Hétvégén, Nagybörzsönyben, egy csöpp kis présház asztala mellett ülve Kriszta feltette a kérdést. "Vajon meghalni nehezebb vagy tovább élni az életet?" Én nyomban rávágtam, hogy meghalni nehezebb. Próbáltam. Ott az asztal mellett elmeséltem mi is játszódott le, mi vezetett oda, hogy egyáltalán felmerüljön bennem az öngyilkosság gondolata.
Először akkor gondoltam rá, mikor Anyu az életemre tört. Olyan sokszor próbáltam megfeleleni neki, szeretni őt a mentális betegsége ellenére. Tudom, hogy akkor amikor a mellkasomon ülve a nyakamat fogta, nem tudott magáról. Mintha egy démon szállta volna meg. Alig emlékszem valamire. Sokkot kaptam. Ezt az élményt elrejtettem az agyam leghátsó zugába. Mikor Apám leszedte rólam akkor elmenekültem otthonról. Meg akartam halni a Dunába akartam vetni magam. Nem értettem. Ha a saját anyám nem szeret, akkor miért is élek? Ő az origóm, a kiindulási pontom. Az életemet adta, s most mégis el akarta venni azt. Ahogy a buszmegálló hideg padlóján a sarokban kucorogtam a buszra várva, hogy bemehessek az Árpád- hídra, azon gondolkodtam, hogy ilyenkor piszok hideg a víz és még úszni sem tudok. Hát hülye vagyok én, hogy ilyen bolondul akarok meghalni? Abban a pillanatban megjelent a fiú, aki később a férjem lett és elvitt magához. Haza.
Másodszor akkor merült fel bennem, amikor először ment el a Férfi, akit szerettem. Eközben zajlott a válásom, a legjobb barátnőm elárult és egy csomó olyan dolog rángatta meg a létezésemet, amivel nagyon nehezen tudtam megbírkózni. Ekkor komolyan fontolgattam. Az autóban ülve csak az járt a fejemben, hogy csak el kellene engednem a kormányt és egy fának csattanni. A lelki fájdalom lebénította az ösztöneimet. Azt akartam, hogy vége legyen. Ahogy néztem a melletem elsuhanó fákat, arra gondoltam, és ha nem sikerül? És ha tolószékbe kerülök, magatehetetlen leszek? Rosszabbul járok, mintha meghaltam vola. Ez alkalommal is elvetettem az öngyilkosság ötletét.
A harmadik alkalom tavaly tavasszal volt. A Férfi másodszor hagyott el. Nem is igazából ez a lényeg. Inkább az, ahogyan. Ismét sokkot kaptam. Úgy éreztem, hogy már nincs több erőm újra és újra talpra állni. Akárhányszor és akárhogyan is bántottak azok, akiket szerettem, illetve akikben hittem és megbíztam, nem értettem, hogyan képesek kigyilkolni belőlem a magamba vetett hitemet. Elvesztettem minden reményemet. Annyira elfáradtam, hogy szinte semmi erőm nem maradt már. Őszintén szólva az sem érdekelt, hogy mi lesz a gyerekeimmel, hiszen már felnőttek. Semmi mást nem szerettem volna, mint eltűnni erről a világról. Egy reggel bevettem néhány tablettát és lefeküdtem aludni. Aludni akartam. Gondoltam lehet, hogy tényleg elalszom tőlük végleg. Nem érdekelt. Életemben nem pihentem ilyen jót, mint akkor. Nem kattogott az agyam sem álomban sem éberen. Nem tudom hány órát aludtam így.
Nem volt szándékomban megijeszteni senkit, de most először voltam annyira önzö, hogy kizárólag csak saját magamra gondoltam. Kiütni minden fájdalmat, ne kelljen éreznem semmit. Csak az ürességet. Mire tanított meg ez a szituáció? Arra, hogy nem akarok meghalni. Senki és semmi nem ér annyit, hogy az életemet eldobjam érte. Nagyon úgy tűnik, mindig talpra tudok állni a saját erőmből. Nekem még rengeteg dolgom van. Nem tudom mi az, de dolgom van!
Azóta nem vagyok hajlandó semmilyen tablettát vagy akár gyógynövényből készült nyugtatót bevenni. Inkább kimegyek az erdőbe vagy a dombtetőre és ha el is sírom magam, körbenézek és arra gonodolok, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy idetett a Jó Isten, erre a gyönyörűséges helyre! Ahol minden reggel láthatom a pompás napfelkeltét és este a napnyugtát az ország egyik legszebb pontján. Rengeteg időm van gondolkodni. A minap azt mondták nekem, hogy azért kellett ennyi mindent megélnem, hogy elmondhassam azoknak, akik nehéz életszakaszokon vannak túl, vagy éppen a kellős közepén bolyonganak, hogyan éltem én meg ezeket a nehéz időszakokat s talán útmutatóul szolgálhatok nekik. Átadni az erőmből valamennyit.
Az öngyilkosság még mindig tabu téma. Attól, hogy felmerül valakiben, az még nem őrült. És nem gyáva. Próbáljuk megérteni, figyelemmel körbevenni. Tudom, hogy nehéz. Megértem. Rengeteg odafigyelést igényel. Nem tudom, nekem miért volt szerencsém.
És végül mihez is kell nagyobb bátorság? Az élethez vagy a halálhoz? Szerintem mindkettőhöz. Elmenni is nehéz, maradni is. S valószínűleg az élethez jobban ragaszkodunk. Még ha néha rohadtul nehéznek is tűnik. Mert élni jó! És hinni. És szeretni. Mert szeretlek! Úgy ahogy vagy.
Erzso
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése