Minden részemet feszültség akarja szétrobbantani.
Feszül és csak feszül ott bent valami.
Izzik, forr, lobosodik....
A szív egyre gyorsabban pumpálja a vért az erekbe és a vérkörökbe.
Mind több energiát próbál mozgósítani, hogy a felturbózott igényeket ki tudja szolgálni.
Futok, rohanok. Hiába, úgyis utolér, ott lohol a nyomomban.
Nem akar elmenni. Próbálom elzavarni, nem hallgat rám...
Már a világ is kezd elsötétülni, lépéseim bizonytalanok.
Nem megy, nem bírom már. Elég legyen!
Kiabálok, tehetetlenül toporgok.
Ne nyúlj hozzám, ne érints!
Ne szólj hozzám, ne nézz rám!
Szétfeszíti a nyomás az edény falát.
A menekülés nem segít. Szembe kell néznem vele.
Behunyom szememet, lélegzetem lelassítom, az orromon beszívom, számon kifújom a levegőt.
Egyre lassabban és lassabban, még lassabban....
Hol van a Nyugalom Szigete? Ott valahol, középen...
Mostanában elvesztettem, s nem találom az odavezető utat.
Mintha valami sötét erő nem akarná, hogy visszataláljak.
Lélegezz lassan, egyenletesen.....
Lélegezz lassan, egyenletesen....
Szívd be a levegőt és a fényt....
Érezd, ahogy szétárad a testedben....
A szív is lassabban ver, felveszi a megszokott ritmusát.
A napfény még melegen simogatja bőrömet.
Finoman, mint a Kedves érintése...
Felidézem a kellemes élményt, hagyom, hadd öntsön el tetőtől-talpig.
Emléke mosolyt csal az arcomra, kéjesen nyújtózok egyet.
Napsütötte tisztás, meleg szél, őzek, kék ég, forró ölelések,
Ziháló mellkasok,egyszerre dobogó szívek...
Megfordulok és így várom.
Gyere csak!
Nem adom meg Magam!
Tudom, Te is Én vagyok!
Jó is és rossz is...
De nem szeretnék oda lemenni hozzád....
Gyere, találkozzunk itt középen.
Így lesz jó mindkettőnknek...
Itt, középen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése