ajtón. Fáradt volt. Levette a kabátját majd leült az asztal melleti hokedlire. A sparheltben melegen duruzolt a tűz. Ölébe vette a lányát, majd olvasni kezdett a kicsi mesekönyvéből. A csöpp elkezdett mocorogni az apja ölében, hogy  egy kényelmesebb pózt próbáljon keresni. Eközben véletlenül beletenyerelt annak az ölébe. Erre az fájdalmában lelökte onnan a kicsit, aki nem értette mit történik. Könnyes lett a szeme, majd sírni kezdett. Szerette volna jóvá tenni a bűnét, amiről igazán nem is tudta mi az, miért is lökte el magától az apja. A szíve szakadt meg érte. Ez a kép mélyen beleégett a lelkébe. 

    Halála előtt pár nappal az apja bocsánatot kért amiért magára hagyta, amikor igazán szükség lett volna rá. Amiért nem törődtek velük az anyjukkal. Úgy halt meg, hogy négy éve nem is látták egymást. Szégyellte magát. Szégyellte, amiért olyan helyzetbe került, amilyenbe. Hajléktalan lett. Nem akarta, hogy a lányai lássák ezt. A nőt ez nem érdekelte. Ő látni akarta az apját. Szeretni. Úgy ahogy van. Szüksége volt rá. Ha nem is láthatta már soha többet, legalább a hangját hallhatta még utoljára.

    Most is ez az érzés kavarog benne. Az arcát süti a nap. Olyan szép idő van. Arra gondolt, hogy bármit tett vagy mondott neki a férfi, ennek ellenére szereti. Mindig szeretni fogja. Úgy tűnik, mintha az apja terelte volna az útjába, hogy vigyázzon rá. Ő viszont ezt nem akarta. A nőben elhatalmasodott a félelem. Félt újra szeretni. Mert ez azzal jár, hogy később már nem fog kelleni és eldobják. 

      Eleget ült már a domb tetején. Ideje elindulni lefelé. Magához hivta a kutyát. Magával vitte a két férfit is a lelkében. Hiába tűntek el az életéből, hiába lökték el maguktól. Míg újra nem tanul meg bizni, addig egyedül járja majd a hegyeket...

       


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése