2015. június 28., vasárnap

Tedd a tenyeredre a Lelked...

Körben állunk.
Kinyújtom a kezem, tenyeremben a Lelkem. Te is kinyitod az öklöd és felém nyújtod a kezed. A Tiéd is ott van. A Többieké is. Ott remegnek, nyitogatják szárnyikat s próbálnak összehangolódni. Figyelik egymást...
Ott, azon a Helyen Szerződést kötünk. Mindannyian beleadjuk legjobb Tudásunkat, Tapasztalatainkat...

Én vagyok a Rendező.
Ez az Én Életem. Az én Filmem.

Te látod kívülről, tehát Te leszel az Operatőröm, aki folyamatosan veszed a filmet.

Te, aki itt vagy mellettem, a legjobb és a legrosszabb pillanataimat örökítsd meg kérlek, és azt is amikor az Emberen át látszik a Lényegem. Légy a Fotósom légyszíves!

Te pedig, terelgess, figyelj közben a Lelkemre, erősíts, védj meg, segíts kihozni Magamból a lehető legtöbbet, legjobbat. Ha netán hibázok, akkor hívd fel rá a figyelmemet.

Te, ott, Velem szemben. Szeress, úgy, ahogy vagyok. Nekem ennyi pont elég. Táplálj, ha éhes leszek, itass, ha szomjazom. Látni fogsz Engem. A hibáimat és az erősségemet. Higgy bennem! Kérlek!

Te, aki a felvett anyagot vágod, helyeződj bele ebbe a Filmbe és vágd meg ott ahol érzed, ahogy jónak látod, aztán Közösen eldöntjük, miként álljon össze az Egész. A felesleges tartalmat elengedem, hogy a Lényeg kerülhessen előtérbe.

Te, adj sugallatot, új hangot, tisztábbat. Leszel a HangMérnököm?

A kép nem túl világos, vagy túl sötét? Lehet, hogy kevés a szín, vagy talán túl színes lett? Figyelnél, ha megkérlek a világosításra? Leszel a Világosítóm?

Mikor elkészült a nagy Mű, együtt végignézzük, leszűrjük a fontos információkat, kielemezzük s még ha nem is vagyunk teljesen elégedettek a filmünkkel, de tudjuk azt, hogy a lehető legjobbat hoztuk ki Magunkból és a Történetből.

Teremtünk, alkotunk. Kölcsönhatásban vagyunk egymással. Csoda születik, Az Élet csodája.
Körben állunk és egy végtelen körforgásban.

Aztán a film bekerül egy dobozba és az Univerzum filmtárába helyezik.

És most a Te filmed jön.
Ismét egy körben állunk, de lehet, hogy más szereplők állnak Melléd.
Tedd a tenyeredre a lelked. Én is kiteszem, Ő is odanyújtja, és Ők is.
Forgassuk le most a Te Filmedet!

ÉS CSAPÓ! TESSÉK!










2015. június 23., kedd

Tárd fel, és tárd szét...

Tegnap elkezdődött. Elkezdődött az oly rég óta húzódó gerincfájdalmam kezelése. Be kell járnom nap mint nap, hogy egy kedves, fiatal, vékonyka Lány kezelésbe vegyen. Fájt már évek óta, de nem figyeltem oda kellőképpen. Nyögtem, bekaptam egy fájdalomcsillapítót, netán még el is bőgtem magam, amit csak úgy megsúgok, nem nagyon szoktam.
Ha a lelkem fáj, akkor hamarabb buggyan ki egy-egy könnycsepp...
Tűrök, összeszorítom a fogam...
Pedig nem kellene. Oda kellene figyelni, mi is az oka. Fel kell tárni.

Betegség, mint szimbólum. A betegség egyben szimbólum is.
Ruediger Dhalke szerint az "ágyéki csigolya
szimbolikus jelentése: az Élet legfőbb terhét (el)viselni, kettős teher, stabilitás és mozgékonyság, amit a gerinc és az oszlop kifejezések hangsúlyoznak; a világtengely problémás területe
(a porckorong előreesések 95% ebben a régióban történnek), ahol a konfliktusok, az alsó medence-impulzusok(ösztönök) és a felső impulzusok(fej, szív)között alakulnak ki.

Feladatköre, témája: a fizikai súly és az egzisztenciális felelősség terhét viselni, elviselni, felsőtestünk hordozása egy életen keresztül, a szent talapzat és a világtengely összekapcsolása
(os sacrum= keresztcsont)"

Mint megtudtam, tipikusan Nyilas betegség.
Az állati alsótest és az emberi felsőtest összehangolása feladatom, s ha meghaladja képességeimet, akkor bizony előfordulhat ez a kór.
De. Azért ez nem ennyire fehér-fekete. Nem árt a részletekre is odafigyelni.

Igen, most kapargatom annak a kis sebnek a felületét, mely odalent kőkeményen lobog.
Bent fortyogó, égő dolgok most kívánkoznak feltörni s nem adják magukat könnyen.
 Megdolgoztatnak, meggyötörnek.

Az Önismeret útja nem leányálom, nem sétagalopp. Amikor azt hitted, megtaláltad az Eredetet, képen törölnek, hogy Édesem, ez még csak a felszín, dolgozz, keress, kutass.
Vannak ennél még sötétebb, rejtettebb tartalmak is. Na, ez lesz igazán mélyre hatoló munka.
Áss, csak áss!

Ülök a folyosón, várom az orvost. Szorongatom a leleteimet. A munkahelyemen beharangoztam, hogy infúziós kezelést fogok kapni, mert annyira "rossz" a helyzet. Elgurul előttem egy fiatal férfi tolókocsiban, aztán egy idősebb úr is, akinek hiányzik az egyik lába, alig járni tudó hölgy, kerekesszékes fiatal lány...

A francba! Én nem akarok behúzni magamnak egy ilyen állapotot. Nem szeretnék idegen anyagot érezni az ereimben dübörögni, nem akarom roncsolni a szöveteimet, az ereimet tágítani. Jól vannak ők így is!
Istenem, nem szeretném, nem akarom!
Inkább arra koncentrálok, hogy ez a három hét legyen a "pihenésé". Nem kell emelgetnem, nem kell ürülékes alsó fertályokat mosnom, nem kell nehéz ebédes kocsit húzogatnom. Csak hagyom "másállapotú" gerincem gyógyítását.

A doktornő kiadta az utasítást. Nem kell infúzió. Hála!!! Torna szárazon és vízen.

A torna mellé masszírozást is kapok. Fruzsina, a gyógytornász lány(aki kellően határozott, empatikus, kommunikatív,s nem mellesleg még a gyógyítás is adott az esetében, hiszen a nevében ott leledzik), alaposan megdolgozott. Az izmaim, melyek tartják az oszlopomat nem adták könnyen magukat. Ragaszkodtak meglévő helyükhöz, nem szerettek volna ellazulni. Görcsösen tartották helytelen pozícióban gerincemet, húzták az ösztönök felé. Hiába húznám ki Magam, fájdalmat okoz.
Kiállni Lényemért? Igen. Nehéz feladat.

Bal oldalam zsibog.
Nőiségem. Befogadásom.
Miért nem működik? Tudom miért. Ez most nem ide tartozik.
Helyre kell hozni.
Közben hallom, amint kéri a Lány, tárjam szét lábaimat. Intim helyzet, intim kérés.
Bal oldalon szinte alig mozdul valami.
Lazít, tart, lazít, tart, behúzom, remeg, fáj, feszül.....
Azon morfondírozom, ha a lényegi valómat keresem, akkor a fizikai testemet ért fájdalmak is erősítenek.
Kibírom. Összeszorítom a fogam, s csinálom. Feszítek, tartok, lazítok. Még egyet, még egyet és még egy Utolsót...

Lazítani, elengedni, erősíteni, nem megfeszülni...









2015. június 16., kedd

Tudom, hogy itt Vagy...

Tudom, hogy itt vagy...

Érzem, mikor belépsz. Itt vagy mellettem.
Az álmomban, az ébrenlétben. Minden pillanatomban.
Amikor munkába megyek, amikor vezetek, főzök, pihenek, vagy odaát bolyongok álmomban.
Amikor elindulok, amikor megállok.
Amikor sétálok, amikor futok. Amikor táncolok.
Amikor várok.
Amikor boldog vagyok és amikor nem.
Tudom mit akarsz mondani. De nem mondod. Ott van a gesztusaidban.
Ott van a hangodban.
Ott van  a szemedben.
Tudom, hogy vezetsz.
Tudom, hogy terelsz.
Tudom, hogy engem védesz.
Nem látlak.Csak érezlek.
Türelemre tanítasz. Belátásra. Önismeretre. Az értékeim felismerésére.
A magamban való hitre.
Kiterjedt figyelemre. Önfegyelemre. Elengedésre.
Figyelemmel kísérsz.
Köszönöm.
Köszönlek.




2015. június 8., hétfő

A fal mellett...

Előttem lépcső, amely egy hatalmas fa ajtóhoz vezet, rajta óriási kilinccsel. Lenyomom s belépek az aulába. A látvány gyönyörű. A XIX. századbéli épület impozáns belsővel. Irigylem őket, hogy ilyen környezetben tanulhatnak, amiből ŐK mit sem sejthetnek. Gondolom ÉN.
Fel lettünk készítve mi vár majd Ránk. 
Erre nem lehet felkészülni. Nem lehet felkészülni arra, hogy amikor meglátod ŐKET, önkéntelenül is segíteni szeretnél Nekik. 
Nem érintheted meg, nem simogathatod meg a karját, hogy szia, itt vagyok, mert megrezzen a hirtelen közeledéstől. Ő NEM LÁT TÉGED közeledni. Azt figyeled szüntelen, hol nem vagy útban, hiszen némelyikük szinte elvágtat melletted, magabiztosan, tudva azt, mit hol talál, merre kell mennie. 

Aprócska Kisfiú. A teste kicsi és törékeny, vékonykák a kezei, lábai, a bőre fehér, haja barna, nyakán átlátszanak az erek. Egyedül közlekedik a folyosón. Pici kezeit előre nyújtja, tapogatózik a semmiben, így tájékozódik a térben. Fejecskéjét jobbra, majd balra billenti, mintha mondana magában még valamit és csak állok s nézem, amint alakja távolodik célja felé. Odaér egy fiatal Lány mellé, az kézen fogja s bevezeti a tanterembe.

A gyerekek többnyire másod-, vagy harmadmagukkal közlekednek a folyosó jobb oldalán, hogy a szembejövőkkel ne ütközzenek össze. Ez szabály. A másik pedig az, hogy ne Ő kerülgessen téged, hanem TE ŐT. Hagyd szabadon az útvonalukat.

A következő képben pedig két gyerkőc az életvezetés órára érkezik. Olyan tíz évesek formák lehetnek éppen egy tantermet nyitnak ki nekünk, ugyanis nem voltak hajlandók kiadni kis kezükből a kulcsot.Szerették volna megmutatni, hogy boldogulnak eme számunkra teljesen egyszerű feladattal. 
Az ajtó kitárult, a Nap besütött az ablakon, a két kis nebuló- egy leányzó és egy fiúcska- rögtön nekilátott a bemutatónak. Szalvétát hajtogattak, vizet forraltak, csészét vettek elő a szekrényből...
Teázni készültek. A fény körbevette kis alakjukat. 

Az udvaron áthaladva egy fiú állt a járda szélén, kezeit kinyújtva. ÉN azt hittem segítségre szorul. Kérdeztem, segíthetek-e NEKI, erre megfogta a karomat majd végig tapogatta a nehéz táskát amit cipeltem, közben megkérdezte miért álltam meg előtte. Elmondtam, neki, hogy segíteni szerettem volna. Kérte, jöjjek még vissza hozzá. Éppen indulntam volna, mikor megfogta ismét  a karomat és annyit mondott, VIGYÁZZ, mert egy autó tolatni fog. ÉN NEM LÁTTAM.
Ő vigyázott RÁM...

Világukba belépve szinte zavaró az, ha látsz. Itt jóformán nem is szorulnak segítségre. Inkább TE vagy az, akinek szüksége van rá. Ők ugyanúgy léteznek, mint TE vagy ÉN. 
Ugyanúgy barátkoznak, ugyanúgy csajoznak, úsznak, viháncolnak, hallgatnak zenét,vagy zenélnek, táncolnak, vannak terveik...
Ahogyan neked is szükséged van olyan dolgokra, melyek megkönnyítik életedet, ugyanígy JÁR NEKIK is. Sőt! 
Ami nekünk kézenfekvő, azt miért kell kikönyörögni, hogy járjon NEKIK is, vagy bárkinek, akinek szüksége lenne arra, hogy AKADÁLYOK NÉLKÜL élvezhesse a mindennapokat ?!

Pedig néha TE is a FAL mellett közlekedsz, hogy el ne tévedj...








2015. június 5., péntek

Vér, víz, sár...

Sár.
Ázott, csatakos föld. Agyagos. Mocskossá tehet, betemet, eltemet, vagy a Nap melegétől szilárd építőanyaggá transzformálódik, vagy egyszerűen porrá mállik...

Víz.
Életet adó. Ringatózó, hűsítő, áradó, befogadó, elfedő, szomjat oltó...

Vér.
Az Életet hordozó, emlékek forrása, pezsgő, forrongó, elfolyó, univerzális kapcsolat...

Keverd össze őket!
Vér, víz, sár.
Láthatatlan kezek alakká formálják. A Nap melegét segítségül hívva megszilárdul.
Kezek, lábak, törzs, nyak, fej...
S odabent s a vér edénye megdobban.
Élet költözik belé lepkeszárnyon.
Érez, érzékel, de sár-páncélja túl merev.
Nem mozdulhat. Megkötött. Hiába dübörög ereiben a vér. Száguld, rohan...
"Engedjetek ki!"
Báb-állapotban tovább figyeli Benső Életét és a Külvilágot.
Süt a Nap, kék az ég, zöld a fű, virágok a réten,
"Hajh, ha majd én is szaladhatok azon  a réten!"
Mélyet levegőt vesz, arcát az ég felé fordítja. Sejtjei elraktározzák ezt a finom érzetet.
Gyönyörködik.
"Még így bezárva is szeretem. Szeretni is fogom. Amíg ÉLEK!!!"
Aztán egy pöttöm változás elindította.
Ujjat be tudta hajlítani, lábait megmozdította. A burok megrepedt.
Szárnyait kipréselte a hasítékon.
A Szél alá kapott, s vitte magával a Föld felett.
"Ne vigyél olyan magasra -kérte a Szelet-, szeretnék a Föld közelében maradni, hiszen Ő szült engemet."
"Legyen úgy, ahogyan szeretnéd"
Válaszolta, s elengedte, hagyta, hadd repüljön most már Egyedül.
"Boldogul Ő EgyMaga is ebben a Világban. Ha segítségre van szükség, úgyis tudja hol talál meg."
Gondolta a Szél.
Ő pedig elrepült a rét felett, s felfedezhette saját erejét s a Végtelent.