Mélységesen bántott, s nem tudtam mit kezdeni ezzel az embertelen viselkedéssel. Csatlakozott hozzá az ő édesanyja is...
Megkaptam már azt is tőle, hogy azért halt meg az Anyám, mert szar ember vagyok.
Kegyetlen bánásmód. Agyam elraktározta ezt az élményt a leges leghátsó zugba, amiről azt hittem, hogy soha többet nem kerül már elő.
Évek teltek el azóta. Megbocsátottam, de nem felejtettem.
Apám is követte Anyámat, tragikus hirtelenséggel. Igazából, ha belegondolok, a jelek már régóta ott lebegtek az éterben, hogy Ő is menni fog. Nem is tudtam találkozni vele, csak beszélgettünk. Elmondtam neki, hogy önző embereknek tartottam Őket, mert ÉN úgy éreztem, nem foglalkoztak velünk, csak saját magukkal. Apám önérzete sikoltozott. Pontosan azzal szembesítettem, amit mindketten próbáltak valahogy a szőnyeg alá dugni. Sértetten letette a kagylót, majd öt perc elteltével újra felhívott. Bocsánatot kért a lányától. Két nap múlva a harmadik szívroham vitte el. Elment a másik szülém is.
Azóta sokat találkoztam a Halállal. Szinte hozzátartozott a mindennapjaimhoz. Szinte. Fura.
Mostanában nyitva volt az Aranykapu, ahogy Nándi mondta nekem, s többen el is mentek. Választott családom férfi feje is. Nem tudom miért, de most előjöttek a mélyre eltemetett érzések. Azok, akik anno részvéttelenül figyelték gyászomat, most valahogy nem érintettek meg. Sőt, dühös lettem rájuk. Hogy honnan jött ez a hirtelen, minden sejtemet elborító düh? Nem tudom.
Egy régi blokk nézett velem farkasszemet, s nem engedett a szorításából. Haragudtam a mellettem lévőre, az anyjára, s nem akartam semmilyen részt vállalni a búcsúszertartás szervezéséből. Nem akartam megfelelni, nem akartam résztvevő lenni semmilyen fórumon. Nem akartam lágy lenni velük. Semmit sem akartam. Legfőképpen nem akartam egy körben lenni velük. Mindent ezzel kapcsolatban színháznak véltem. Igen, véltem. Mivel minden érzés belőlem fakad, amit ezzel kapcsolatban tapasztalok, ezért ezek mind az én kivetüléseim.
Minden sérelmemet, amit gyermeki életem során magamhoz emeltem, rájuk húztam.
Ugye, milyen egyszerűen rá lehet húzni valakire vagy egy helyzetre azt bizonyos "ők tehetnek róla, mert ők ilyenek" kis mondatocskát? Ezzel felmentjük magunkat minden felelősség alól, mondván, mi áldozatok vagyunk csak, akik elszenvedtek egy csomó megaláztatást.
Ettől függetlenül az érzéseim nem változtak, de most már tudom mi az, ami zavar.
Piszok furcsa, hogy más szemmel nézem életem szereplőit. Tanulmányozom őket.
Van, akit teljesen kiiktattam, van akit magamhoz engedtem, van akit el fogok engedni...
Sokáig szerettem a feketét. Úgy gondoltam, nem szeretnék senkit sem közel engedni, nem akartam kiadni magamat senkinek. Nem akartam beengedni az információt, nem akartam áradni.
A fekete lepel megvédett. Bezárt. Tetőtől, talpig. Féltem. Féltem ,hogy bántani fognak...
Minél többet foglalkozom magammal(amit talán a hozzám közel állók önzőségnek vélnek, mert nehezen elfogadható és nem fér bele az eddig általam megjelenített képnek), annál inkább élvezem azt, akit megpróbálok újra felfedezni.
Levetettem a feketét, már nem veszem fel szívesen. Jöhetnek a színek.
Felfedeztem, milyen jó volt kislány koromban az erdőben csatangolni órákon át! Milyen jó volt egy fát átölelni, árvalányhajak és török szegfűk közé lepihenni, s nézni az égen kúszó felhőket. Hagyni, hadd süsse a nap az arcomat, hadd vigye a szél az illatomat a vadak felé, hogy elkerülhessenek. Milyen jó érzés, amikor az ember leánya újra felfedezi azt a kislányt, akit annak idején elhagyott valahol félúton! Amikor csak figyelheted a neked kedves arcát, ahogy a terveiről mesél, amikor gondolkodás nélkül átölelhetsz valakit, mert éppen szüksége van rá. Amikor gondolkodás nélkül átadhatod magad az Érzésnek. A pillanatnak. Félelem nélkül.
Mivel emberi testben lakozom, ezért óhatatlanul, a kétség is beköszön az ajtómon. Meg a félelem is. Ez így természetes ebben a dimenzióban. Mégis, talán sokkal "könnyebben" felismerem, kivel is fogok kezet. És ez nagyon jó érzés. Jó így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése