Ha jobban....

Tudod, ha jobban hittem volna magamban, mint benned,
Ha jobban hallgattam volna a belső hangomra, mint a tiédre,
Ha hamarabb valósítottam volna meg a saját álmaimat, mint a tiédet,
Ha nem lett volna minden sokkal fontosabb, mint én saját magamnak,
Akkor sokkal könnyebb lenne most minden.
Negyed évszázadnyi idő telt el így.
Lehet, hogy még nem elég erős a magamba vetett hitem,
Lehet, hogy még a te hangod elnyomja az enyémet,
De már nem a te álmaid a fontosak számomra, hanem az enyémek.

Szeretettel:
E.

Szeretve...

Ha menni akar, úgyis talál valami kifogásolhatót, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
Ha szeret és marad, bármit is teszel, azt elfogadja, nem akar megváltoztatni.
A szeretete által Te is könnyebben változol.
Ha akarsz...


Szeretettel:
Erzsó

Neked

Tudom, hogy most nagyon nehéz velem.
De Te itt vagy mellettem.
Odabújok hozzád.
Hallgatom, ahogy egyenletes ütemben ver a szíved.
Tadam- tadamm-tadadammm...
Szeretem ezt a hangot.
Szeretem a hangod.
Szeretem mindazt, aki Vagy!
Köszönlek!
Szeretlek!

E.

Mi az ami látszik?

      Ma csendben várakoztam a kasszánál, amikor egy pillanatra elléptem onnan, hogy leemeljek a polcról egy csomag túrót. Ezalatt az idő alatt egy idős bácsi szinte lesöpörte a kassza elől a kosaramat és magamagát helyezte a soron következő pozícióba. Én csak somolyogtam, hiszen ismerős volt a szituáció, mivel Káló dédi a botjával söpörte félre a sorban állókat. 

       Mire sorra kerültem, a pénztáros hölgy, aki figyelemmel kísérte a jelenetet, hiszen az orra előtt zajlott le, megjegyezte, milyen kiegyensúlyozottnak látszok. Felvontam a szemöldököm, majd azt válaszoltam, hogy a látszat ellenére nem nagyon érzem magam kiegyensúlyozottnak. Annyira mellbe vágtak az elmúlt hetek információi, hogy inkább már csak üresnek érzem magamat. Ami nem feltétlenül rossz. Sőt!!!!

     

       Hogyan jutottam el idáig? Rengeteget csalódtam. barátban, testvérben, volt férjben...

Ez mind arra volt jó, hogy elgondolkozzak azon, milyen kapcsolatban is voltam ezekkel az emberekkel? Alárendeltem magam, megtettem mindent csak azért, hogy szeressenek, nem volt fontos, hogy mit is szeretnék. Összekuporodtam. Nem mertem senki szemébe nézni. Kívülről lehet, hogy másként látszott.

Egyre csak jöttek a gyomrosok, s már elkezdtem kételkedni a saját létezésem jogosultságában. Azon gondolkodtam, feladom, nem megy. Nehezen tudtam feldolgozni az elém táruló "látványt".

Romlik, bomlik az az illúzió, amit az általam szeretett emberek köré építettem. Én tehetek róla.

       Aztán kezdtek megszólítani. Megkérdezni, hogy valójában mi is történik? Belül féltem hallani azt, amit ők tapasztaltak a történetünkkel kapcsolatban. Reszkettek a lábaim, remegett a gyomrom. Nagyon féltem. Először fájt. Aztán dühös lettem. A végén már csak szomorú. Most már csak üres.

     Viszont megdöbbentett az, hogy akik meghallgattak, mind azt látják rajtam, bennem, mennyire energikus vagyok, mennyi erő volt és van bennem. Szorosan ölelnek, s arra biztatnak, csak így tovább, nagyon ügyes vagyok, s higgyem el, jól csinálom azt amit. 

      S ami a legfontosabb, nemcsak ők, hanem a gyerekeim szerint is jó Anya vagyok, akik elém álltak s azt mondtak, büszkék arra, hogy én vagyok az édesanyjuk. Ennél nagyobb elismerést azt hiszem nem is kaphatok. Én is büszke vagyok rá, hogy az édesanyjuk lehetek. 

A többi pedig igazán már nem is számít. Csak ez. 

    Egy szó, mint száz, valóban igaz az a mondás, amit szó szerint most nem idézek, miszerint egy erős emberen valóban nem látszik az a rengeteg fájdalom, ami azzá teszi.  

    

Szeretettel ölelek Mindenkit !

Erzsó

Már nincs jelentősége..

Azon tűnődtem egy hete, hogy még hol rengethetik meg létemet.
Megkérdőjelezték az anyaságomat, a nőiségemet, a beszámíthatóságomat. Két-három hete pedig a munkához való hozzáállásomat is....
Ha ez nem volna még elég, ezt olyan emberek teszik, akik közel álltak hozzám. Ők hárman összedugták a buksijukat, hogy arra a következtetésre jussanak, nagy a baj velem...
Hát igen...
Borzasztóan nagy a baj....
Szerintük..

Azzal, hogy belevágtam életem egyik súlyos kalandjába, álmomban sem gondoltam volna, hogy kifordul nemcsak bennem, hanem körülöttem is a világ. Anyagilag lenullázódtam, hiszen a pletykákkal ellentétben, nulla forinttal és egy autóval jöttem el otthonról, a 37 négyzetméteres kis faházikóba, amiből egy kis ékszerdobozt varázsoltam.
Munka éppen csak, mivel az a vonal is kialakulóban volt. Egyszerre több szálon is futtatni kellett a létemet, mint egy üzletszerűen kéjelgő hölgyet.
Kicsi lelkem nehezen viselte, hogy a rólam keringő pletykák főszereplője lettem. Közben csak feldolgoztam, feldolgoztam....
Hol könnyebben. hol nehezebben. Tudniillik így megyen ez nálam. Néhány irracionális reakció, ami nemcsak nekem, de másnak is okozhatott meglepetést. De ember legyen a talpán, aki ne reagált volna néha ilyen módon. Megdöbbentő élmény, amikor már nem találod azt az embert, akit látni véltél az elmúlt években. Piszok nehéz volt néha..

Elkezdtem fogyni, amiről volt aki úgy gondolta, nincs mit ennem...
Vagy beleőrültem a válásba....
Vagy megbetegedtem...
Vagy isten tudja mit gondoltak....

Bevallom, hogy egészen az Ünnepekig azon morfondíroztam, hogyan mutassam meg vagy írjam a fejem fölé vagy bizonyítsam be, hogy igenis, JÓ ANYA VAGYOK, NŐ VAGYOK, BESZÁMÍTHATÓ VAGYOK ÉS AZ ÁLTALAM ELVÉGZETT MUNKÁVAL IS MINDEN RENDBEN VAN! Ja, és HAZUG sem vagyok, ugyanis ez lett a legújabb címke, amit rám aggattak.

Azzal, hogy azok az emberek, akikben hittem, megrángatták szinte mindazt a pillért, amin nyugszik az emberi létem, nagy szomorúságot okoztak. Akkor.
Most viszont úgy érzem, már nincs semmi jelentősége.

Elővettem a naaagy velencei tükrömet, amire állítólag piros rúzzsal írhatnám a hazugságaimat, s jó mélyen belenéztem a velem szembenéző arcba, szembe, vagy amit akartok :)))

Tudom kit és mit látok benne. Tudom, hol hibáztam. Nem vagyok tökéletes, nem is akarok az lenni.
De ahogy elteltek az Ünnepek és helyre tettem néhány dolgot és személyt, így már nekik s az általuk rám biggyesztett jelzőknek sincsen számomra már jelentősége. Már nem nagyon érdekel, mit is gondolnak rólam. Gondoljanak azt, amit szeretnének. Arra is rájöttem közben, mindazt, amit nekem szántak, az igazából róluk szól és nem rólam.

Eltűntek az életemből. S jól is van ez így. Fura módon, nem is hiányoznak és nem is érzek bűntudatot emiatt, pedig ők igazán bennem éltek s megbíztam bennük. Magabiztosabb lettem és higgadtabb...s jó ez így nekem.

Úgy gondolták nem változom, ellenállok...
Én pedig úgy vélem, hogy igenis változtam és változom...
Mert ez másként nem lehet...
Minden változik, minden pillanatban.
Még én is...


Szeretettel
Erzsó

Szeretnék...

Szeretnék békét.
Békét a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék harmóniát.
Harmóniát a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék nyugalmat.
Nyugalmat mindenhol,
Legfőképpen a lelkemben és a szívemben...

Szeretnék áldást.
Áldást a Világra,
Áldást a Gyermekre,
Áldást a Szülőre...
Áldást az Anyára,
Áldást az Apára...
Áldást a Menekülőre,
Áldást a szállást Adóra..
Áldást az Otthonra,
Áldást a körül ült asztalra...
Áldást az Otthontalanra,
Áldást az Árvára...
Szeretnék áldást kérni MINDENKIRE.
És MAGAMRA...

Öleljen körül Benneteket a béke, elfogadás, harmónia és a szeretet.

Kívánok Nektek Áldott Ünnepeket!


Szeretettel:
Erzsó

A szakadt kabátod...

Kivettem  szekrényből a tiszta ruhámat. 

A kellemes zöld színű selyem a testemre simult. 

Becsuktam magam mögött az ajtót és kimentem az utcára...

Te utolértél s a vállamra dobtad a szakadt kabátodat. 

Próbáltam levenni mert sem a mérete, sem az érintése nem esett jól. 

Mintha valami láthatatlan erő rám ragasztotta volna. 

Arcodon elégedettség és a bosszú édes mosolya. 

Elégedetten figyelted, ahogyan az ismerős ismeretlenek megbámulnak és összevigyorognak a hátam mögött. 

Az ő szennyesüket is magamra vettem...

Egyre nehezebb terhet cipeltem végig a városon. 

Ahogy kijjebb értem, kezdtek elmosódni a pletykára éhes arcok vonásai.

Arcomat a Nap felé fordítottam.

Melegem lett. 

Kibújtam a cipőmből, hogy a meztelen talpam alatt érezhessem a selymes füvet, s arcomon a friss tavaszi szellőt.

Az újjászületés és a szabadság illatát éreztem meg.

Ledobtam magamról az első ruhadarabot, amely nem volt az enyém...

Majd a másodikat, harmadikat, negyediket...

A kabátod még a vállamon...

A zsebe lyukas, hiányoznak róla a gombok...

Tele szakadással. Sosem törődtél vele, csak hordtad, aztán most rám testáltad.

A háttérben ugrásra készen figyeled, miként szabadulok meg a rám nehezedő bűntudattól..

A kabátod még a vállamon...

Levetem magamról, ledobom, tégy vele azt, amit jónak látsz.

Nem hordom többé, nem az enyém. 

Visszaadom.

Nem húzhatsz rám olyat, ami a Tiéd. 

Mert minden amit rólam mondasz s bűntudatot szeretnél bennem kelteni, az tulajdonképpen rólad szól és magadat minősíted. 

Én kivárom, míg letisztulnak a dolgok. 

És hidd el,

mások is látni fogják azt, aki valójában vagy. 

Aztán Te is végigmész a városon....lehajtott fejjel..a kabátodban..

Én pedig már nem leszek ott...

Szeretettel:

Erzsó