Elengedés
Olyan sokszor lehet hallani ezt a szót. Néha már, már kezd unalmas lenni, hogy a csapból is ez folyik.
Kinek könnyebben, kinek nehezebben megy. Szerintem végül is attól függ, mi az amit fel kell, hogy ajánljunk az Univerzumnak.
Elengedhetünk egy tárgyat, egy kedvencet, kapcsolatot, munkahelyet, s az Isten tudja, még mi az amiről jó lenne lemondani azért, hogy felfelé lépkedhessünk fejlődésünk létráján.
Érdekes módon, amikor megérinti az embert az Elengedés szele, akkor mintha berezelne.
"Én bizony erre nem leszek képes" felkiáltással, bevackolja magát a barlangjába, s onnan kukucskál kifelé bambán és várja, hátha történik valami, miközben nyaldossa a sebeit. Az is lehet, hogy piszkosul szenved. Elmereng a "régi szép időkön". Egy kicsit- vagy inkább nagyon- azért vinnyog, hogy mennyire jó volt. "Hol ronthattam el, biztosan én vagyok a hibás, s hátha még ki lehet hozni valamit ebből a zavaros katyvaszból, ami már nem is annyira jó nekem!"
"Ó, dehogynem, még mindig jó!"
Kinek is?
Még az emlékeiből fel tudja idézni a lepkék szárnyának rebbenését a gyomrában, a melegség áradását a szívében, de eközben megbénítja a veszteségtől való félelem. Mazochista módon, még jól is érzi magát ebben a posványban.
Aztán ahogyan eltelnek a napok, hetek, hónapok, évek, úgy csökken a fájdalom és a rettegés a változástól, s az Elengedéstől.
A vacokba kezd besütni a nap, a történteket más fénybe helyezi, más megvilágításba kerül már Ő is. Most már nem annyira tuti a helyzet, nem annyira eszményi Ő sem.
"Tulajdonképpen, mi az ami emel engem ebben a pillanatban? Kapok-e valami pluszt, vagy pozitív töltést, amitől jól érezhetem magam?"
Lassan kezdi érezni az ember, hogy minden perc amit abba fektet, hogy felébressze a réges-régen alvót, már elfecsérelt idő. Az elengedés tárgyától való függés már nem rángatja az embert egy vastag zsinóron, már nem sajdul bele a mellkasa közepén dobogó izomköteg, már nem rándul görcsbe a gyomra.
S valóban, ahogy jó Apám mondta annak idején, az idő mindent megold. Tényleg nagy segítőtárs a folyamatban. Idővel kezd lényegtelenné válni mindaz, ami akkor még fogvatartott.
Néha-néha még előkotor az ember egy-egy emlékfoszlányt, amibe már szinte bele sem remeg.
S ez vajon pillanatnyi-, vagy vélhetően folyamatosan fenntartható elmeállapot? Jó kérdés.
Bízhatunk-e abban, hogy ha hasonló helyzetbe kerülünk, nem zuhanunk-e vissza abba a barlangba, ahonnan nagy nehezen kimásztunk ?
Ez mind rajtunk múlik. Elhatározás kérdése. Senki sem mondta, vagy mondja, hogy könnyű.
Hadd haljon meg a Régi s hadd jöjjön az Új helyette!
Végül is, mi is az Élet, ha nem a régi elengedésének és az új eljövetelének az örök körforgása?
Fontos, hogy meglássuk, és elfogadjuk azt a tényt, amíg velünk volt, addig a mi célunkat szolgálta.
Azt a célt, amely minket emel. Bármilyen jó vagy fájdalmas is volt. Mert egy a cél.
Személyiségünk fejlődése.
E.
