Hajlítás

Figyelem. Már két hete.
Visszafogottabb, csendesebb. Velem legalább is.
Szeret engem, mert hasonlítok a feleségére.
Ezt mondta.
Ülök az asztalnál, kezemben tányér és kanál.
Éppen vacsorát adok valakinek.
Ő a fal mellett meghúzódik a kerekesszékben.
Az etetésre koncentrálok, de érzem, hogy figyelnek.
Tekintetünk összekapcsolódik s látom, hogy szeme könnyes.
Pár napja vérzik az orrán át. Ma már elállíthatatlan.
Szinte vele foglalkoztam egész nap.
Most pedig engem néz.
"Annyira hasonlítasz rá!
A termeted, ahogy mozogsz.
Szeretlek!" Mondja.
Hirtelen időt hajlítok s érzem és látom, ahogy szereti azt az Asszonyt.
Látni vélem Őket fiatalon, az esküvőn, a gyermekek születésekor.
Végtelen szeretet érzek.
Érzem a fájdalmat is.
Azt a fájdalmat, amit akkor érzett, amikor az Asszony elment dolgozni és nem ment haza többet.
Összeesett és meghalt. Fiatal volt.
Elvesztette.
Leteszem a tányért és a kanalat.
Odamegyek és megölelem...
"Szeretlek. szeretlek." Mondja.
Tudom, hogy ez nem nekem szól.
Ez a vallomás egy másik dimenzióba száll tovább.
Oda, ahol nincs tér és idő.
Ahol nem számítanak a körülmények, korlátok és a kifogások.
Nem számít semmi más.