Mélyből...

Hagyom, hadd húzzon egyre lejjebb és lejjebb.
Ha leértem Mélységem sötét fenekére,
Nagy levegőt veszek s elrugaszkodok onnan.
Magammal viszek mindent, amit odalent találtam,
Hiszen az is Én vagyok.


G.E.

Fél-elemben

Álmot láttam.
Erős, fájdalmas szorítást éreztem a bal csuklómon. Mikor lenéztem a két kezemre, elképedve láttam, hogy bal oldalamon, két vipera arany színű, fémes csillogással, egymása fonódva, ellentétes irányból indulva, körbefogták a csuklómat. A két fej a radiálison pihent, mintha szemmel szerették volna tartani lelkem pulzálását.
Jobb csuklómon pedig egy fekete kobra foglalta el a helyét. Nem szorított, csak némán figyelt. Mintha nem is érdekelte volna, hogy ott van. Nem moccantam, mert féltem tőle, hogy egy rossz mozdulat és támadni fog. Valami azt súgta, egyáltalán nem érdekli őt, bármit is teszek.
Ez a gondolat csak az ÉN fejemben született meg, s nem az övében. A megtestesül nyugalom áradt belőle.

A bal oldalamon már fájt a szorítás, nem akart enyhülni.
Aztán egy hangot hallottam valahonnan az éterből: "Keresd  meg őket!"
Mintegy varázsütésre a kígyók életre keltek, lehullottak rólam, s tekergőző mozdulattal gyorsan eltűntek előlem.
Engedelmeskedvén a hangnak, keresésükre indultam.
Benéztem minden résbe, ajtók mögé, szekrények, lépcsők alá, félve attól, hogy bármikor megmarhatnak.
Benéztem az ágy alá is. Egy hatalmas pitont találtam ott összetekeredve, aki egyenesen a szemembe nézett. Zöld és magenta színekben pompázott. Érdekes módon tőle nem féltem, viszont  a mellkasomban szorító fájdalmat éreztem...

Meglátogatott álmomban a Fél-Elem...
Tudom, hogy valami nincs rendben pár hete. Sosem tapasztalt érzések borítanak el, tartanak gúzsba kötve.
Félelem a jövőtől, attól, hogy nem vagyok szerethető akkor, ha ÖnMAGomat adom, a félelem attól, hogy megtalálom-e a nekem való munkát, a nőiségem megélésétől való félelmem.....
Egyszóval, egyszerre rohant le minden, amitől eddig tartottam.

Elindítottam valamit, ami nagy változást hoz az életemben, amivel magammal húzok egy csomó olyan dolgot, ami nem csak engem érint. Ezért felmerült most bennem az, hogy lesz-e erőm mindezt végigcsinálni. Eddig álltam a sarat. Most egy kis pihenőt kértem, s ez idő alatt lerohant, maga alá temetett...

Mindennap felteszem a kérdést, jól döntöttem-e. A válasz rendre meg is érkezik. Tudom a választ, mégis újra és újra megkérdőjelezem.
Halványan dereng előttem a jövőkép és ez elbizonytalanít. Hagynom kellene, hogy hadd vigyenek magukkal a történések. Valahol meg kellene találnom az aranyközéputat.
Próbálkozom vele...

Ezek a kígyók csupán figyelmeztetésként jelentek meg.

Fél- Elemeben nem jó lenni.
Mégis le kell szállnunk a pokolba ahhoz, hogy aztán felül tudjunk emelkedni magunkon. Muszáj megélni a mélységeinket is, bármilyen rémisztőek.

Nándi azt mondta, aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni...

Jelentem, most valóban leszálltam a saját alvilágomba, viszont nem szeretnék sokáig itt tartózkodni, csak amennyit muszáj.


G.E.

Nem számít...

Már nem számít, mit mondtál vagy én mit mondtam.

Nem számít, mert ott maradt. 

Valahol az éterben.

Már nincs jelentősége. 

Az érzés, ami akkor végigrohant rajtad és rajtam, semmivé lett.

Csak néma ajkak maradtak, a könnyek és a fájdalom a szemekben...

Valami meghalt...

Egy dolog azonban itt maradt velem. 

Mindentől függetlenül , szívből Szeretlek!

E.

Más-kép...

Ne láss bennem többet, mint aki vagyok.
Így megóvhatod magad a csalódástól.
Mert nem bennem csalódsz, hanem magadban.

G.E.

Miért?

Mondd, miért?
Azért, mert annak ott volt jelentősége.
Abban a pillanatban.
Most már nincs.
Beépült, s egy lenyomat lett belőle.
Engedd el...
Az már a múlt.

G.E.

"És ez így van..."

Ha szeretünk valakit, akkor a jót keressük benne.
Ha el akarjuk hagyni, akkor a kifogásolhatót.

E.

Ismeretlen...

Az ismeretlen dolgoktól félünk.
S mivel félünk, teremtünk köréjük egy sűrű, gomolygó, misztikus ködfalat,
megfosztva magunkat attól, hogy közelebb léphessünk hozzá és felismerhessük.
Tehát az ismeretlent túlmisztifikáljuk.
Pedig, ha áthatolunk ezen a ködön, akkor láthatjuk, egyáltalán nem is olyan nagy,
nem is olyan ijesztő, nem is olyan bonyolult, nem is áll tőlünk olyan távol...
Inkább barátságos és mosolyogva vár ránk már oly régóta, hogy ezzel a tapasztalással is közelebb segíthessen minket a megoldáshoz.
Hogy rátaláljunk a saját Magunkra.
S tudjuk azt, nincs mitől félni.

G.E.