A különleges télikabát

Apró, kicsi leányka koromban volt egy télikabátom. Olyan volt, mint a Mikulásé.
Gyönyörű, bordó kordbársony volt az anyaga. A gallérja, mandzsettája és a kabát szegélye pihe-puha fehér műszőrme volt. Bélése ugyanebből az anyagból volt, hogy kis tulajdonosa ne fázzon a hideg téli napokon. Fehér gombokkal lehetett összezárni s bent tartani a meleget.
Csodaszép volt, szemet gyönyörködtető.
Mikor felvettem, különlegesnek éreztem magamat.
Úgy gondoltam, nagy dolgokat tudok véghez vinni, csodákra vagyok képes.
Büszkén szedtem benne kis lábaimat a havas járdán, vagy Anyu kezét markolva a kitaposott ösvényen, úton hazafelé. Nem fáztam.
Csak nekem volt ilyen szép és különleges kabátom.

Szeretem a telet. A hideget, a zúzmarát, vagy a ködöt. Szeretem a havazást. Szeretem, amikor esik a hó és az arcomba szállingózik a hópehely és ott olvad el. Szeretem a havas tájat.
A szobám ablakából néztük a Somlyót beterítő fehérséget, s alig vártuk, hogy kimehessünk szánkózni. Ilyenkor felvettem a kabátomat meg a meleg sapkát és uzsgyi kifelé.
A meleg bunda körülölelt, mint az angyalok meleg szeretete.
Belehuppantunk a szűz hóba és ott hancúroztunk a többiekkel nagyokat kacarászva és bőrig ázva.

A nagy hideg beköszöntével mindig ünnep volt számomra, mikor előkerült Kedves Barátom a szekrényből.
De ahogy múlt az idő, úgy lett egyre kisebb és kisebb.
Szomorú lettem, mikor azt vettem észre, hogy többet már nem vehetem fel, s hogy oda kell ajándékoznom valaki másnak.
Összeszorult a kicsi szívem.
Aztán megszántak engem odafentről, hiszen kiderült, hogy Apu húgának, pont ilyen kabátja van, s éppen kinőtte, ezért nekem adja azt. Boldog voltam, s rögtön beleegyeztem, hogy az enyémet más kisleány hordja majd.
Az "új" kabátom már egy kicsit más volt, mint a régi. Az anyaga ugyanaz, a műszőrme díszítés szintén, de a zsebeit már cipzárral lehetett lezárni.
Belebújtam, s ismét elöntött az ismerős érzés. Különleges vagyok.
Ahogy cseperedtem, úgy nőttem ki a Barátomat, s a érzés , hogy különleges vagyok, a megélt hatásokra, úgy halványult el az évek során.

Karácsony közeledtével eszembe jutott a bordó kabátom és a különlegesség érzése.
Elnézem a gyerekeimet, akikkel még mindig összebújva nézzük a meséket, jókat kacarászunk, élvezzük a hóesést, a kivilágított szobát és a meleg kakaót, együtt várjuk a piros ruhás Mikulást, úgy gondolom, ez az igazán különleges. Szeretem ezt az érzést.

Gondolatban felöltöm a kabátom, s úgy érzem, csodákra vagyok képes, mert az a kisleány, aki még ott van valahol legbelül, hiszi és tudja, hogy az.
S mi a legnagyobb csoda?
A szeretet és a szeretettel való teremtés. Az élet legnagyobb és legkülönlegesebb csodája.

Semmi közöm hozzá

A gondolataidban dúló háborúban, hogy én kit személyesítek meg,
illetve melyik oldalra helyeztél, ahhoz semmi közöm.
Ez a vihar rólad szól és nem rólam.
Tedd helyre magadban és ne engem büntess.

Szeretettel

E.

Beth -A harmadik lépcsőfok

Választás -A Hold

Itt ülök a szakadék szélén.
A Hold már kezd fényleni ott valahol, fent az égen. Sötétedik. A szellő éppen a ruhámat lengeti.
Zöld selyem. Úgy tapad a testemre, mintha második bőröm lenne. Ez a szín sosem állt közel hozzám. Nemrég álmot láttam, ahol egy öreg Tölgyfánál menedéket keresve láttam magamat, mint fiatal lányt, akinek karcsú alakját ölelte körül a zöld anyag, fekete haját fonatban viselte, mely a derekáig ért. Teljesen egyedül volt, kitaszítottnak érezte magát. Később, ott a fa tövében megölte őt az a férfi, akibe szerelmes volt. Azért kellett meghalnia, mert a férfi nem merte felvállalni mások előtt azt, hogy szereti. Emellett félt is tőle.

      Anyám kedvenc színe volt a zöld. Úgy érzem az Ő tiszteletére is, és a Lányéra is, magamra öltöm. Jól esik viselni.
A selyem lágysága, puha simogatása jól esik. Testemnek és lelkemnek egyaránt. Térdeimet átkulcsolva nézem a tájat. Haragos-, és frissen harsogó zöld, és az ezüst váltják egymást.
A felhők is sötétebb színt kapnak a közelgő éjszakától. Kislányként sokszor bámultam a földön fekve az eget. Elképzeltem, milyen lehet ott fent, a felhők felett élni. Úgy gondoltam, van ott Valaki, aki figyel onnan fentről, s vigyáz Rám. Látja mi történik velem, s bár nem tudja megakadályozni a történéseket, mégis segít. Nagyon kíváncsi voltam az ottani életre.
„Ugye Ti szerettek ott fent?” Kérdeztem olykor Tőlük.
      Közben Anyám a rózsáit metszette a terasz mellett. Imádta a virágokat. Apám éppen egy harminchat órás műszakot húzott le a mészégető kemencéknél. Mindig piszkosan és hullafáradtan jött haza, amire néha anyám azt mondta, biztosan részeg. Nem volt feltétlen az. Ezzel megindította a lavinát. Ilyenkor repült, ami a kezük ügyébe került, ütötték egymást vagy minket, mi pedig sírtunk és reszkettünk a húgommal. Ha Anyám úgy látta jónak, költöztünk, menekültünk. Gyermekkorom szinte másról sem szólt, mint a hangos veszekedésekről, menekülésről, alkalmazkodásról, választásról.

        Választanom kellett Apám és Anyám között. Szerettem Apámat. Valahogy másképp láttam Őt, mint Anyám. Persze, hiszen a Lánya voltam. Mindannak ellenére, hogy egyszer úgy nekivágott a radiátornak, hogy csak nyekkentem, mert Anyám védelmére keltem tízen éves koromban.
Nem ez a lényeg. Én mégis azt láttam, bármi történik közöttük, nagyon szereti a Nőt, szereti a Gyerekeit, de mégsem tudnak együtt működni. Mindketten ugatják a Holdat. Mindketten félnek. Mitől féltek? Saját maguktól és attól, amit létrehoztak egy halovány akarattal. A Családot, egy Közösséget, amit szeretettel kellett volna működtetni, nem pedig elvárásokkal. Figyelni a másikra, megérteni, kommunikálni, elfogadni.....
Nem a gyerekeket felhasználva önnön alantas céljaikhoz. Egyetlen céljuk volt: bebizonyítani, amit ÉN képviselek, az az Egy Igazság. Pedig ez rohadtul nem így volt. A két ugató kutya rettegett a Családtól. Nem látták a benne rejlő Lehetőséget. Nem látták a Gyermekeiket. Jól érezték Magukat abban a posványban ahol voltak. Hiába váltak el, a probléma nem oldódott meg. Már nem akartak semmit sem átadni az utódoknak, elvárták, hogy az éppen aktuális lelkiállapotukat figyelembe véve éljék mindennapjaikat. Seduxent szedő Anya, alkoholista Apa kiváló elegy egy Családot szétrobbantó Molotov koktélhoz.
             
De Válasszak. Hát éppen ez volt a baj. Nem tudtam nem szeretni Apámat, s ez Anyám szemében megbocsáthatatlan Bűn lett. Első lépések ahhoz, hogy Beth felvállalja érzéseit, döntéseit, még ha ez kegyetlen megtorlásokhoz is vezetett. Bár nem értettem, miért olyan Nagy Bűn? Nem értettem, miért nem szerethetem? S ez máig visszatérő kérdés. Miért nem tehetem azt, amit szeretnék? Miért nem engedik, hogy Önmagam legyek? Miért jár érte büntetés? Én ezt már nem akarom! Nem Akarom! Egyre inkább kívánkozik kifelé az a Kisl(é)ány, aki a felhők feletti életet kutatta. Fel szeretném szabadítani. Lerúgni a béklyókat, mindent, ami még mindig táplálja a lelkiismeret furdalást azzal kapcsolatban, ha Magamnak szeretnék örömet okozni. Táplálni kell a Lelkemet. Azt szeretném szeretni, akit Én választok, aki hozzám jön. Így kell lennie.

        A zöld szín a gyógyulás és a  szívcsakra színe. A választásé, az elhatározásé. A választás jó és rossz között, Isten és Ördög között, a valóság és a képzelet között.
Jól esik itt ülni. Meleg az este. Hagyom, hadd simítsa az arcomat az enyhe szél. A hűvös selyem még mindig kellemesen ölel át. A Hold ezüst sugarakkal simogatja a tájat. Nem félek tőle.

(2015.)

Bátorság...

Kérdés: "Fel mered vállalni azt az embert, Aki Vagy?"
Válasz: "Igen."

E.

Lakat alá...

Kivettem.
Betettem.
Hét pecsétes lakat alá rejtettem.
Nem férhet hozzá más,
Csak az, aki kiállja a hét próbát.
Akkor kiveszem.
Lába elé helyezem.

G.E.

2014.november

Beth- Második lépcsőfok

Második rész

A Rögzítés és az Átlényegülés

A konyhában állok. Nem tudom, hány éves lehetek. Éppen egy kis macit ölelek magamhoz, hogy menedéket kereshessek a társaságában.
       Az apró helyiségben nem volt víz. Azt a sorház alatti kis téren található kerekes kútból kellet húzni, majd a teli vödrökkel felsétálni az apró lakásba. A mosakodáshoz, fürdéshez és mosogatáshoz melegíteni kellett a vizet a sparhelten. Anyám néha a platnin kenyeret pirított vagy maradék tésztából ropogós pászkát sütött. Mennyei csemege volt nekem. Itt melegítette a malacoknak való moslékot is. Emlékszem, egy télen, amikor az anyakoca megellett, a kis rózsaszín malackákat Anyu behozta és meleg takarókba burkolta, nehogy megfázzanak. A mamájuk összenyomta volna őket, mondta, ezért most vigyázni kell rájuk. A kis turcsi orrú malackák nem érték meg a reggelt. Kisgyermekként ekkor találkoztam először az elmúlással.                          
A tűzhelyben télen, nyáron duruzsolt a tűz, mintha az otthon melegét szimbolizálta volna, pedig egyáltalán nem volt meleg az az otthon. Nem éreztem magam biztonságban. Egy este apám ölében ültem és egy képeskönyvet lapozgattam. A tűz ropogott a tűztérben és csak úgy ontotta a meleget. Apám fáradt volt. Én véletlenül a lapok mutogatása közben megütöttem a férfiasságát, amiről nekem fogalmam sem volt mi az. Csak azt vettem észre, hogy eldobott magától és rettenetes dühbe gurult. Értetlenül álltam és remegni kezdtem egész testemben. Keservesen sírtam, vigasztalhatatlanul. Mit tettem, hogy Apu nem szeret ?

       Most pedig, ott állok a konyhában. Apám, Anyámat hosszú barna hajánál fogva húzza a földön. Részeg. Üti, ahol csak éri. Azt hiszem a sírásra és kiabálásra ébredtem fel. Kitotyogtam kicsiny lábaimmal a hang irányába. A macimba kapaszkodom. Látom mi történik, de még nem tudja felfogni kisgyermek agyam azt, amit lát a szemem. De érzem a lelkemmel, hogy iszonyatosan nagy a baj. Mintha valami fekete felleg telepedett volna a szobára, átveszi apám teste felett a hatalmat. Pusztítani támadt kedve. Engem nem vett észre. A célpont az engem szülő asszony volt. Az alkohol segített neki más tudatállapotba kerülnie. A Démon artikulátlan hangon üvöltött, csak úgy bugyborékolt apám torkából. A lelkemben hűvös nyugalom támadt. Nem tudom honnan. Felismertem. El akarta hitetni apámon keresztül anyámmal, hogy én vagyok minden boldogságuk akadálya. Én tehetek arról, hogy így kell élniük. Lehetne sokkal jobb, ha én nem születek meg.
A skarlát betűm égni kezdett a lelkemben.                                    
 Nem érdemlem meg az életet és a szeretetet?
Tudja nagyon jól, hogy ez most betalált. Gyermeki testem kezdi felfogni mi játszódik le a szeme előtt. Elfog a reszketés, jeges félelem fut végig rajtam. Nyüszíteni kezdek. Segítség, valaki segítsen!!! Mentse meg anyámat! Mentsen meg engem is!
A síró gyermek látványa mindkettőjüket észhez térítette. Apám kiment a lakásból, kit tudja merre. Anyám felkapott s a sötétben menekülni kezdett velem. Futott amennyire csak a lába bírta. Lefelé a dombról. A lila orgona éppen nyílott. A Hold világította meg a földutat, melyet az illatozó bokrok kísértek egészen a lejtő aljáig. Ez a látvány azóta is itt van velem. Elvarázsolt.                                          
        A domb alján volt egy kút, ahová nemrég  belefulladt egy kisfiú.
Szüleim elmondása szerint játszópajtások voltunk. Az a kút, míg ott laktunk, mindig hívogatott, hogy menjek közelebb, de nem mertem.
Anyám átsietett a réten, ahol a békák kuruttyolása verte fel az este csendjét. Cipője kopogott a kis fahídon. Mennyire szerettem azt a kis hidat!  Anyám meg akart menteni. Ez határtalan boldogsággal töltött el. Mégis szeret. Tudom, hogy szeret, különben nem vinne el az átélt borzalmak helyszínéről. Két pici karommal kapaszkodom a nyakába. Szeretem ezt az Asszonyt! Bármit is gondolt rólam, bármit is követett el ellenem. Tudom, hogy nem Ő akart elpusztítani. Csak egy eszköz volt. Mindig szerettem volna neki megfelelni, de nem tudtam. Itt a Földön Nem.

Ölelés...

Mit gondolok az ölelésről? Valami ilyesmit...

"Fontos, hogy figyeld saját magadat is. Az ölelést én is használom, mint terápiás eszközt.
Azt, hogy mit vált ki a másikból ahhoz érezni kell a másikat is valamilyen szinten. Nem tudom megmagyarázni, hogy miként, csak azt, hogy ha rá vagy hangolódva, akkor tudnod kell, mi lesz az ő reakciója.
Velem  is előfordult már, hogy másként értelmeztem egy ölelést....
De aztán rájöttem, nem kellett volna.
Az ember sebezhető és nagyon vágyik a szeretetre.
Ilyenkor az "önzetlenül adó" a szívére szorítja a "kapni vágyót".
Ez olyan szép.
Az érintésnek pedig természetfeletti hatalma van.
Olyan, mintha egy hangszeren játszanál.
Rá kell hangolódnod a hangszerre és tudnod kell, milyen hangokat csalogathatsz ki belőle. És magadból.
Tudnod kell, milyen hatással lehetsz rá, illetve ő rád..."


2016.....G.E.