Szeretnék...

Szeretnék békét.
Békét a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék harmóniát.
Harmóniát a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék nyugalmat.
Nyugalmat mindenhol,
Legfőképpen a lelkemben és a szívemben...

Szeretnék áldást.
Áldást a Világra,
Áldást a Gyermekre,
Áldást a Szülőre...
Áldást az Anyára,
Áldást az Apára...
Áldást a Menekülőre,
Áldást a szállást Adóra..
Áldást az Otthonra,
Áldást a körül ült asztalra...
Áldást az Otthontalanra,
Áldást az Árvára...
Szeretnék áldást kérni MINDENKIRE.
És MAGAMRA...

Öleljen körül Benneteket a béke, elfogadás, harmónia és a szeretet.

Kívánok Nektek Áldott Ünnepeket!


Szeretettel:
Erzsó

A szakadt kabátod...

Kivettem  szekrényből a tiszta ruhámat. 

A kellemes zöld színű selyem a testemre simult. 

Becsuktam magam mögött az ajtót és kimentem az utcára...

Te utolértél s a vállamra dobtad a szakadt kabátodat. 

Próbáltam levenni mert sem a mérete, sem az érintése nem esett jól. 

Mintha valami láthatatlan erő rám ragasztotta volna. 

Arcodon elégedettség és a bosszú édes mosolya. 

Elégedetten figyelted, ahogyan az ismerős ismeretlenek megbámulnak és összevigyorognak a hátam mögött. 

Az ő szennyesüket is magamra vettem...

Egyre nehezebb terhet cipeltem végig a városon. 

Ahogy kijjebb értem, kezdtek elmosódni a pletykára éhes arcok vonásai.

Arcomat a Nap felé fordítottam.

Melegem lett. 

Kibújtam a cipőmből, hogy a meztelen talpam alatt érezhessem a selymes füvet, s arcomon a friss tavaszi szellőt.

Az újjászületés és a szabadság illatát éreztem meg.

Ledobtam magamról az első ruhadarabot, amely nem volt az enyém...

Majd a másodikat, harmadikat, negyediket...

A kabátod még a vállamon...

A zsebe lyukas, hiányoznak róla a gombok...

Tele szakadással. Sosem törődtél vele, csak hordtad, aztán most rám testáltad.

A háttérben ugrásra készen figyeled, miként szabadulok meg a rám nehezedő bűntudattól..

A kabátod még a vállamon...

Levetem magamról, ledobom, tégy vele azt, amit jónak látsz.

Nem hordom többé, nem az enyém. 

Visszaadom.

Nem húzhatsz rám olyat, ami a Tiéd. 

Mert minden amit rólam mondasz s bűntudatot szeretnél bennem kelteni, az tulajdonképpen rólad szól és magadat minősíted. 

Én kivárom, míg letisztulnak a dolgok. 

És hidd el,

mások is látni fogják azt, aki valójában vagy. 

Aztán Te is végigmész a városon....lehajtott fejjel..a kabátodban..

Én pedig már nem leszek ott...

Szeretettel:

Erzsó

Magukban hordoznak...

Ülök Velük szemben és hallgatom Őket.
Csacsognak, nevetgélnek.
Méhemben hordoztam Mindkettejüket kilenc hónapig.
Ahogy növekedtek bennem, úgy változtam, váltam Anyává.
Szépen cseperedtek. Együtt tapasztaltuk meg a Család összetartó erejét, melegét.
A terített asztal örömét, az ünnepek varázsát...
Új szokásokat alakítottunk ki, amelyek magukban hordozták Apa és Anya őseinek hagyatékát.
Együtt várakoztunk, együtt díszítettünk, együtt tettük az Angyalt  a Fa tetejére.
Együtt ettünk és együtt bontogattunk, majd együtt örültünk.
Ezek mind-mind Mi voltunk.

Most új szokásokat hívunk életre.
Mintha kirepültek volna a fészekből.
Mindketten felnőttek.
A maguk ízlése szerint díszítenek, csomagolnak, várakoznak, tesznek-vesznek...
S közben felfedezem mindazt, amit átadtam nekik...
Ott vagyok én is minden hagyományban, minden ünnepben...
És ez jó...
Örömmel és hálával tölt el, hogy Ők is magukban hordoznak engem..
A szívükben.


Szeretettel:

Erzsó

 

"Itt tartok most..." mellékzöngéje

Az utóbbi bejegyzésemhez fűznék néhány gondolatot.

Elnézést kérek, ha valaki félreértette a "kis közösség"kifejezést. Itt nem arra a közösségre gondoltam, ahová már közel három éve járok, minden második héten. Egyébként nem is kicsi ez a közösség, hála a Jó Istennek!
Immáron majd hét éve foglalkozom intenzívebben önismerettel. Elvégeztem a Tarot tanfolyamot, tanultam Numerológiát, két és fél éve asztrológiára járok(ahol jelenleg szintén felfüggesztettem a tanulmányaimat) és szintén ugyanennyi ideje járok Kedves Barátném előadásaira. Emellett homeopátiás kezeléseken is részt veszek.

Ezen rendszerek segítségével sokkal előrébb tartok, mint gondoltam volna. Őrületes felismerésekkel találtam szemben Magamat. Akik segítettek a megismert rendszerekben eligazodnom, Őket mind a Barátaimnak tudhatom.
Ezért hálás köszönet Nektek!!!
Mindegyiküktől azt, kértem, ne köntörfalazzanak, mondják ki azt, amit gondolnak, látnak, éreznek Velem kapcsolatban. Csakis így tanulhatok és így fejlődhetek. Kértem, ne csomagoljanak be semmit selyempapírba és ne kössék át csodaszép szalaggal, mert így az elvihet engem más irányba.

Az utóbbi évben, viszont plusz öt csoport előadására is beültem, a hét szinte mindennapján.  Emellett ott volt az asztrológia és a homeopátia. Tömény információ. Nagyon tömény. Tudom, hogy közben vigyáztak rám, viszont az életem több szálon is futott.
Elfáradtam, hiszen ezt az infó dömpinget fel is kellett tudni dolgozni.
Ezért úgy döntöttem, most egy kicsit megpihenek. Nem vágyok társaságba. Nem azért, mert neheztelek bárkire is, erről szó sincs.
Kedveseim, elfáradtam.
Nagyon jól esik hazajönni a szentkereszti kis házikómba a nehéz, munkás nap után. Idebent halkan duruzsol a tűz, a blökik pedig a szőnyegen heverésznek. Majd minden este teszünk egy nagy sétát az erdőben. Jókat eszünk, iszunk, beszélgetünk. Higgyétek el, ez most nekem felüdülés.

Nagyon köszönöm, hogy gondoltok rám és aggódtok értem. Tényleg eléggé legatyásodtam s lehet h néha vacakul nézek ki :))))
Ez a válás-leválás jobban megvisel, mint azt elképzeltem. S lehet, hogy így is van rendjén.
Van mellettem segítség és igénylem is azt. Ezért is köszönet Nekik.

Kevesebbet is írok, hiszen minden, ami történik velem, az inkább magamba fordulást eredményez. Nagyon szűk az a keresztmetszet, akivel ezt megosztom.
Amikor szültem, akkor is egyedül voltam a szülőszobán. Nem volt körülöttem senki. Fizikailag. Aztán, amikor kitoltak onnan, akkor sem várt ott Senki. Egyik alkalommal sem. Egyedül csináltam végig. Ehhez hozzászoktam.
Most is vajúdok. Ehhez ismét egyedüllétre van szükségem.
Úgy gondolom jól van ez így. Ez is Erzsó, és az is aki jókat standupozott  az évadzáró kiránduláson, ami az eső miatt a kis házikómban ért véget. Imádtam. Jó Veletek lenni. És tudom, hogy Velem vagytok:)))
Szeretettel gondolok rátok!!!

Higgyétek el, MINDEN RENDBEN VAN.

SZERETLEK BENNETEKET!

Emlékeztek az UBUNTU-ra?

VAGYOK, MERT VAGYUNK!!!


ÖLELÉSEM

Erzsó

Itt tartok most...

Átolvastam az elmúlt néhány hónap bejegyzését. Elnézéseteket szeretném kérni, azért a sok negatív hangú írásért. Mentségemre legyen, hogy valóban ember leányát próbáló időszak volt az elmúlt hat hónap. Lehet, hogy régóta készültem erre lépésre, mert legbelül éreztem, más megoldást most nem találok arra, hogy megmentsem magamat. Más elvi síkon meghozni egy döntést, és más dolog valóban a fizikai síkra lehozni azt. Melléktermékként ismét feljöttek azok a régi blokkok, amik felderítését szintén évek óta űzöm. Az érzések egy vad zuhatagként csaptak nyakon. Azok az illuzórikus képek, amit egy ember, illetve egy kis közösség köré építettem, buborékként pukkantak szét, s ez igen kemény tapasztalásként épült a lelkembe.
Értek támadások, amik lehúzták rólam a súlyfeleslegemet. Az Égnek legyen Hála, hogy volt miből:))
Már nem hiányzik az a húsz kiló.
Karcsú lettem, mint leányzó koromban, s ismét "M" méretű ruhákat hordhatok.:)))

Lehúztam magamat jó mélyre, s számomra eddig ismeretlen, de Anyám részéről mégis ismerős érzések kerítettek hatalmukba.
Szinte meghasadtam, annyiszor mondták rólam, hogy nem vagyok normális. Belül tudtam, nincs ez így, csak azt akarják tudni, mennyire erős az elhatározásom, mennyire tudok kiállni Magamért.

Hagytam, hogy leszálljak a valaha megtapasztalt legmélyebb pontomra, ahol begubózva vártam az újabb támadást Tőle és Magamtól.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem ilyennek ismertem. Olyan mondatok hagyták el a száját, melyektől szinte elvesztettem az eszemet s a létező összes alsó szintet megjárva reagáltam.
Nem vagyok rá büszke. Egyáltalán nem. Viszont ez is ÉN voltam.

Nem járok MOST sehová. Semmilyen tanfolyamra. Az elmúlt három-négy évben rengeteg információt gyűjtöttem a működésemmel kapcsolatban. Próbáltam felgöngyölíteni, s szinte meg is tapasztaltam ezalatt az idő alatt rengeteg arcomat.
Most már nem fáj az, amit hallok. Csak nem tudok mit kezdeni vele. Inkább tehetetlen döbbenet az, amit érzek ezzel kapcsolatban. Mennyire VAK voltam...

Kudarcnak hittem, hogy véget ért. De ez nem az. Ez SIKERTELENSÉG. A kettő közti különbség annyi csupán, hogy a kudarcot akkor érezzük, amikor semmit sem teszünk a sikeres végkifejlet érdekében. A sikertelenség pedig annyit takar, hogy MINDENT megtettél, hogy működjön.
Elmentem a falig. És még azon is túl. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Csak nem merte elmondani. S nem is akarta. A DÖNTÉS FELELŐSSÉGE ismét rám hárult. S én ezt meg is hoztam. Kénytelen voltam. Helyette is.
Ma már tudom, hogy Ő csak a könnyebbik megoldást választotta, ami számára konfliktus mentességet hozott. Megrándította a vállát, minden mehetett a szokásos mederben, a megszokott rutinnal. Az otthonában, a gyerekeimmel...
Már rég meg akart tőlem szabadulni, mondta. Ez a mondat bekapcsolta bennem az Anyám által okozott lelki sebeket, amikor is fizikálisan is meg akart tőlem szabadulni a fojtogatásommal.
Démonként telepedett a vállamra ez az érzés, s tehetetlenül álltam, állok ezekkel a fekete indulatokkal...


Szerencsére vannak Barátaim, akik segítenek rendezni a bennem feltörő káoszt, segítenek értelmezni azt, ami körülöttem történt, történik.
Sokan vagytok, aki megerősítetek, biztattok, szeretgettek engem. Ez a legfontosabb. Nagyon szépen köszönöm Nektek. Köszönöm a Gyerekeimnek és annak a Férfinak, aki ezekben a nehéz időkben is mellettem VAN.

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a zuhanórepülésnek. Nemsokára itt a szülinapom, s ez remek alkalom arra, hogy letegyem a régi sérelmeket, feltöltsem a testemet energiával és vitaminokkal, hiszen hagytam elsorvadni. Megszabadulok a hosszú tincseimtől is és élvezni fogom a vékonyabb formámat. Szeretnék büszke lenni Magamra. Egy RÉGI/ÚJ Önmagamra...

Szeretettel

Erzsó

KÖSZÖNLEK TITEKET

Alkony...

Csak ültünk egymással szemben az asztalnál. Vézna teste a kocsiban kicsinek tűnt, a még megmaradt ép lábán a nadrág  lobogott mint egy zászló. A pulcsijából már réges-régen kifogyott, a baseball sapka pedig belecsúszott mélyen az arcába. Fogtam s levettem róla, hadd lássam a szemét, amiből már eltűnt az a régi csillogás. Néha körbenézett kicsiny kis lakásomon s azt mondogatta halkan: "Itthon vagyok, pont olyan, mintha otthon lennék..."

A tányérban lévő süteményért nyúlt reszkető kezével, s lassan a szájához emelte. Behunyta a szemét, s mintha mennyei mannát vett volna magához, úgy ízlelgette az édességet. 

Keveset beszélgettünk, inkább figyeltem és közben majd megszakadt a szívem, ahogy látom eltűnni belőle az életet. 

Szépen lassan átadja magát neki. 

Már régen nem láttam őt. Sokat gondoltam rá. Emlékszem, milyen sokat beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindig azt mondta, hogy megszólalásig hasonlítok a feleségére, akit nagyon szeretett. Egyszer, amikor kórházba került, elmentem meglátogatni. Éppen az otthonbéli szobatársával feküdtek odabent. Felrikkantott az Öreg, hogy végre, megjött a felesége. A beteg társai felnyihogtak, hogy lám, milyen jó nekije, ilyen fiatal asszonnyal! 

Mesélt  a gyerekeiről. Fiáról, lányáról és az unokákról. Csupa-csupa szeretettel, amit én élvezettel hallgattam fürdetés, vagy a szobája rendbetétele közben. A történet volt a fontos, s az az ember, aki elmesélte. Szerettem azt a tüzet a szemében. Tele életerővel és tettvággyal annak ellenére, hogy nagyon beteg volt. 

Most pedig fáradtan és csendesen majszolgatta a sütit. 

"Szóltál a lányomnak, hogy hová kell jönnie?"Kérdezte. Láttam rajta, nincs teljesen képben, valahol egészen más dimenziókban jár. "Nem Papa, nem szóltam, hiszen most nincs is itthon. Külföldön dolgozik." Próbáltam visszahozni, de nem hagyta magát. Rám nézett és azt mondta:"Szeretlek! Olyan sokat gondoltam Rád!" 

"Én is szeretem." Mondtam. "Addig élek, míg gondolsz Rám." Mondta. A lelkemig hatoltak a mondatai. Megölelgettem. Szorosan tartott. Még mindig érezni lehet rajta, hogy anno kemény fizikai munkát végzett. A karja még erős volt.

Láttam, hogy elfáradt. Kitoltam a teraszomra, ahol elpöfékelte az aznapra járó utolsó szál cigijét. Behunyta  a szemét, magába szívta a szentkereszti finom levegőt és a mellette ülő kutya fejét megsimogatván felszakadt belőle ismét: "Itthon vagyok!"

Úton vissza az idősek otthona felé, végig a kezemet fogta, nem engedte el csak akkor, amikor már nem tudtam egy kézzel sebességet váltani. 

Sokszor elgondolkodtam azon, milyen emberek lehettek azok az idős emberek, akikkel "dolgoztam",milyennek láthatták őket a családtagok...

Tudom, hogy a hozzátartozók sokszor nehezen élik meg a szeretteik megöregedését. Előjöhetnek olyan arcaik, amiket nem szeretnek látni, vagy nem is ismertek addig, vagy éppen erősebbé válik az, amit nem szerettek bennük. 

Engem tulajdonképen megkímélt ettől a sors, hiszen a szüleimet hamar elveszettem. Igaz, ez teljesen más megélés volt, talán nehezebb, de nem biztos. Mindenkinek a sajátja a nehéz.

Az elszenvedett sérelmeket rávetíthetik az idősre, s ez türelmetlenné teheti őket. A lelkiismeretfurdalás gyakori társuk lesz, hiszen tudják, hogy nem szabadna így érezniük. Mondhatjuk, ez is teljesen normális reakció. Emberek vagyunk. 

Vannak, akik viszont végtelen türelemmel és szeretettel viseltetnek irántuk. Biztosan más kapcsolat volt közöttük, aminek most a gyümölcseit aratják le mindannyian.

Nem ítélek el Senkit. Megértem és elfogadom. 

Nekem könnyebb az embert látni mögötte, hiszen nem köt össze vele semmiféle vérségi kötelék. 

Az embert látom és a történetét. 

Megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott. 

Szerettem velük és Vele lenni. 

E.

Élek, ahogy élek...

Élek, ahogy élek.
Ott, ahol jól érzem magam.
Úgy, ahogy Nekem a legjobb.
Még akkor is, ha ez nem annyira egyszerű.
És mégis az.

Ha úgy érzem, hogy csendesen, akkor csendesen.
Ha úgy érzem,hogy elvonultan, akkor elvonultan.
Ha úgy érzem, hogy nem tartozom magyarázattal, akkor nem magyarázkodok.
Ha úgy érzem, hogy élni szeretném az életemet, akkor azt teszem.
Ha úgy érzem, hogy élvezni szeretném mindazt, ami MOST zajlik bennem és körülöttem, élvezni fogom.

MOST MINDENT MEGENGEDEK MAGAMNAK.
Hiszen minden tapasztalat engem épít. Így fejlődök, így VÁLTOZOM. Mert változom.
Pillanatról, pillanatra.
Akárhogy is tűnjön a kívülállónak.
Az a fontos, én mit érzek.

És ez így van...


E.

Címkék nélkül..

Úgy néz ki, hogy mostanában vannak olyan periódusai az életemnek, amikor csak akkor szólalok meg, amikor nagyon muszáj. Tulajdonképpen most sem kötelező.

Az elmúlt két hónapban nagyon sok minden történt, amihez igazából már hozzá is szokhatnék. Az is lehet, hogy már meg is szoktam. Be kell vallanom, élvezem is. Szép csendben figyelem.
Szinte hűvös nyugalommal veszem tudomásul, igen, ez is bekövetkezett, az is megtörtént olyan módon, hogy hagytam, hadd alakuljanak a dolgaim úgy, ahogyan nekem, neki, nekik a legjobb s a szintemnek(fejlődési ütememnek) a lehető legmegfelelőbb.

Kiültem a forrás kis padjára, megcsináltam a gömbömet, mint egy boszi, s beletettem minden jót, ami csak létezik(szeretet, béke, harmónia, megértés és elfogadás), s mellé a kívánságomat. Nem szabtam határidőt, mert halványlila dunsztom sem volt arról, mikor állnék készen a megvalósulásra. Majd....amikor ott lesz az ideje. Felküldtem, elengedtem az égbe, hadd szálljon tova az az óhaj.
Nem görcsöltem,

Mire felocsúdtam volna , a beteljesülés ott állt az ajtóm előtt. "No, itt vagyok!"
Igazából ennek feldolgozásához kell a csend. Többször feltettem magamnak a  kérdést, vajon meg is érdemlem? Jó ez nekem? Mit is nyerek vele, mihez kezdek vele? Tudok-e ezzel az ölbe hullott ajándékkal bármit is úgy kezdeni, hogy az a javamra váljék, s a régi hibákból tanulva, új alapokra helyezzem azt.

Azonban teljesen biztos vagyok, hogy mind abban, amiben eddig hittem vagy arról, amiről szentül meg voltam győződve, minden porba hullott, s teljesen új megvilágításba kellett helyeznem.
Rengeteg türelemre volt szükség mással, de legfőképp magammal szemben. Nem volt könnyű feladat. Még most is néha nehezen viselem, amikor néhány régi félelmem szembejön velem s próbára tesz.

S itt jönnek a feltett kérdésekre a válaszok.
Egészen biztosan megérdemlem azt az ajándékot, amit kaptam. Mert most van itt a lehetőség, hogy éljek vele, élvezzem s merjem jól érezni magamat. És ez jó.
Mindenképp nyerek vele, hiszen ezzel a tapasztalattal csak több leszek. Akárhogy is alakuljon a dolog s akármeddig is tartson.
Igyekszem feloldani azokat a régi korlátokat és meggyőződéseket, amik miatt többször is a saját falaimba ütöttem a fejemet. Átértékelek, más megközelítésből oldom meg a felmerülő feladatokat. Persze a megszokás nagy úr, ezért még bőven belefutok zsákutcákba. Sebaj!!! Ez is hozzátartozik a fejlődéshez.
Azt is teljes nyugalommal vettem tudomásul, hogy behúztam egy betegséget is. Szinte törvényszerű volt. Már mínusz 18 kilónál tartok, de meg fogom oldani. Nincs betegségtudatom. Nem szeretnék belegabalyodni. Ez is egy megoldandó feladat s nem lehet más kimenetele, csak a gyógyulás. És pont. Nem halálos kórság. Előfordult már a fejlődéstörténetemben ennél durvább eset, s azt is túléltem. Kértem segítséget, amit meg is kaptam.

Így mostanában szinte csak "élvezkedek".
Például ebben a pillanatban a kis teraszomról a Pilis látványát, miközben a kis asztalkán fekvő laptopomon pötyögöm ezeket a sorokat.
Esténkét egy kis roseval vagy kólával telt pohár mellett egy klassz beszélgetést. A jó kajákat.
A zenét, a kirándulásokat. Új élményeket gyűjtök...


Jó érzés "CSAK LENNI". Idilli állapot. Nincs felcímkézve semmi, csak VAN.
A maga tökéletlen tökéletességében. És ez MOST így pont elég.

SZERETLEK...

Összetörten ültem a kád szélén. Annyira gyorsan történik minden. 

Viharos gyorsasággal zúdulnak az információk. 

Összeroppantottak, maguk alá temettek. Nem értettem. Azaz értettem, mégis meglepve álltam a kör közepén. Zokogva, nyüszítve zuhanok le a padlóra. Nem bírom, feladom...

A körön belül Én voltam. És Te velem vagy. 

Látlak, érezlek és szeretlek. Tiszta szívből. 

Itt vagy bennem. Látlak és Te is látsz engem. Egymás tükörképei vagyunk. Szinte percről percre pontosan ugyanaz történik velünk, s ki-ki a saját képességei szerint teszi helyre a dolgait. 

Próbálok türelmes, megértő és elfogadó lenni. 

A körön  kívüli sötét felhő örvénylett. Tele negatív rezgéssel. Betört és elragadott. 

Kétségbe esve kapálózok, sikítva próbálok szabadulni.

Te pedig tehetetlenül nézted, amint elragadtak. Körmeim belevájtak a húsodba, ahogy kapaszkodni szerettem volna beléd. 

Bevillant egy sötét kép, mely szerint egy veszélyes játék szereplőjeként vontak be. 

Rajtam múlik, hogy közreműködője leszek, vagy inkább a nézője. 

Segíts, add a kezed! 

Egyedül nem megy!

Beszélj hozzám, hadd halljam a hangodat!

Végig folyik a könny az arcomon és felszakad a mellkasomból:

"SZERETLEK!"

"ÉN IS SZERETLEK!"

Megnyugszom, s máris elhalványul a körön kívüli sötétség. Erőre kapok. És hálás vagyok. 

Érted és Értetek...

Szeretettel

Erzsó

Az a fehér ruha....

Nem tudom, mi volt csütörtökön, bár utána olvastam milyen bolygóállások voltak azon a napon, illetve ezen a héten. Jelentem, ezt most jól behúztam. Úgy rázizzentem ezekre a rezgésekre, mint Micimackó  a mézes csuporra.

Próbálom helyretenni magamban a dogokat. Nézem jobbról, balról, alulról, felülről, belülről és kívülről is. Tehát végül is akárhonnan lesem, ez bizony szívás. Miért is? Ilyenkor simán lerázom az embereket annyival, hogy ismeritek azt a négybetűs szót? Csak!!!!. 

No, ez most nekem nem volt elég. 

Csütörtökön reggel egy pici csomag kiütötte nálam a biztosítékot. Teljesen lekapcsolták nálam az áramot. Bőgtem. Halkan nyeltem a könnyeimet, majd hangosan bömbölve indultam el dolgozni. 

Csodaszép látvány lehetett. 

Pilisszántón megálltam a lila réten és kiszálltam. Annyira itattam az egereket, hogy le kellett guggolnom, s közben egyfolytában azt mormoltam, mekkora szívás ez! Csessze meg!! Majd eszembe jutott, lehet, hogy azt hiszik lökött ez a nőszemély, amiért nem képes elbújni valami bokor aljába ha pisilnie kell. Mert totál úgy festett, mintha szorult helyzetemben lennék. 

Egyébként meg, milyen klassz lila minden! Ja? Hogy azt mondják a lila a kielégítetlen nő színe? Akkor duplán csessze meg!!!

Na mindegy visszaültem a kocsiba és lenyomtam az aznapi műszakomat. 

Este folytatódott a történet. Annyira jól összeszedtem magam a nap folyamán, azt hittem, minden rendben lesz most már. Hát, nem így lett. 

Hazaérve megláttam a ledobott csomagot az asztalon, majd ismét egy elveszett oroszlán vinnyogott fel belőlem. A francba!!

Átöltöztem, felvettem a fehér ruhámat, meglocsoltam az összes majdnem kiszáradt virágomat, megmetszettem a rózsát, amit már majdnem teljesen kiirtottam(na jó, nem is, mert tulajdonképen hozott egy csomó gyönyörűséges virágot), aztán nekidőltem az autónak és a kertben lévő fákra emeltem tekintetemet és ismét megindultak a könnyek az arcomon. 

Melyikre is húzzam fel magamat? Én ezt már nem bírom elviselni! Ja! Persze, tudom, tudom, megértés, elfogadás, elengedés!!!! Annyira jó, hogy ezeken mind keresztül megyek és megtapasztalhatom!! Állati jó!! De ez most már nagyon kemény!!

Inkább teszek egy erős hurkot a nyakam köré, oszt adjunk az érzésnek. Inkább szívok többet a következő életemben, most már fáradt vagyok. 

Felrémlett bennem, talán lehet, hogy nincs is kötelem. Meg lehet, hogy jó ez a fehér ruha, mert így hamarabb megtalálják a hullámat a szomszédok vagy az utcán sétáló emberek. Basszus, ebben a kertben olyan sok fa van, hogy egy hónap múlva sem látják majd a fehér ruhás hullámat. Ez nem is olyan buli. Meg ott van egy letörött ág, amit le kellene már fűrészelni. A manóba. megint meló.

Mind eközben sírtam. 

Nagyon érdekes érzés volt. Eszembe jutott, basszus, nemsokára megjön és tuti a hormonok erősítik fel bennem  a világvége hangulatot. Felröhögtem. Ezalatt egyfolytában szidtam a jó édes élet prostituáltnak titulált felmenőjét.

" A k.....a életbe!"

Egyszerre van a világvége hangulatom, meg most jön a rendrakás ideje és még ráadásul menstruálni is fogok? 

Piszkosul remélem, senki nem fogja azt mondani, hogy milyen rohadt könnyű a nőknek :)))

Persze, a pasiknak sem egyszerű. Aláírom. 

Mikor mindezt végigzongoráztam magamban, eldöntöttem, csak azért is jól fogom érezni magamat. 

Egyébként, nagyon élveztem, ahogyan felismertem ezt az örvényt. Mindent szét tudtam választani, majd helyretenni. Persze hagytam, hadd vigyen magával, ami később igazából kilökött magából, mert nem tudott velem mit kezdeni. És ez jó. 

Nagyon szeretek élni. Minden szépségével és nehézségével egyetemben. Mert élni jó!!!!

A többit meg....Nem, nem leszarom.

Helyreteszem

A fehér ruha nálam egy szimbólum lett. 

Nekem most nem az ártatlanságot jelképezi, azt már régen elszúrtam. Ez most egy igazi mélyből, felfelé szárnyalni érzés volt. Főnixi. 

Ugye? 

Olyan Laar Pour Lart-san: "Há' nem? Há' de!"

Akkor ugrás a fehér ruhákba:))))

Szeretettel

Erzsó

Szabadnak lenni, avagy gondolataim az asztrális világban...

Milyen érzés lehet szabadnak lenni?

Könnyű vagy fájdalmas út vezet el hozzá?

Gondolataim ide-oda cikáznak egy téma körül. Végül is nem egy téma, hanem inkább egy olyan gondolat-köteg, mely magában foglalja mindazt, ami mostanában bennem van.

És jó mélyre befúrta magát, mint egy asztrális féreg, ami igen kellemetlen pillanatokat szerez a gazdatestnek. 

Felzabál, ha hagyom. Végül is lefogytam kb tíz kilót. Élvezi a szenvedést. Vágyakozásért, függőségért, kétségbeesésért ordít a fülembe. Némán nyüszítek a sarokban, gyomromra szorítva az öklömet. 

"Szenvedj csak, szenvedj! Még nem elég??!! Lehet ezt még fokozni! Akarod vazze? Gyúrjunk rá?!

Vagy szeretnél inkább megszabadulni ettől az érzéstől? 

Nézd csak, milyen otromba lények keringnek körülötted, amit a negatív gondolataid teremtettek!

Viszont VÁLASZTHATSZ!!!!

Ha akarod, hagyhatod, hogy begyűrűzzön a SZENVEDÉS! Élhetsz a megszokásaid szerint, szűk keretek között. Függőségben, megalkudva és feladva álmaidat, önmegvalósítás nélkül.

Ha szeretnéd, akkor MEGSZABADULHATSZ tőlük. 

Azonosítsd be, honnan indultak. Fordítsd át őket kellemes élményekké. Transzformálj. 

Két kincsed van. Egyik a teljes tudatosságod, a másik a szabad akaratod. 

Dönthetsz. Aztán válassz magadnak utat. Lehet, hogy néha fájni fog. Gondolj a születésre. Kemény munka Anyának és az Újszülöttnek egyaránt, mégis a születés, maga a CSODA!!

Bátran engedd meg magadnak ezt a csodát."

Úgy döntöttem, megengedem magamnak. Néha rohadtul fáj. Miért? Mert az illúzióim szerteszét hullanak. Meg kell értenem, el kell fogadnom és el kell engednem őket. Elég nehezen, de már megyeget. Oda kell figyelnem. Azonosítanom kell magamban minden felbukkanó érzést, gondolatot. nehogy elvigyenek a negatív irányba.  S ha mégis lecsúsztam, akkor a lehető legrövidebb idő alatt megkezdjem a felfelé való menetelést. Ez nagyon fontos. 

Nem engedhetek meg magamnak még mínusz tíz kilót, különben kereshetek magamnak egy plasztikai sebészt!!!!

