Hallgatta a rádiót, legfőképpen olyan adót kereset, ahol igazi magyar muzsika szólt.
Néha olyan érzésem volt, mint régen otthon, ahol a vasárnapi asztalt ültük éppen körbe, gőzölgött rajta a finom tyúkhúsleves sok zöldséggel, anyám keze által készült csigatészta betéttel, majd ezt követte a az igazi rántott csirke, mely nem sokkal előtte még a baromfiudvarban kapirgált. Közben a rádióban a "Jó ebédhez szól a nóta " című műsor szólt. Azok voltak a boldog szép napok.
Amikor találkoztunk éppen fürdős napja volt. Az én kezeim közé került. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy Jászfalun lakott. Megkérdeztem tőle, emlékszik-e a családomra. A Bácsi arca felderült és mesélni kezdet Apámról és még emlékezett arra is, hogy volt három lánya, a legidősebbet Erzsikének hívták. A lelkem nagyon megörült s elmondtam neki, hogy én vagyok az a legidősebb leányzó. Nevetve beszélgettünk tovább. Olyan érzés volt nekem, mintha egy kis résnyire elhúztak volna egy függönyt, mely Apám múltját takarta. Nagyon keveset tudok róla és a családjáról.
Megszerettem a Bácsit.
Tegnap éjszakára mentem dolgozni. Az asztalon egy paksaméta, melynek a tetején egy halottvizsgáló nyomtatvány feküdt. Gondoltam biztosan az egyik néni aludt el. Mellbe vágott a hír, hogy Ő ment el. Valószínűleg elaludt. Ledöbbentem . Első gondolatom, hogy "Édes Bogár" ! Miért pont ő? Persze nem más halálát kívántam, de ez annyira váratlan volt. Pedig a látszat ellenére nagyon is beteg volt.
Aztán a szokásos protokoll: ügyelet, papírok kitöltése, halottszállító rendelése. De van egy momentuma az egésznek, amit nagyon nehéz megtenni. A hozzátartozókat kell felhívni és közölni a szomorú hírt.
Már másodszor jön velem szembe ez a feladat.
Remegett a gyomrom, a lelkem. A Lánya számát tárcsázom, kicsöng és beleszólnak. Meg kell szólalnom! Bemutatkozom, elcsukló hangon közlöm, hogy az Édesapja délután elhunyt. A vonal másik végén döbbent csend. Elmondom a körülményeket, mik a fontos információk, kérdem, szeretne-e elbúcsúzni a papától. Közben a hangom elcsuklik. Ő nem szeretné látni. Nem bírja.Teljesen megértem.
Aztán a Fia száma következik. Nagyon nehezen bírom. A hangja, a sokk, amit a hír kivált, a feltett kérdések. a részvét nyilvánítás. Őrületesen nehéz. A fiának véletlenül azt találtam mondani, hogy "Édes Kincsem"...Nem tudtam másként működni...Elbőgtem magam.
Nem tudom, mi tart még ezen a helyen. Néha nagyon szeretnék innen elmenekülni. De nagyon. És tényleg nem tudom mi az ami visszatart. Persze, a menekülés nem megoldás, hiszen, sehol sem lesz jobb, ha menekülünk. Talán. Azt hiszem.
Lehet, hogy szövetséget kötöttem Vele?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése