Egyre messzebb és messzebbre kerül tőle, elérhetetlenné válik.
Legyen...
Érzi, ahogyan megdermed a lába.
A Földből mintha kemény és erős gyökerek kúsznának felfelé, kemény kérget képezve a bőrén. Fájdalmat nem érez. Lépni sem tud, de nincs is szándékában.
Bebábozódik. Most csak befelé figyel.
Az ereiben a vér lassabban folyik tova a vérkörökben. Légzése is felületessé válik, szíve pedig lassabban dobog. Szemét behunyja.
"Most lesz időm gondolkodni. Nem érhet el senki onnan kintről. "
A gyökerek egyre lejjebb kúsznak Föld Anya felé, melyek összekötik a Nővel.
Táplálni fogja, óvni és védelmezni, amennyire csak tudja. Segít neki megtalálni a Belső Békét. Emlékezteti majd a Fák Énekére, a Napfelkelte hangjára, az Erdő Élőlényeinek nyelvére...
A karjai ágakká alakultak át, melyeken zöld levelek hajtottak..
Szemét behunyta. Vett egy utolsó, mély lélegzetet, s hagyta, hadd áramoljon szét a tüdejében. Az utolsó kis léghólyagocska is elraktározta ezt az emléket, hogy az Átalakulásnál előhívhassa majd. Érezte feje tetején megnyílik a Csatorna. Fehér fénnyel új Erő érkezett, melyek a Testben összetalálkozván szép lassan egybeolvadtak, az új Létformához új táplálékként szolgálva.
Odabent a Lélek megpihent, élvezi a Csendet, a Magányt. Úgy érzi, jól döntött.
Itt marad egészen addig, míg a Csalódás ki nem mosódik belőle...
Az Ég és Föld csatornája lett. Benne áramlik korábbi életeinek tapasztalata, melyeket most segítségül hív.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése