A karjaimba adták. Nem én szültem, de örömmel fogadtam. Apró, kicsit ráncos, rózsaszín bőrű, sötétkék szemekkel. Pelyhes, szőke fejecskéje a tenyerembe fért.
Rám nézett, tekintetét az enyémbe fúrta, s mint régi Ismerőst, üdvözölt. Összekapcsolódtunk.
Ringattam. Szívem, Lelkem megtelt Szeretettel a kis Lény iránt. Óvtam, védtem.
Mellemre tettem, tápláltam. Szája mellett kicsiny tejcseppek csurogtak lefelé.
Mikor jól lakott arca kisimult, néha még el is mosolyodott. Mindenhová magammal vittem.
Figyeltem minden mozdulatát, figyeltem a légzését, hallgattam kicsi szívének dobogását. Megnyugtatott. Öltöztettem, puha takaróba burkoltam, magam mellé fektetem. Így pihentünk, így aludtunk. Minden apró szösszenésére felébredtem. Összhangban voltunk.
Aztán eljött, Aki Nekem adta. Megkérdezte, hogy van, de nem közeledett. Nem akar Vele törődni, Örül, hogy megszabadulhatott Tőle.
A Kincsem. Velem marad. Vigyázok Rá. Táplálhatom, óvhatom, gyógyíthatom, terelgethetem, játszhatok vele, együtt fedezhetjük fel Egymást és a Világot....
Ő, az Én Belső Gyermekem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése