Egy kis élvezet

Mit tehet az ember, amikor éppen úgy érzi, nem tud megbirkózni azzal a csomaggal amivel erre a   bolygóra érkezett?

Széles vállamon egyensúlyoznak a hétköznapi gondok. Az éppen 17 éves "Hormonbomba"aki a fülembe üvölti a "piszkosul szar nekem, mert gondom nincsen" refrénjét, egyensúlyozik a vállfájdalommal, mert éppen Toldi Miklóst játszok mindennap a munkahelyen, betegeket emlegetvén. Ehhez még csatlakozik a Lelkemet szétrobbantó esemény, és a velőig hatoló fáradtság is.

Nos ha ezeket szépen beletesszük egy shakerbe, majd összerázzuk, megkapjuk az "Úristen! Most őrülök meg!" koktélt. 

Nem elég, hogy belső szerveimet magam után húzva közlekedek az utcán vagy csak a lakásban, még össze is kellene rittyenteni egy ebédet. 

Az időt húzva barangolok a világhálón, hátha valahogy megúszom....

Elolvastam Eszter blogját, majd bevillant egy tavalyi bejegyzésem a vörösboros marhapörköltről.

Eszembe jutott a pléden elfogyasztott étel, mely szeretettel készült...

Látom, ahogyan az első falatot a szájához emeli és élvezi minden pillanatát, az ízek orgiáját...

Szeretek főzni. Akik kóstolták, azt mondják jól űzöm eme tevékenységet. 

Hirtelen elillant a fáradtság és minden rossz érzés. 

Hátam mögött a Vad Fruttik, Mi lenne jó című száma bömbölt. 

Készítsünk akkor egy csirkepaprikást, máglyarakással.

Az alapanyagok megteltek élettel. Már nem dobálom a combokat a fazékba, mint a késdobáló a késeit a artistanő köré, hanem finoman belehelyezem a szépen, üvegesre dinsztelt hagyma és paprikaágyra. Jöhet a gyönyörű pirospaprika, só, bors, majoránna és a fedő. Imádom az illatát és a színeit.

Készül mellette a máglyarakás is. Az almát megmosom, piros mosolyával felderít. Leheletvékonyra szeletelem, s azon vigyorgok, ahogy az almaszeletkék szívet formáznak. 

Nem lehet másként finomat főzni, csak szívvel-lélekkel...

Mazsola, körte, szilva, tej, tojás, fahéj, szegfűszeg és még más hozzávalókkal egyetemben, összeáll a sütemény. Aztán mehet be a forró sütőbe, hogy a tűz segítségével az ízek egybeolvadhassanak.

Kiviharzik a Hormonbombám és elrikkantja magát, hogy most boldog. Miért is kedves fiacskám? Kérdem. Azért, jön a válasz, mert ilyen finom ebédet főztél...

Finom illatok terjengenek a lakásban....

Most nem fáj, nem gyötör. Most jó...

Ne sötétítsd be a szobát!
Idegyűlnek a fekete fák.
A plafon a végtelen ég,
a szőnyeg a májusi rét.
Hadd, higgyem azt,
hogy így igaz.
Most semmi se bánt, amit érzek az jó. Most jó.

Ha a felhők fölé futok,
fejemből a gondolatot
akkor se a szél fújja ki,
nekem kell kimozdítani.
Elveszni most kéne nagyon,
sodródni lenne, most tudom jó.

Mi dolgozik mégis belül,
ha a harag megszelídül,
ha a vihar lecsendesül?
Mégis, mi dolgozik belül?
Mondhatom azt, hogy megérte?
Mégis, mi lesz a vége, és mi lenne jó? Most jó?

Jó lenne tudni, hogy mi lenne jó.

Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Nincsen cél, hiába is képzelem.
Nincsen út, nincs semmilyen történetem.
Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.

Most jó!

