2016. március 24., csütörtök

Csak lenni...

Olyan, mintha megreccsent volna.
A kívülről jövő információk, atombombát robbantottak bennem.
Hatalmas erővel zúdul át rajtam, nem győzőm átélni, megélni a magával húzó érzéseket.
Néha már azt sem tudom, hogy bőgjek, nevessek vagy a falhoz vágjak valamit. Vagy valakit.
Óriási a feszültség bennem.
Elvitték a hangomat mégsem hagyták, hogy néma legyek.
Egy percre sem hagynak magamra.
Feladatokat adnak, s úgy akasztják rám őket, mintha egy fogasra dobnák fel a sálat meg a kabátot, mondván, így kényelmes. Nekik.
Más döntésének tárgya lenni, vagy mások helyett dönteni...
Feladatok, felelősség átruházása.... rám.
Őrületesen hasonlít a helyzet a két évvel ezelőtti eseményekhez.
Szinte napra pontosan, s majdnem minden szereplővel megegyezően...vagy másikat behelyettesítve.
Minden, de minden újra elém állt, hogy megtanultam-e a leckét.
Jelentem, megtanultam!
Nemet mondok....
Kijelentem, nemcsak adni szeretnék, hanem kapni is...
Mert így kerül minden egyensúlyba...
Belereccsent a lelkem, de végre, valahára, megy a dolog. Sőt, valamiféle rejtett Erőt is adott.
Nagyon érdekes.
A felismerés, óriási erővel ütött gyomron, úgy hogy hányingerem lett tőle.
Hihetetlen, milyen gyorsan reagál a szervezet a lelket ért ingerekre.
Hagyom, hadd fussanak át rajtam az érzések, hiszen ez a dolguk.
A bennük rejlő információk bekapcsolták azt a nyomógombomat, mely visszavezet ahhoz a rejtett érzelemhez, aki ezt az egész színházat körém emelte.
Őszintén örülök, hogy felismertem...
Még ha hányok is tőle.
Szembe nézek vele.
Most már nem csak a fizikai némaságot kívánom, hanem a belső csendemet is óhajtom.
Úgy érzem, most nincs mit közölnöm.
Magamban lennék inkább, a magam társaságával.
Elvonulni, kivonulni...
Csak így egyszerűen.
S hogy ez önzőség?
Nem, nem az.
Nekem nem az.
Csak szeretném szerrel etetni magamat.
Szeretni.


E.











Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése