Itt tartok most...

Átolvastam az elmúlt néhány hónap bejegyzését. Elnézéseteket szeretném kérni, azért a sok negatív hangú írásért. Mentségemre legyen, hogy valóban ember leányát próbáló időszak volt az elmúlt hat hónap. Lehet, hogy régóta készültem erre lépésre, mert legbelül éreztem, más megoldást most nem találok arra, hogy megmentsem magamat. Más elvi síkon meghozni egy döntést, és más dolog valóban a fizikai síkra lehozni azt. Melléktermékként ismét feljöttek azok a régi blokkok, amik felderítését szintén évek óta űzöm. Az érzések egy vad zuhatagként csaptak nyakon. Azok az illuzórikus képek, amit egy ember, illetve egy kis közösség köré építettem, buborékként pukkantak szét, s ez igen kemény tapasztalásként épült a lelkembe.
Értek támadások, amik lehúzták rólam a súlyfeleslegemet. Az Égnek legyen Hála, hogy volt miből:))
Már nem hiányzik az a húsz kiló.
Karcsú lettem, mint leányzó koromban, s ismét "M" méretű ruhákat hordhatok.:)))

Lehúztam magamat jó mélyre, s számomra eddig ismeretlen, de Anyám részéről mégis ismerős érzések kerítettek hatalmukba.
Szinte meghasadtam, annyiszor mondták rólam, hogy nem vagyok normális. Belül tudtam, nincs ez így, csak azt akarják tudni, mennyire erős az elhatározásom, mennyire tudok kiállni Magamért.

Hagytam, hogy leszálljak a valaha megtapasztalt legmélyebb pontomra, ahol begubózva vártam az újabb támadást Tőle és Magamtól.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem ilyennek ismertem. Olyan mondatok hagyták el a száját, melyektől szinte elvesztettem az eszemet s a létező összes alsó szintet megjárva reagáltam.
Nem vagyok rá büszke. Egyáltalán nem. Viszont ez is ÉN voltam.

Nem járok MOST sehová. Semmilyen tanfolyamra. Az elmúlt három-négy évben rengeteg információt gyűjtöttem a működésemmel kapcsolatban. Próbáltam felgöngyölíteni, s szinte meg is tapasztaltam ezalatt az idő alatt rengeteg arcomat.
Most már nem fáj az, amit hallok. Csak nem tudok mit kezdeni vele. Inkább tehetetlen döbbenet az, amit érzek ezzel kapcsolatban. Mennyire VAK voltam...

Kudarcnak hittem, hogy véget ért. De ez nem az. Ez SIKERTELENSÉG. A kettő közti különbség annyi csupán, hogy a kudarcot akkor érezzük, amikor semmit sem teszünk a sikeres végkifejlet érdekében. A sikertelenség pedig annyit takar, hogy MINDENT megtettél, hogy működjön.
Elmentem a falig. És még azon is túl. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Csak nem merte elmondani. S nem is akarta. A DÖNTÉS FELELŐSSÉGE ismét rám hárult. S én ezt meg is hoztam. Kénytelen voltam. Helyette is.
Ma már tudom, hogy Ő csak a könnyebbik megoldást választotta, ami számára konfliktus mentességet hozott. Megrándította a vállát, minden mehetett a szokásos mederben, a megszokott rutinnal. Az otthonában, a gyerekeimmel...
Már rég meg akart tőlem szabadulni, mondta. Ez a mondat bekapcsolta bennem az Anyám által okozott lelki sebeket, amikor is fizikálisan is meg akart tőlem szabadulni a fojtogatásommal.
Démonként telepedett a vállamra ez az érzés, s tehetetlenül álltam, állok ezekkel a fekete indulatokkal...


Szerencsére vannak Barátaim, akik segítenek rendezni a bennem feltörő káoszt, segítenek értelmezni azt, ami körülöttem történt, történik.
Sokan vagytok, aki megerősítetek, biztattok, szeretgettek engem. Ez a legfontosabb. Nagyon szépen köszönöm Nektek. Köszönöm a Gyerekeimnek és annak a Férfinak, aki ezekben a nehéz időkben is mellettem VAN.

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a zuhanórepülésnek. Nemsokára itt a szülinapom, s ez remek alkalom arra, hogy letegyem a régi sérelmeket, feltöltsem a testemet energiával és vitaminokkal, hiszen hagytam elsorvadni. Megszabadulok a hosszú tincseimtől is és élvezni fogom a vékonyabb formámat. Szeretnék büszke lenni Magamra. Egy RÉGI/ÚJ Önmagamra...

Szeretettel

Erzsó

KÖSZÖNLEK TITEKET