Pillanat...

A pillanatot pontosan ott kell tartani, ahol Van.
A jelenben.
S addig-addig fürdeni benne, amíg csak lehetséges...
Nem gondolni túl, mert akkor leromboljuk mindazt, amit pont azon a helyen jelentett.

Szeretettel
Erzsó

Esőben..

Milyen érzés, amikor korlátaidat átlépve, felveszed a vastag kabátot, csizmát húzol, s elindulsz az esőben Pilisszentkeresztre forrásvízért?
Elmondhatatlan.
Mások szerint, lehet, hogy flúgosnak tűnök, de hát Bolondnak áll a Világ....
Én pedig szeretem ezt az állapotot.
A kabát könnyen átázik, a csizma sem ad hosszú távú védelmet a rázúduló víztömeg ellen, de végül is a célnak megfelel,
Bevágom magamat az autóba. Az ablaktörlő sebesen, ide-oda sepri az esőt a szélvédőről.
Nem érzem, hogy vissza kellene fordulni, csak menni akarok. Fát látni, erdőt. Madarat látni és esőt...
A fák az út mellett magukra húzták harsogóan zöld felsőjüket, a törzsük elázva olyan, mintha ünneplő sötétet vettek volna fel, s így állnak vigyázzba egymás mellett.
A hegyek a szürke felhőket maguk elé húzták.

Az út nedves, de nem csúszik, mégis lassan haladok, hogy élvezhessem a látványt. Minden pillanatot elraktározok az agyamban. Felmegyek a forráshoz, hogy tiszta vizet vehessek magamhoz.
Elindulok a hátizsákkal a hátamon, amibe három palackot tettem.
Arcomba húzom a kapucnit, legalább a fejem nem ázik el
A nadrágom máris átengedi a vizet, de valahogy nem szentelek neki különösebb figyelmet.

Gyönyörű az erdő, hihetetlen szabadságot ad az extrém séta. Nincs semmi más, csak Én és a Természet. Hangosan zúgnak a fák, az esőcseppek pedig ráhuppannak a levelekre, a törzsekre, az avarra..
Nem izgat,mikor azt érzem, hogy teljesen átázott a kabátom és a csizmám. Vizes a hátam, a lában. Most semmi más nem érdekel, csak a pillanat.
A Mostban jelen lenni. Egyedül. Az Egyben...
Így most jó...

Feketébe burkolva....

     Amikor anyám öngyilkos lett, a sarokban kucorogva próbáltam összeszedni a darabjaimat. Akkor éppen egy gyerek voltam, aki elvesztette az őt világra hozót. Zokogtam. Választott családom női feje, éppen azt szajkózta mellettem, hogy minden öngyilkos hülye és megérdemli mindegyik, hogy meghalt, mert önző dögök, s nem érdemlik meg az életet. A pokol mélységes bugyraiban fognak majd ülni és szenvedni. Nem volt tekintettel arra, hogy az Anyámról beszél.

Mélységesen bántott, s nem tudtam mit kezdeni ezzel az embertelen viselkedéssel. Csatlakozott hozzá az ő édesanyja is...

Megkaptam már azt is tőle, hogy azért halt meg az Anyám, mert szar ember vagyok.

Kegyetlen bánásmód. Agyam elraktározta ezt az élményt a leges leghátsó zugba, amiről azt hittem, hogy soha többet nem kerül már elő. 

Évek teltek el azóta. Megbocsátottam, de nem felejtettem.

     

      Apám is követte Anyámat, tragikus hirtelenséggel. Igazából, ha belegondolok, a jelek már régóta ott lebegtek az éterben, hogy Ő is menni fog. Nem is tudtam találkozni vele, csak beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy önző embereknek tartottam Őket, mert ÉN úgy éreztem, nem foglalkoztak velünk, csak saját magukkal. Apám önérzete sikoltozott. Pontosan azzal szembesítettem, amit mindketten próbáltak valahogy a szőnyeg alá dugni. Sértetten  letette a kagylót, majd öt perc elteltével újra felhívott. Bocsánatot kért a lányától. Két nap múlva a harmadik szívroham vitte el. Elment a másik szülém is. 

       Azóta sokat találkoztam a Halállal. Szinte hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Szinte. Fura.

Mostanában nyitva volt az Aranykapu, ahogy Nándi mondta nekem, s többen el is mentek. Választott családom férfi feje is. Nem tudom miért, de most előjöttek a mélyre eltemetett érzések. Azok, akik anno részvéttelenül figyelték gyászomat, most valahogy nem érintettek meg. Sőt, dühös lettem rájuk. Hogy honnan jött ez a hirtelen, minden sejtemet elborító düh? Nem tudom.  

Egy régi blokk nézett velem farkasszemet, s nem engedett a szorításából. Haragudtam a mellettem lévőre, az anyjára, s nem akartam semmilyen részt vállalni a búcsúszertartás szervezéséből. Nem akartam megfelelni, nem akartam résztvevő lenni semmilyen fórumon. Nem akartam lágy lenni velük. Semmit sem akartam. Legfőképpen nem akartam egy körben lenni velük. Mindent ezzel kapcsolatban színháznak véltem. Igen, véltem. Mivel minden érzés belőlem fakad, amit ezzel kapcsolatban tapasztalok, ezért ezek mind az én kivetüléseim. 

Minden sérelmemet, amit gyermeki életem során magamhoz emeltem, rájuk húztam. 

Ugye, milyen egyszerűen rá lehet húzni valakire vagy egy helyzetre azt bizonyos "ők tehetnek róla, mert ők ilyenek" kis mondatocskát? Ezzel felmentjük magunkat minden felelősség alól, mondván, mi áldozatok vagyunk csak, akik elszenvedtek egy csomó megaláztatást.

Ettől függetlenül az érzéseim nem változtak, de most már tudom mi az, ami zavar. 

Piszok furcsa, hogy más szemmel nézem életem szereplőit. Tanulmányozom őket.

Van, akit teljesen kiiktattam, van akit magamhoz engedtem, van akit el fogok engedni...

     Sokáig szerettem a feketét. Úgy gondoltam, nem szeretnék senkit sem közel engedni, nem akartam kiadni magamat senkinek. Nem akartam beengedni az információt, nem akartam áradni. 

A fekete lepel megvédett. Bezárt. Tetőtől, talpig. Féltem. Féltem ,hogy bántani fognak...

Minél többet foglalkozom magammal(amit talán a hozzám közel állók önzőségnek vélnek, mert nehezen elfogadható és nem fér bele az eddig általam megjelenített képnek), annál inkább élvezem azt, akit megpróbálok újra felfedezni. 

Levetettem a feketét, már nem veszem fel szívesen. Jöhetnek a színek. 

Felfedeztem, milyen jó volt kislány koromban az erdőben csatangolni órákon át! Milyen jó volt egy fát átölelni, árvalányhajak és török szegfűk közé lepihenni, s nézni az égen kúszó felhőket. Hagyni, hadd süsse a nap az arcomat, hadd vigye a szél az illatomat a vadak felé, hogy elkerülhessenek. Milyen jó érzés, amikor az ember leánya újra felfedezi azt a kislányt, akit annak idején elhagyott valahol félúton! Amikor csak figyelheted a neked kedves arcát, ahogy a terveiről mesél, amikor gondolkodás nélkül átölelhetsz valakit, mert éppen szüksége van rá. Amikor gondolkodás nélkül átadhatod magad az Érzésnek. A pillanatnak. Félelem nélkül.

      Mivel emberi testben lakozom, ezért óhatatlanul, a kétség is beköszön az ajtómon. Meg a félelem is. Ez így természetes ebben a dimenzióban. Mégis, talán sokkal "könnyebben" felismerem, kivel is fogok kezet. És ez nagyon jó érzés. Jó így. 

   

                                                   

Szabadon...

Szőrén ülöm meg. Érzem magam alatt a meleg testet,

Az erek lüktetését, az izmok játékát, az inak feszülését.

Szorosan hozzá simulok, hogy eggyé válhassak vele.

Érzem az illatát, a szívek egymásra hangolódnak. 

Körülöttünk vágtatva rohan a táj, s a szél a hajamba kap.

Teljesen rábízom magamat, átadom neki az irányítást.

Nem fontos merre megyünk. Semmi sem számít...

Csak az a pillanat, amiben jelen vagyunk. 

Ő, meg ÉN.

Együtt...

Az erdő mélye felé rohanva...

Határok nélkül, minden korlátot átlépve...

Szabadon...

G.E.

Te nem vagy Te...

Te nem vagy Te.
Hát akkor Ki vagy?
Mindenki másnak lát.
Anyád, Apád, Barátod, Szerelmed vagy a Szeretőd,
Gyermeked, Rokonod...
Mindenki más képet fest rólad.
De egy a Lényeg.
Te tudod, hogy Te, Te Vagy.
Ott a fa alatt...kincset keresve...

G.E.

Olvass...

Hadd lássalak, hadd nézzek a szemedbe.

Szeretnék szavak nélkül beszélni hozzád...

Azt mondod, minden szó gyilkol.

Akkor hát olvass Te is a szememből,

S abból, aki mögötte lakozik.

Ott nem egy gyilkos él, hanem maga az Élet...

G.E.

Illúzióink...

Látnom sem kell, már érzem, hogy jössz felém...
Mivel érzékellek, ha nem látlak?
Hát érzem az illatod.
És ha azt sem érzem?
Nem tapintalak, nem ízlellek, de még nem is hallak...
Megváltozik a levegő összetétele.
A Tudatom már felismert, mert Ő az egyedüli Valóság.
Ismeri a rezgéseidet.
Kialakul bennem egy kép Rólad.
Lehetsz férfi, lehetsz nő, vagy lehetsz bármilyen Lény, bármekkora kiterjedésű.
Ő az, aki hagy bennem egy lenyomatot.
És ez így jó nekem.
Nem fontos a külső.
A szívemmel foglak fel, mint edény a vizet.
Ha kinyitom a szememet, ha hallom a hangodat, megsimogatlak, vagy megízlellek
akkor óhatatlanul is minősítelek, hogy fizikai részem is tapasztalhasson.
Bármily hihetetlen, ez már illúzió....ami az én Tudatomból ered.
Minden, ami körbevesz minket illúzió...
A rét, a virág, a ház, az ágy, az étel, s minden mi körbevesz minket ezen a Földön...
Mindet Mi teremtettük Magunknak.

Farkasasszony

A kristálytiszta vízbe gázolt. Kezében, egy botra erősített kőhegy volt erősítve. Csendes nyugalommal figyelte a víz alatti mozgást. A halak ide-oda cikáztak. Mozdulatlan volt, mintha hívogatta volna azt az élőlényt, aki később a táplálékául szolgálja majd őt. Pontosan célzott.

Ropogott a hó a talpam alatt.
Láttam, amint a tűz mellett helyet foglalt. Arcára barázdát rajzolt az  a sok-sok év, melyet ezen a Földön töltött. Vállára terítve a Farkas bőre, aminek a bőrős koponyája, koronaként ékesítette fejét. Őszülő haját hátul, az indián asszonyokra jellemzően fonatban viselte.
Rám nézett. Nem szólt, csak a szeme beszélt. Már várt engem.
Felállt, botjára támaszkodott és kérte, kövessem...
Elindultunk a hatalmas fenyőerdő belseje felé. Mintha nem is lépkedtünk volna, hanem inkább lebegtünk a talaj felett.
Megálltunk az erdő közepén. Fejemet lehajtottam, tiszteletet adva a Farkasasszonynak és az erdő Szellemeinek.
Mindkét tenyeremet felé nyújtottam.
Bal kezembe a Napot helyezte, jobb kezembe pedig a Holdat.
" Azért teszem bal kezedbe a Napot, hogy erejével táplálja a Holdadat.
A jobb kezedbe, pedig azért teszem a Holdat, hogy gyengédségével támogassa a Napodat.
Így egyensúlyban leszel, s kapcsolódhatsz a Végtelen Univerzumhoz.
A Csillagokkal megáldalak, hiszen a Csillagok Gyermeke vagy."
Fejem fölé emelte a kezében lévő Csillagokat és körkörös mozdulattal, beindította a keringésüket felettem.
Ezután a hasamra tette a kezét, pont oda, ahol a Méhem van. Láttam, amint, szárba szökken benne az Élet. Kezét a Szívem felé irányította, majd ismét a Méhem felé.
" Méhedtől a Szívedig, majd újra vissza a Méhedig.
Lásd és tápláld azt a Gyermeket, aki Te vagy. Szeretettel növesztgesd.
Emlékezz arra Ki voltál, s arra is, Ki vagy.
Most és Mindörökké...
Emlékezz a Tudásra, amit Magodban hordozol.
Emlékezz!
Emlékezz!"

Szeretlek...

Szeretlek.
Nem úgy, mint Nő a Férfit.
Úgy szeretlek, mint egy Lélek a másik Lelket...
S ez már, egy másik dimenzió.


Ölelés
E.