És különben is....

 

Akarsz TŐLEM valamit, vagy ENGEM szeretnél látni?

Éreztem az illatát megváltozott körülöttem a levegő. Álmomban jött el hozzám. Bőrébe bújtam, felvettem az alakját. Mindent éreztem, amit Ő.
Anyám voltam, akit valahogy mégis kívülről, Gyermekként láttam.
Emberek vettek körül. Ismerősök és ismeretlenek emlékeztek rá. Ezek az emlékképek, mint színes filmkockák peregtek előttem.

Mélységes, mély szomorúságot éreztem, mint Én/Anyám.
Volt egy kedves barátnője, akit sosem láttam. Ebben a létben, nagyon beteg volt a nő. Bőrét mindenhol fekélyek borították. Kart, karba öltve, némán bandukoltak végig az utcán, ami sehová sem vezetett...

Eközben Húgom hívott félre. Nem szólt, csak megmutatta régi házunkban a villanyórát. Nem értettem, mire szeretné felhívni a figyelmemet. Az egyik mérőeszközön egy fehér matricán, Anyu betűit ismertem fel, melyet zöld tintával rótt oda: "1989.12.05." .
Megdöbbentem, hiszen ez a 16. szülinapom. Már nem nagyon emlékszem, mi is történhetett azon a napon.

Ezután ismét visszacsusszantam Anyu mellé, aki egy buszon ült. Valahol a jármű hátuljában ült az utasok közt. Ismeretlenek, mégis ismerős rezgésekkel rendelkező emberek. Nem tudtam őket azonosítani.
Kitört a buszon valamiféle elégedetlen hangulat, mely Anyu felé irányult. Leszálltunk . Benne és mellette voltam, mikor ismét mellé került a beteg barátnő. Anyu simogatta a hátát és határtalan szeretet tört utat magának a szívéből. Valami fura érzés kerítette hatalmába. Olyan információ került a birtokába, amitől hirtelen minden más megvilágításba került.
Tudta. hogy meg fog halni. Ezt elmondta a nőnek is. Én pedig meghallottam.
Anyám sírni kezdett...

Ekkor felébredtem. Nem éreztem rossz álomnak. Sőt. Tudtam, valamit üzenni szeretne.
Érzetként a mélységes szomorúság volt az, ami megmaradt, nyomott hagyott bennem És a dátum. Ennek még utánanézek.

Felhívtam Nekem Kedvest, hogy elmeséljem az éjszakai élményemet.
Hamar megjött a válasz. Az álmom elemzése, mely szerint a gyerek énem jött elő, aki szeretné azt élni, ami az ő feladata, Szeretné már jó érezni magát, nem megfelelni másoknak.
S mivel nagyon sokszor voltam szomorú mostanában, ezért éreztem azt, hogy Én vagyok Anyu. Az elmúlt évben megtudtam, hogy álmomban minden szereplő ÉN VAGYOK.  Ezért éreztem most magam Anyunak.
Ez az álom a Gyermeki Én szimbolikája volt.
Túl sok emlék jött fel nálam az elmúlt hetekben, amit próbálok MEGÉRTENI, ELFOGADNI.
Jelenleg vannak olyan történetek, kapcsolatok és emberek az életemben, akikkel szintén a MEGÉRTÉST, ELFOGADÁST és az  ELENGEDÉST élem meg.

Szintén most szembesülök azzal a kérdéssel is, hogy ki, mit akar tőlem?
Vagy akar tőlem valamit, vagy azt AKI VAGYOK.
A kettő között óriási a különbség.
Megdöbbentő.
Most már nemcsak nézek, hanem látok is. Látom, ki milyen szándékkal közeledik felém. Viszont még a határaimat kell láthatóan és érezhetően kijelölnöm. Ez a következő lépés.

Megdöbbentő az is továbbá, hogy milyen szuperszonikus sebességre kapcsolták a megéléseimet. Csak kapkodom a fejemet, s megpróbálom felvenni a ritmust. Irdatlan sok energiámat viszi el s emiatt olyan fáradt vagyok, mintha egy hegyet kellett volna elhordanom. Olyan lettem, mint Csipkerózsika.
Csak alszom és alszom...persze ébredésemet nem a szőke henceg segíti:)))

Viszont kezdem megszokni az EGYEDÜLLÉTET.
Megkérdezték a minap, nem vagyok-e magányos.
A válaszom nemleges volt. Nem vagyok magányos. Most már jól érzem magam a társaságomban. Együtt megyünk kirándulni, vásárolni, vagy a Duna korzóra elnyalni egy levendula fagyit.

Azt hiszem, most már egyre jobban ÉRZEM (a)MAG(O)MAT :)))))

Szeretettel

Erzsó

 

A Szégyen és más öngyilkos gondolat...

Most szálltam ki a levendulás fürdővízből. Nyugalom van körülöttem és csend. Már egy hónapja lakom a hegy tetején. Ott, ahol sokan szeretnének eltölteni legalább egy órácskát. Tavaly tavasszal, amikor  erre jártam, felsóhajtottam, milyen jó lenne ide elvonulni, vagy itt lakni!
A vágy, melyet felküldtem és elengedtem az Univerzumba , most Valósággá vált.
Milyen klassz dolog a Vonzás Törvénye! Ugye?

Míg eljutottam idáig, nehéz utat tettem meg. Mérlegelnem kellett.
Vagy továbbra is úgy élek, hogy a MEGSZOKÁSAIM uralják a mindennapjaimat és teszik egyre szűkebbé a mozgásteremet, vagy megpróbálok kiállni magamért és megtalálni azt az utat, mely újra megmutatja nekem ki is vagyok én ?

Rengeteg időm van elmélkedni. Az elmúlt hetek alaposan megrángattak. Elhangzott néhány mondat, melyek olyan blokkokat aktiváltak, amikkel ugyan tisztában voltam, de még csendben vártak a felszín alatt.
Egy ideje már nagyjából kezdem érteni azt a rendszert, amelyben létezem. Látom a működését, tapasztalom a saját bőrömön vagy a lelkemen. Mégis, a megélése az, ami rengeteg energiát visz és piszkosul nehezen élem meg.
Magamba fordultam, kezdtem elszigetelődni az emberektől. A hangulatom kilengése őrületes volt.
Múlt héten kedves Barátnőm alaposan megrángatott. Rávilágított, hogy most éppen a szégyen állapotában vagyok.

Mi is a szégyen?

Egy olyan állapot, melyet gyermekkorban egy külső hatásra élhetünk meg. Elég ehhez néhány mondat, mint például, "ezt te nem érdemled meg", vagy "takarodj", vagy "nem szeretlek, mert ilyen és ilyen vagy", vagy "nem vagy képes rá".
Ezek az élmények bevésődnek az ember lelkébe, és egy szép napon valaki aktiválhatja ezt. Ilyenkor az ember vagy magába fordul, vagy dühössé válik.
Én magamba fordultam.

Költözésemnek volt, aki örült és ennek hangot is adott. Helyemet próbálta átvenni a családban.
Volt, aki bosszút akart állni rajtam olyasmiért, amihez közöm sem volt. Volt, aki csak szimplán nem tudott dönteni és inkább megbántott.
Látom és értem mi miért történik. Mégis, a megélése volt iszonyatosan nehéz.

Felsejlett Anyám elszigeteltsége. Nem tudtam mit érezhetett. Most viszont igen. Előkúszott mindenféle gondolat bennem. Az autóban ülve bevillant néha, hogy mi lenne, ha elengedném a kormányt, tapostam a gázpedált, hátha történik valami ami kiemel innen, hiszen úgysem hiányzom senkinek, otthon is minden működik nélkülem.
Feleslegessé váltam,gondoltam magamban. Anyu érzései egyre erősebbé váltak. Mint valami szürke démon keringett körülöttem. Fura találkozás volt. Úgy gondoltam, hagyom, hadd kússzon belém. Kíváncsi voltam arra, mit kapcsol be nálam. Abban a furcsa ürességben, ahol tompa fájdalomban lüktetett a lelkem, valahogy hidegen fogadta a közeledést. Körbe-körbe járt, hívogatott, csalogatott, gyomorszájon vágott.
Azt mondta úgyis elvesztettem mindent, mi tart még itt? Egyedül maradtál, vinnyogta.
Tényleg, mi az ami itt tart?

Aztán képek jöttek elő Anyuról. Mit csinálhatott az utolsó pillanataiban? Mire gondolhatott?
Áramlott bennem az a fura energia, ami tele volt információval, majd ezzel egy időben, beépültek szépen minden sejtembe. Ott kell, hogy maradjanak, hogy aztán később emlékezni tudjak rájuk.

Ültem az autóban és eközben a fák harsogó zöldjét figyeltem. A nap sugarai áthatoltak a lombokon. Élet van az erdőben. Élet van az út mellett. Élet van bennem is. Nagyobb az élni akarásom, mint az öngyilkos hajlamom.
Anyám öröksége. Tudom, hogy szembe kellett néznem ezzel az érzéssel is.
Minél mélyebbre kerülök, annál magasabbra szárnyalhatok majd.

Két hét leforgása alatt lefogytam majd tíz kilót.Szarul nézek ki. Azt mondják.

Mind eközben tudtam, hogy mégsem vagyok egyedül. Segítséget kell KÉRNEM.
Sőt! A segítséget fogadnom is kell. Tehát, az ELFOGADÁST is gyakorolnom kell.

Volt amikor úgy éreztem feladom, nem tudom végigcsinálni. Rengeteg akadály gördült elém. Görcsösen próbáltam fogni a dolgokat. Tehát, az ELENGEDÉST is komolyan kell vennem. Szó szerint.

Mégis miként tudom majd megélni ezeket az érzéseket?

Úgy kérem szépen, hogy el kell hinnem MAGAMRÓL, hogy szerethető vagyok. Úgy, ahogy vagyok.

Olyan emberek vannak körülöttem, akik azért szeretnek, amilyen vagyok. Ők tartják bennem a HITET miszerint, amit adtam az embereknek, azt most visszakapom. Tényleg ennyien szerettek engem?
És tényleg. Nagyon sok támogatást kapok. Megható. Van, aki tárgyi segítséget, anyagi segítséget nyújt. Van, aki a lelkemet pátyolgatja, próbálja az önbizalmamat megerősíteni, eljön minden héten, hogy lássa miként vagyok. Van, aki felhív....
És sorolhatnám.
NEM VAGYOK MAGÁNYOS!
Csak EGYEDÜL-LÉTben vagyok. És ez nagyon nagy különbség.

Most fordult át bennem minden.
Megtanulok KÉRNI.
Megtanulok ELFOGADNI.
Megtanulok ELENGEDNI.
Megtanulok kilépni a SZÉGYEN állapotából.
Megtanulom SZERETNI MAGamat 100%-ig, hogy másokat is ugyanennyire szerethessek.

Mindehhez szükségem volt a VÁLTOZÁSRA.

Úgy gondolom, amikor az ember eldönti azt, hogy változni szeretne, akkor sajnos sok támadással találkozhat a folyamat közben. Lesznek olyanok, akik nem hisznek benne, próbálják lehúzni, odaláncolni magukhoz, bármilyen eszközt választva.
Csak rajtam múlik, van e bennem annyi BÁTORSÁG, hogy végig tudom csinálni azt.
Vállalom az egyedüllétet, ami nem jelenti azt, hogy egyedül maradok, hiszen olyan emberekkel találkozhatok, akik támogató szándékkal közeledhetnek hozzám.Meg kell lennie a BIZALOMNAK bennem a SORS és az EMBEREK felé.

Most már úgy gondolom, Anyu szellemi örökségét lassan- lassan feldolgoztam. Hosszú folyamat volt, s talán még nincs vége, de azért már sokkal könnyebben és vélhetően rövidebb idő alatt tudom eltenni a megfelelő helyre.

(Azért be kell, hogy valljam, a mínusz tíz kilónak örülök. talán megboldogult leány koromban voltam ennyire "vékony":)))
Végre rám jönnek az M-s ruhák is :)))

Köszönet Mindenkinek !!!!

Szeretettel

Erzsó

Beth- Negyedik lépcső

Az Emlékek Hálója- Az Ítélet

Itt vagyok. Mindegy, hogy hol. Itt, a semmiben. Annyi mindenen túl vagyok már. Igazából ez nem is jó kifejezés. Nem vagyok túl semmin. Dolgozom rajta. Könnyebben elteszem őket valahová. Nem szeretek túl sok időt szánni rájuk. Gátolnak. Túlságosan fájdalmasak. S mintha a Tudatom tudná ezt, jó mélyre eltemeti, hogy ne gátoljon az új célok kitűzésénél, s majd újra visszaköszönhessen néhány momentumban, észreveszem-e, újra és újra beleesek-e az érzelmi csapdába.

                                          
Kisgyermekként látom Magamat. Sokszor sírtam, sokszor bántottak. Vagy úgy, hogy ütöttek, vagy úgy hogy a lelkemet bántották azzal, nem vagyok jó ember, nem csinálok meg semmit elég jól.
Tőlem nem elég a hármas, nekem kiválóan kell telesíteni. A húgomtól elég volt, ha kevesebb energiát fektetett bele az éppen aktuális projektjébe. Nagyon megvertek a rossz jegyért. Féltem Anyám elé állni.
Emlékszem, egyszer egyest vittem haza. Napokig nem mertem elmondani. Egyszer csak elkérte az ellenőrzőmet. Egy vékonyka kis hálóingben voltam. Lent voltunk a pincében, éppen begyújtáshoz készülődtünk. Egyik sarokban nagy halom szén, amit mindig iskola után hordtuk ide le, a másikban fadarabok, gallyak, vesszők. A szerszámos asztalon, egy kopott, régi szíj feküdt. Lebaktattam a pincébe és már a testemen és az arcomon előre éreztem az ütéseket. Odanyújtottam neki a kis füzetet, én pedig ott álltam a vékony anyag fedte csenevész testemmel. Szinte meztelen voltam. Nagyon féltem. Anyám arca eltorzult az egyes láttán, s mintha nem is ő lett volna hirtelen a szíj után nyúlt, s artikulátlan hangon üvöltve ütésre emelte a kezét és rám mérte az elsőt. Aztán a másodikat és már nem számoltam hányszor sújtott le rám. Csak nyüszítve próbáltam menekülni, de utamat állta. Mikor kifáradt eltakarodtam a szobámba. A testemet ért fájdalom semmi sem volt a Lelkemet ért fájdalomhoz képest. Mint annyiszor az elmúlt életemben, most is kutattam az okát, kérdezem, mit vétettem?
Akkor nem tudtam.

Persze történtek jó dolgok is. Szép napjaink is voltak. Szerettem, amikor a varrógép elé ült, és csodálatos dolgok kerültek ki szorgos kezei közül. Láttam, amint a lakást Apámmal ketten kitapétázták, mert a festő egy pancser volt. Fáradtságot nem kímélve szépítgették a házat, a kertet. Imádtak táncolni. De szerettem nézni Őket tánc közben!
Úgy simultak egymáshoz, mintha a másik ruhaként öltötte volna fel magára a partnerét. Mozgásukban benne volt az egymás iránt érzett szerelmük. Ritka pillanatok egyike volt.                                
A lemezjátszót nyáron kivitték a teraszra, mely az erdőre nézett. Olajfák, akácos, galagonya bokrok. Imádtuk. A hatalmas ajtók kitárva, hogy a hangfalak is kint lehessenek a szabadban. Mi pedig Anyu készítette kis szoknyácskában és hímzett topban táncikáltunk Apuval. Anyu meg nézett minket. Büszke volt Ránk. Akkor szeretett Mindannyiunkat. Úgy hiszem. Még Engem is. Néha megláttuk Őket, amint összeölelkezve ülnek kint a széken. Sötét volt már. Beszélgettek, csókolóztak. Mi pedig a szobában sutyorogtunk a Húgommal. Amikor nagyon szerették egymást, a szeretkezésük zaja is áthallatszott a szobánkba. Emlékszem, amikor a legkisebb húgom született. Apu nagyon izgatott volt, Anyu anyja vigyázott ránk...
Amikor Apám megtudta, hogy harmadszor is lánya született, fénylő szemmel, kissé kapatosan, de rendkívül büszkén odaállt a nagyanyám elé s azt monda, "mama, megint Lányom lett."
 Apu átölelt Minket és elsírta magát, aztán hármasban birkóztunk az ágyon. Három a kislány, mondogatta. Boldog voltam. Nagyon szerettem az Apámat.

S most, ahogy itt ülök, látván azt, hogy nemcsak rossz dolgok, hanem szép pillanataink is voltak, elönt a határtalan Szeretet a Szüleim iránt. Ha Ők nem lettek volna, akkor Én sem lennék. Itt. Szerettek. És ha szerettek, akkor Én miért ne szerethetném Magam?   Miért ne szerethetném azt a L(é)ányt, aki vagyok? Nem szeretnék menekülni az emlékeim elől. Szembe állok velük, hadd jöjjenek. Ők az én kivetüléseim. Hogy újra létrehozhassam Magamat, el kell döntenem, mit is szeretnék valójában. Szeretnék-e megfelelni másoknak,?

Feldolgozok. Dolgozom. Támogatva vagyok Minden oldalról.

Itt Élet Volt. Itt Élet Van. Itt Élet Lesz.



Szeretettel

E.

Anyunak

Ezüst szállal összekötve,
Most és Mindörökre.

Szeretlek Anyu.
Szívből.

Bátor vagyok..

Olyan régen nem írtam, talán  az is lehet, hogy már több hónapja. Nem számolom.
Egyáltalán nem éreztem késztetést. Úgy gondoltam, elég megosztani a régieket.
Néha megdöbbentem azon, milyen sorok jöttek elő belőlem.

Most valamiféle üresség van a helyén. Nagyon sok most körülöttem az  információ.
Próbálom őket a helyükre tenni. Van köztük fájdalmas, van köztük olyan is, amitől csak VAGYOK.
Érdekes és furcsa érzés ez a CSAK VAGYOK. Szavakkal nehezen kifejezhető.

Közel négy hete kiléptem a komfortzónámból. Nagyon sokat tépelődtem. Mérlegeltem. Közben rettenetesen féltem. Mitől is féltem?
Attól, hogy másokat megbántok. Attól, hogy elvesztem az anyagi egzisztenciámat.
Attól, hogy egyedül leszek. Az egyedülléttől. Attól, hogy nem lesz olyan, aki szeret.
Közben tudtam, nincs más megoldás, magam védelmében muszáj meglépnem. Nem tehetem meg, hogy továbbra is azok között a keretek között létezzek, melyek beszorítanak és beteggé tesznek. Igen, beteggé. És szomorúvá. Persze a külső szemlélő ezt nem láthatta rajtam, hiszen nagyon sokat nevetek. Ez az én terápiám, magam számára. Vannak, akik szeretnek a közelemben lenni, mert olyan erőt, vagy energiát kapnak tőlem, ami átsegíti őket egy láthatatlannak vélt akadályon...gondolom...
Úgy tűnik kívülről. egy erős, magabiztos nő vagyok, mondta volt egy kedves Barátom. Egyáltalán nem látszik rajtam az önbizalomhiány, a tétovaság, vagy a félelem.

Pedig ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit!

Igen, én is piszkosul félek. Igen, engem is megvisel, ha megbántanak.
Szomorúvá tesz, ha kihasználnak vagy vélt sérelmüket rám vetítve, bosszút állnak "rajtam", másokat is belerángatva, átgázolva rajtunk.
Egyre nehezebben tudok azonosulni ezekkel a viselkedésformákkal.

Viszont úgy érzem, BÁTOR VAGYOK!!

BÁTOR VAGYOK azért, mert szembe mertem állni azokkal az elvárásokkal, melyeket nagyon nehezen tudunk felrúgni.
Itt akár a személyes, családi vagy társadalmi elvárásokra gondolok.

BÁTOR VAGYOK  azért, mert felvállalom azt, aki vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert el merem mondani azt, ha nem vagyok jól. Azt is, ha jól vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert bele tudok nézni a tükörbe, hogy én mindent megtettem. Elmentem a végsőkig. Sőt, azon is túl.

BÁTOR VAGYOK AZÉRT, MERT MERTEM ELKEZDENI EGY ÚJ ÉLETET.
AZÉRT, HOGY NEKEM JÓ LEGYEN.
ÚGY, HOGY EZZEL NEM BÁNTOK MÁSOKAT.
MERT NEM BÁNTOK MÁSOKAT.

E.

Bosszú és büntetés...

Bosszút akarsz állni rajtam? Vagy büntetni szeretnél?
Tedd meg, ha úgy érzed, meg kell tenned.
A TE döntésed, a TE érzésed, a TE szinted.
Legyen.
Nem félek. Nincs mitől. Már nincs mitől.
TE félsz. Méghozzá nagyon.
Nem tőlem, hanem saját magadtól.
Attól, ahogyan én létezem.
Attól, ahogyan Te létezel.

Állj bosszút, ha bosszút akarsz állni!
Büntess, ha büntetni akarsz!
Én csak csendben figyellek.
Várlak.
Gyere közelebb, és közelebb...
És nézz a szemembe...
Mit látsz ott? Mondd, mit látsz?
Szomorú vagyok, hogy nem akarsz tovább lépni...
Szomorú vagyok, hogy a zsarnoki énednek engedsz és megrekedsz.
Pusztítasz magad körül, nem számítanak az emberek.
Nem számít, mit hagysz magad után  a pillanatnyi elégtételért.

Engem nem bánthatsz. Nem tudsz bántani.


Szeretettel

E.

A jót vagy a rosszat?

Eszter velem szemben ült és megkérdezte, fel tudom-e sorolni azokat a tulajdonságaimat, amelyek előre visznek engem. Magyarán, mondjam el a jó tulajdonságaimat. Előtte már kitárgyaltuk, milyen egy Nyilas negatív oldala. Ezt gyorsan lerendeztük, mert hamarabb jutottak eszembe, mint a pozitív részem. Pedig nagyjából tisztában vagyok vele.

Mégis úgy pislogtam, mint hal a szatyorban, s ráadásul még meg is némultam. Megdöbbentem a saját reakciómon. 

Eszter nevetve kérte, nehogy elbőgjem magam. Jót röhögcséltünk ezen, de igazán mélyen érintett, hogy az ember többnyire nem hiszi el magáról azt, bizony vannak jó tulajdonságai. 

Hiszen melyek azok az emlékek, impulzusok, amik hamarabb beleégnek az ember agyába? A válasz, a negatívak. Miért is? 

A negatív emlékek, impulzusok többnyire valamiféle "munkára" ösztökélnek. Sokkal tovább rágódunk rajta, ragaszkodunk hozzájuk, nem akarjuk elengedni őket, nyomot hagynak bennünk. Imádunk szenvedni. Rázhatjuk a fejünket, hogy ez nem így van, de ha jobban belegondolunk, sajna mégis így történik. Tudom magamról is.

Az emberek félelemben élnek. Félnek a múlttól, félnek a jelentől és félnek a jövőtől. Miért is? Mert manipulálják őket. Olyan manipulált információs dömping zúdul a nyakunkba, mely egyszerűen lebénítja a szenzorainkat. 

A félelemben tartott ember nem gondolkodik, úgy működik, mint egy robot. Azt teszi, amit mondanak neki. Szűk keretet kap, nem moccan onnan egy tapodtat sem. 

Félni fog mindentől. Legfőképp önmagától és a benne lévő jótól.

Ott a kanapé szélén csücsülve, megkukulva kerestem, kutattam az agyam összes elrejtett zugában, miért nem tudok válaszolni a kérdésre. 

Hát Eszter, tényleg majdnem elbőgtem magamat. Ezt most töredelmesen bevallom. 

Ennek a témának a boncolgatása, már csak a folytatása volt a "Mennyire szereted magad?" kérdésnek. 

Miért nem szeretjük magunkat eléggé? Miért félünk elfogadni a jót?
Miért tartunk attól, hogy tényleg van amit jól csinálunk, vagy vannak pozitív tulajdonságaink?
Miért félünk meglépni bizonyos dolgokat, amiről úgy érezzük, jól esne vagy jár nekünk, megérdemeljük ?
Csak azért, nem tesszük meg, mert esetleg a társadalmi norma-,  vagy a családi mintánk szerint ezt nem illik?
Talán azért félünk megtenni a lépést a jó felé, mert kénytelenek  lennénk szembesülni azzal, hogy képesek vagyunk kihozni magunkból mindazt a lehetőséget, ami eleve bennünk volt vagy van ?
Merünk változtatni és ezáltal változni?
Hmm, ez nagyon izgalmas! 

Azt hiszem, most is belenyúltam a közepébe. De ez így van jól. 

Szeretettel

Erzsó

M, mint MOST.... M, mint MEGÉRTÉS......

MOST úgy érzem, a régen nekem fontosnak ítélt dolgok, jelentőségüket vesztették.
Fura. Olyan, mintha valamiféle nyugalommal ötvözött üresség lenne bennem.
Olyan, mintha egy bárszéken üldögélve figyelném a körülöttem lévő forgatagot.
Az akciót és reakciót.

Én is számot vetettem.
Fordulatokban gazdag évet hagytam magam mögött. Megéltem mélységet és magasságot, úgy, mint más is. Találkoztam új emberekkel, valamint lemorzsolódtak mellőlem azok, akik nem tudtak azonosulni azzal, amit képviselek, vagy én hagytam ott azokat, akikkel én nem tudtam azonosulni.
De ez így van rendjén.

Viszont most más szemmel tudtam nézni a történéseket.
Rövidebb időt vett igénybe egy-egy helyzet elemzése és a megfelelő helyre tétele. Ettől függetlenül még lehetett intenzív a megélés. Az eddig megélt tapasztalások által az események sokkal kiszámíthatóbbak és egyszerűen levezethetőek lettek. Könnyebben át lehet látni a szándékot, a háttérben meghúzódó problémákat és a sebezhető embert, aki abban a helyzetben, a hozott mintája szerint tesz, vesz, cselekszik.

Nem sokkal ezelőtt, kudarcnak éltem meg, ha a kitűzött határidőre valamit nem valósítottam meg. A türelem gyakorlása nem tartozott az erősségeim közé. Még most is néha nehézséget okoz, ha nem mozdul valami azonnal körülöttem.
Igazából MOST értettem meg, mit is jelent valójában az, hogy mindennek eljön a maga ideje, s valóban be kell érnie a dolgoknak ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani azokat.

MOST kezdem megérteni azt is, a szavaknak varázserejük van. Nem mindegy, hogy az a mondat, ami elhagyja a számat, milyen szavakat tartalmaz. Honnan jönnek azok a szavak? Agyból vagy szívből. Mit szeretnék a másik felé közvetíteni?
Megtapasztalhattam már, amint egy gondosan megválasztott mondatot közvetítve egy szeretett személy felé, az micsoda hatást váltott ki belőle. Hogyan fordulhatott meg egy történet pozitív irányba csupán pár óra leforgása alatt. Ezáltal megoldhattam én is egy gyermekkorom óta bennem lévő blokkot. Hatalmas élmény volt. Óriási megkönnyebbülés. Szerettem volna abban a pillanatban mindenkit  a keblemre ölelni.

MOST kezdem megérteni és érezni azt is, nem kell feltétlenül kapcsolódnom valakihez azért, hogy jól-, vagy szeretve érezzem magamat.
Kedves Barátném egy ülés alkalmával megkérdezte a körben ülőktől, így tőlem is, mennyire szeretjük magunkat. A válaszok többnyire ötven százalék alatt voltak. Én a harmincat vágtam rá. Ebben az a megdöbbentő, mondta, hogy akkor másokat is csak ennyi százalékban tudsz szeretni. A többi önzés, elvárás és a többi. Górcső alá vettem minden kapcsolatomat. Azt is ami volt, s azt is ami van.


MOST kezdem megérteni, miért is kell a jelen pillanatot megélni. A múltamat megérteni, a jövőmet nem kierőszakolva megtervezni. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezeket az érzéseket. Érdekes állapot.
MOST belülről érzem. Onnan, középről.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akikkel az elmúlt évben kapcsolódtam. Hálás vagyok mindazért, amit megtapasztalhattam, megélhettem velük.

Azért ne higgyétek, hogy "megbuddhultam".

MOST tanultam meg azt is, hogy a sötét oldalamat bátran szabadjára engedhetem, hiszen nem az a célom, hogy kiöljem magamból a rosszat, hanem az, hogy teljes mértékben megismerhessem azt, aki ebben a némi súlyfelesleggel küszködő porhüvelyben lakozik.
Világunk a polaritás elvén működik. Ha mindkét oldal egyensúlyban van, akkor működünk ideálisan.
Nos, tehát, ezért belefér az is, hogy fel merem vállalni azt is, ha esetleg másokat megbotránkoztató a véleményem vagy nem a társadalmi normáknak megfelelően nyilvánulok meg a világ előtt. Ettől még nem leszek rosszabb.

MOST értettem meg azt is, hogy nem lehet segíteni MINDENKINEK. Most már nem is akarok. Nem feladatom megoldani mások  problémáit. Akarata ellenére meg pláne nem. Ha segítséget kér, meghallgathatom, elmesélhetem, én mit éltem át és meg, de a probléma megoldására neki kell rájönnie és megoldania azt. Ennyit tudok csak vállalni.

MOST értettem meg azt is, hogy ha mindent úgy teszek, veszek, cselekszek, ahogy az nekem jó, akkor nem önzés, hanem szeretem magamat annyira, hogy megengedjem magamnak ezt a "luxust". Mert ha én jól vagyok, akkor mások is jól lesznek körülöttem. Már bátran ki merek állni MAGAMÉRT. Nem szégyenlek semmit, amit eddigi életem során tettem, vettem, cselekedtem. Felvállalom:)))

S tudjátok mi a legfantasztikusabb az egészben?
Hiába tűnnek üres, elkoptatott mondatoknak azok, amiket leírtam.
Az a csodálatos, most már tényleg elkezdtem érezni, az ezekben a szavakban rejlő energiát.

Közel tizenöt éve térképezem fel magamat, s most kezd összeállni a kép. Talán nemsokára eljön az a pillanat, amikor már mások segítésére használhatom majd a saját tapasztalataimat. Ezt a pillanatot közelinek érzem. Tudjuk, az idő relatív, ezért még nem tudom, mikor következhet be. Csak remélhetem, hogy akik hozzám kapcsolódnak bármilyen okból is, kapnak tőlem valami olyasmit, ami közelebb viszi őket egy lépéssel önmaguk megismeréséhez, és általuk én is egy lépéssel még közelebb kerülhetek a MAGOMHOZ.
(Hűűű, ez egy kicsit nagyképű mondat volt:)))))

Egy a lényeg: ezután is csak önmagamat tudom adni, másként már nem nagyon megy. És ez piszok jó érzés.


Szeretettel

Erzsó