/ Vad Fruttik: Mi lenne jó/ 

Hajlítás

Figyelem. Már két hete.
Visszafogottabb, csendesebb. Velem legalább is.
Szeret engem, mert hasonlítok a feleségére.
Ezt mondta.
Ülök az asztalnál, kezemben tányér és kanál.
Éppen vacsorát adok valakinek.
Ő a fal mellett meghúzódik a kerekesszékben.
Az etetésre koncentrálok, de érzem, hogy figyelnek.
Tekintetünk összekapcsolódik s látom, hogy szeme könnyes.
Pár napja vérzik az orrán át. Ma már elállíthatatlan.
Szinte vele foglalkoztam egész nap.
Most pedig engem néz.
"Annyira hasonlítasz rá!
A termeted, ahogy mozogsz.
Szeretlek!" Mondja.
Hirtelen időt hajlítok s érzem és látom, ahogy szereti azt az Asszonyt.
Látni vélem Őket fiatalon, az esküvőn, a gyermekek születésekor.
Végtelen szeretet érzek.
Érzem a fájdalmat is.
Azt a fájdalmat, amit akkor érzett, amikor az Asszony elment dolgozni és nem ment haza többet.
Összeesett és meghalt. Fiatal volt.
Elvesztette.
Leteszem a tányért és a kanalat.
Odamegyek és megölelem...
"Szeretlek. szeretlek." Mondja.
Tudom, hogy ez nem nekem szól.
Ez a vallomás egy másik dimenzióba száll tovább.
Oda, ahol nincs tér és idő.
Ahol nem számítanak a körülmények, korlátok és a kifogások.
Nem számít semmi más.

Csoki trüffel és levendula

Az asztalon tányér és pohár.
A tányér mélykék széle arannyal díszítve, fehér közepében egy csoki trüffel vár rám, hogy érzéki örömmel örvendeztethessen meg.
Minden oldalát lágy reszelék borítja be, mint a talajt az őszi avar.
Mellette a villa ezüstösen csillog.
A pohárba finom rose-zuhatag kerül, majd nyár illatú levendula szörp ,aztán megérkezik a finoman gyöngyöző víz is, s helyet kér magának a térben.
Hármuk finom ölelkezéséből születik meg Isten egyik csodája.
A nekem kedves nedű, kellemes púder színe és illata megnyugtat.
Az első korty után a receptoraim bekapcsolnak s átadom magam az élvezetnek.
Kellemesen elnyújtom a csokoládé bársonyos ízélményét s a mennyei ital selymes simogatását.
Szememet lehunyom, hagyom hadd vezessenek.
Hagyom, hadd ölelkezzenek, vigyenek el magukkal...
Hadd élvezzem, hadd vesszek el bennük...
Aztán, ha megérkezünk az extázis kapujába, robbanjanak szét, mint ezernyi sebvarró fonál.

Egyedül

Csak egy fénysugár világít meg.
Most jól esik.
A sötétség ezt a burkot bársonyosan körül öleli.
Védelmébe vesz.
Itt ülök s látom porrá hullani azt, amiben hittem.
Kezemben a visszakapott ezüstgömb.
Többé már nincs szüksége rá.
Elment. Többé már nem jön vissza...
Mindent tudott rólam. Még azt is, amit soha senkivel nem osztottam meg.
Rábíztam minden titkomat.
Minden rezdülésemet...
Elment. Itt hagyott...
Lassan hátat fordított és elindult.
Álltam, s ahogy távolodott, úgy vitte magával a Lelkem egy részét.
Nem törődött vele, mit hagy maga után.
Egyedül maradtam.....
S most egy fénysugár világít meg.
Kezemben a gömb lüktetni kezd.
Az élet nem áll meg, megy tovább.
Mennie kell tovább...
De új utakon...
És erről tudni fog...

Lélekcsomag

A kezedbe adtam.
A kinyitott tenyeredben elfért.
Ezüstösen csillogott s vigyázni kellett, nehogy kiessen belőle.
Neked adtam, hogy vigyázzon Rád, mert a Tiéd már eltörött.
Te rám néztél és egy mozdulattal a Falhoz vágtad...
De legyen....
Legyen meg a Te akaratod.....


Rám nézel én pedig belefúrom tekintetemet a Tiédbe.
Keresem, kutatom az okát.
Egyre beljebb hatolok a Tudatodba.
Megtaláltalak...

Megnyitom a Föld csapóajtaját és a Menny kapuját.
Meghívom az Erőt.
Ezüstös fénnyel körbevont engem.
Téged elvakít , s valami különöset érzel....
Régen éreztél már ilyet.
A szívemből egy szál összeköt veled...
Kinyújtom Feléd a kezem...
Tenyeremen ott van egy ezüst fényben csillogó Lélekcsomag.

Tiéd lehet.
Ha szeretnéd...

Elmondom neked....

Elmondom Neked....
Igen. A Himalája csúcsán ott van a hó is és a jég is.
Nekem a Himalája csúcsa átjáró a Menny és Föld között.
Nekem a Himalája csúcsa egy elérhető cél, ha akarom. És akarom. Nem. Szeretném...
Veled....
Elmondom Neked...így, röviden...és egyszerűen.

Visszakapott élet

Lenyomta a kilincset. Halkan kinyílt az ajtó. A résen beszűrődött a fény. Kellemes, sárgás színt engedvén a sötét helyiségbe, ahol eddig tartózkodott. Igazából itt nem érte semmilyen inger. Egyedül volt a saját gondolataival, Muszáj volt egyedül lennie.
Rá gondolt. Elmosolyodott. Látta maga előtt, amint kitárt karokkal várta ott a mezőn. A szeme mindig mosolygott. Látta benne a Napot és saját magát. Nem értette, mit szeret benne annyira a nő, hiszen úgy érzi, nem érdemli meg.
Ott megígérte neki, hogy Isten szent színe előtt feleségül veszi. Csak néhányan vesznek majd részt a szertartáson, ami csak róluk szól ott a szabad ég alatt.
Boldogan várja a szabadtéri oltár előtt, torkában dobogó szívvel. Hangja elcsuklik, amint előlép a fa árnyékából, vékony kék anyaggal körbefont testén, melyet a nyári szellő meglibbent néha-néha. A lemenő Nap arany színnel vonja körbe a sziluettjét. A hasát eltakarja a rét virágaiból font kis csokor, de feltűnik,hogy előrehaladott állapotban van. Az Ő gyermekével várandós. A Fiával.
Ó! Mennyire várja már azt a pillanatot, amikor karjaiban tarthatja a kis Jövevényt és a szemébe nézhet...
Mennyire vágyott már a Fiára.
A nőt egy kislány vezeti hozzá. Mindketten fogva tartják a tekintetét. Izgatottan lépkednek a férfi felé. Szövetséget kötöttek a tudta nélkül. Meglepetésnek szánták, hogy együtt fognak majd elé lépni.
Egyre közelebb érnek hozzá, ő kinyújtja kezét a nő felé, felajánlva ezzel, hogy az élete hátralévő részében mindig mellette lesz, jóban és rosszban egyaránt. Nem tud betelni a látvánnyal. Az érzések olyan mértékben rohanják meg, hogy megroggyan a térde. Hihetetlen szeretetet érez a Nő iránt. Visszakapta az életét. Családot kap.

Gyönyörű kép.

Átlépi a küszöböt. A teremben nincs senki. A falon hatalmas velencei tükrök lógnak, így láthatja magát minden oldalról.Egy megtört ember tekint vissza a másik oldalról, aki keres valamit. Vagy valakit. A mennyezeten kristálycsillárokból szóródik a fény szerteszét, különös fényjátékot vetítve a tükrökre és a padlóra. Úgy tűnik, bálterembe vezetett az ajtó. Még meg kell szoknia a világosságot.
Ahogy hozzászokott a terem miliőjéhez, érezte nincs egyedül. Aztán meglátta, amint a sarokban egy fotelben ülve a tekintetével őt követi. Nem mozdul, csak a szemével üzen. Rá várt. Hagyta,hogy a saját ritmusa szerint megérkezzen.
Szereti ezt az arcot. Szereti a tüzet a szemében, szereti ahogy megpróbálja őt visszahozni az életbe. Mindent szeret benne. Eszeveszett vágyat érez, hogy karjaiba zárhassa, de a lába nem engedelmeskedik.
A nő bal oldalán felsejlik valami, amit most még nem lát tisztán. Közelebb kell mennie hozzá. Közelebb megy. Még közelebb. Egy bölcsőben kisfiút ringat. A nő nem szól semmit, csak némán nézi  a férfit, ahogy a fiához közeledik.
Nézi az apát és gyermekét.
Érdemes volt várni.
És életet adni. Apának és Fiúnak egyaránt.

Gyere velem...

Rád gondolok...
Behunyom a szemem.
Megszólalnak az első taktusok. A Lelkem után a testem is elkezd ringatózni  a zene dallamára. Transzba esek. Magával ragad s mintha a gravitáció kevésbé hatna rám, indulok felfelé.
A színek elevenebbek, az érzések intenzívebbek....
Lebegek, élvezem, hogy tagjaim kellemesen könnyűek lettek. Tudatom kiterjed, messzire elérek.

Látlak közeledni. Arcod szomorú, fáradtnak tűnsz. Karomat kitárom, gyere közelebb.
Szívemhez szorítalak, érezd, hogy szeretlek és törődöm veled. Körbeveszlek, körbefonlak, ringatlak.
Élvezd a puha balzsamos ölelést.
Mellkasom a tiédhez ér, átadom minden szeretetemet. Gyere velem, felemellek.
Látom amint a feszültség eltűnik arcodról, mosolyogsz rám....
Te is táncra perdülsz és én boldogan nézlek Téged. Arcod a Nap felé fordítod.
Rám nézel, már nevet a szemed, karodat kitárod, felém jössz...
A szívedhez szorítasz...

Maradjunk még itt egy kicsit, így ketten.
Aztán elengedlek....
Most már jobban vagy?

A zene még mindig szól. Kinyitom a szememet s Rád gondolok....
Köszönöm, hogy adhattam Neked valamit magamból...

Lélekbörtön

Bezárva, összetörve kuporogsz a sarokban. A szoba kopár és üres. Egy kis ablakon süt be csak a Nap. Fejed a két térded közé hajtod s behunyod a szemed. Elkövettél egy hibát, s most bezártak ide. Vagy te száműzted magad a sarokba. Széthullott minden körülötted. Elszakították tőled a Legdrágább Kincsedet. Megbélyegeztek, megaláztak.
A lelked ezernyi darabra hullott szét.
Szeretnél meghalni. Odabent sikítva jajveszékelsz a fájdalomtól, s azt kérded mi jöhet még?
A könnyeid is elapadtak. Nem maradt már más barátod, csak a Depresszió s az Önsajnálat.
Elköszönt tőled minden, ami szép és jó. A Gyermek Kacaja, az Önfeledt Nevetés, az Öröm és mindenek felett a Szeretet. Nincs aki szeressen. Hátat fordítottak. Egyedül maradtál.
A napok egyformán telnek. Bekapcsolsz "zombi" üzemmódba.
Teszed a dolgod. Felkelsz, lezuhanyzol, elmész dolgozni.
Az emberek nincsenek igazán nagy hatással rád. Van, aki közeledik hozzád, de nem árulod el a titkod, mert félsz, hogy nem fog elfogadni.
Közben neked fogalmad sincs, hogy az Ő szemében ennek semmi jelentősége, mert szeret Téged, azért, aki vagy. Te pedig nem érted miért.
Nem tudsz mi adni, hiszen Üresnek érzed magad, hiábavalónak, érdemtelennek, de valójában nem vagy az.
Nincs kapacitásod másokért is felelősséget vállalni.
Eközben várod a Halált.
Egyszerűbb lenne a Halálba menekülni?
Mit oldana meg?

Én, aki látlak Téged, Teljes Szívemből Szeretlek.
Mondd, hogyan segíthetnék?
Hogyan mutathatnám meg neked, milyen szép az Élet?
Nehéz ugyan, de hidd el, mindig van felfelé!
Nézz a szemembe! Mondd mit látsz?
Erőt adok Neked, Hitet adok neked, Magamat adom neked.
Neked, Megadom Magam.
Megnyitom Szívem Virágát, hadd áramoljon feléd, hogy gyógyulhass!
Engedd, hadd járja át sejtjeidet, hiszen ők még emlékeznek milyen szeretve lenni. Idézd meg ezt az Érzést. Engedd, hogy a Szíved köré emelt falak leomoljanak.
A  Gyermek Kacaját, az Önfeledt Nevetést, az Örömöt, és a Szeretetet, Neked kell megkeresned. Emlékszel merre van.
Fogd meg a kezem, itt vagyok. És nézz Rám.
Látom, már mosolyogsz.
Gyere, állj fel onnan a Sarokból, nyisd ki az ajtót. Szépen, fokozatosan szoktasd a szemed a Fényhez.
Ugye, milyen jó itt? Finom, meleg és puhán körbeölel.
Itt vagyok.
Veled vagyok.
Segítek Neked összeilleszteni a Széthullott Darabokat...