Jó és Gonosz..
Szűz és a Szajha...
Életet Adó és Életet Elvevő...
Szeretet, Gyűlölet...
Béke és Düh...
Mindenkiben ott vannak.
Hajlandóak vagyunk tudomást venni mindkét oldalról, vagy szépen elnyomjuk az egyik, nekünk nem tetszőt?
Felfedeztem Valakit Magamban.
Egy, az ebben az életemben, soha nem tapasztalt Erőt.
A Nő, vagy ahogy ma megsúgták nekem, a bennünk, nőkben élő Istennő Sötét Arcát.
Egy ideje már éreztem, hogy közeledik. Kemény, kihívó, harcra és győzni kész. Bármi áron.
Ha akarja, pusztítani sem rest. Akkora erővel rendelkezik, hogy akár egy kézmozdulattal rommá változtathatna egy biztonságosnak látszó várat.
Térdre kényszeríthetné azt, aki mélységesen megbántotta. Azt, akinek ismeri a gyenge pontját. Odavághatna, ahol a legjobban fáj. Hatalmas erővel, démonival...
Milyen érzés találkozni vele, az Énem Sötét Árnyékával?
Mondhatni hirtelen vágtam bele ebbe az utazásba. Hála, vannak segítőim, viszont az érzést nekem kell megélnem.
Sok időt töltök el magamba fordulva, az érzéseimet elemezvén. S közben azon gondolkozom, miért van az, hogy el akarjuk tüntetni a sötét oldalunkat? Pedig ott van mélyen, létezik. Igen.
Ha életet adok valaminek, éppúgy el is vehetem, ha már gyatrán pulzál. Minek tartsak életben valamit mindenáron, ha már nem életképes? Miért? Jogom van hozzá? Jogom van ahhoz, hogy szenvedésben tartsak valamit vagy valakiket ? Kinek teszek jót ezzel?
Hogy elvegyem onnan az éltető energiát, igenis szükség van arra az erőre, amely képes rá. És ez Ő.
Miért kell mindenáron a fényesebbik oldalamat mutatni? Mert akkor talán szerethetőbb leszek? Könnyebben elfogadnak?
Érdekes amin most megélek. Mondhatnám, hogy olyan beavatás félén megyek keresztül. Mondhatnám. Az is lehet, hogy csak túlmisztifikálnám.
Az is lehet, hogy van aki aggódik értem.
Köszönöm, jól esik, hogy figyeltek rám.
Most kezdem megérteni Anyámat. Felvillant ma az arca. Mély depresszióban szenvedett, majd önkezével véget vetett az életének.
Nem, én jobban szeretek élni, mint hogy ezt megtegyem, viszont a depresszióhoz közeli állapotban vagyok most, Asszem...
Már hetek óta itt vagyok lent. Szerencsére van segítségem, s igénylem is azt. Nem jó itt lenni. Figyelek, mint a skorpió a fedezékből. Ha bántanak, kész vagyok sötét lepelbe burkolózva támadni.
Bár, nem szeretnék...
S itt van a kutya elásva.
Odavághatnék , de nem teszem, s nem is fogom, mert tudom, azt, ezzel magamnak ártok s nem neki. Kétségek közt hánykódva ülök autóba, s kimegyek a fák közé, a domb tetejére. Kiüvöltöm magamból énekelve azt ami fáj, fogva tart. Hagyom, hadd törjön fel. Tudja Ő azt, miként távozhat legálisan. Iszonyatos erőtől duzzad, lefáraszt. Ha magamba fojtom, akkor magam ellen fordítom Őt. Ezért inkább kiordítom. A természetben megnyugszom, csak hadd legyek egyedül...
Ne lásson senki.
Mikor mindez eltávozott belőlem, akkor szeretném felemelni azt, akiről úgy érzem bántott, magamhoz ölelni...
Mellkasomat elárasztja az iránta érzett SZERETET...
Jó ez így...
Létjogosultságot kapott az Istennő Sötét Arca is....
Látlak, érezlek, kérlek segíts nekem, hogy a nekem megfelelő módon, együtt tudjunk működni. Szeretném megtartani az egyensúlyt. Minden legyen úgy, ahogyan nekem a legjobb, s akkor, amikor itt az ideje.
Namaste
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése