Figyelem

        Az elmúlt héten rengeteg minden történt. Jó s rossz egyaránt. Bár a rossz, nem is annyira rossz, inkább figyelem felkeltés valamire, ami nem biztos, hogy jól működik bennem.

      Úgy érzem, mintha el szeretnének vonni mind attól ami érdekel. A tanulmányaimtól, az érdeklődési körömtől, olyan emberektől, akik fontosak nekem, akiktől hétről hétre tanulhatok s szeretek a társaságukban lenni.
   
     Viszont most az orrom elé tartják a hamuba szórt lencsét, hogy nézzem és válogassak. Garmadával jönnek a konfliktusok, a keresztbe szervezések, a Felismerések és a Szembesülések. Nem szeretem napok ezek.
 
    Néznem kell a tál tartalmát s meglátnom, mi a hamu és mi a lencse. Válogatom, pakolgatom. A hamu az enyészeté lett, ezért kidobom, elengedem. Hadd szivárogjon a Földbe az esővel, aztán majd ott transzformálódhat egy másik energiává.

    Emitt egy kis megszilárdult kövecske. Csillog, fényes. Ő, valahogy most jobban tetszik. Szépséges és megnyugtató érzéssé alakult át. Őt elteszem az egyik kis rejtekhelyemre a szívemben. Szeretettel gondolok Rád. Köszönöm Neked a szép sorokat!

    Ott pedig egy szürke, zavaros, gomolygó Felhőcske, aki nem lát tisztán a saját füstjétől és kinyújtott kis karjaival hadonászik, kitapogatja az előtte akadálynak tűnő feladatokat. Nagyon várja, hogy segítsenek rajta, de sajnos csak saját magát tudja megváltani. S ha esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő elvárja, akkor dörögni, villámlani kezd, majd jégesőt zúdít annak a nyakába, aki azt szeretné, ha végre elvárások nélkül működne ezen a bolygón. Ezt a felhőcskét is útjára bocsátom, jeges vízzel  elborítva, nagyon sok sikert kívánva.

   És, ez a Kis Leányka, aki egy zabolátlan csikó, nem ismervén még a szabályokat, nem törődve a következményekkel, igen komoly kihívás részemről. Miként vonjam be a Működésbe, hogyan óvjuk a tetteinek következményeitől és mégis maradjak magamban Középen s ne jöjjek ki a béketűrésből, ha úgy látom, hogy mit sem fog rajta a jó szándék, s cserben hagyja a kollégákat. Igen komoly feladat.

A többiről nem is beszélve. Hogy miként alakulnak át a kapcsolatok, miként változik a Hozzám Közel Álló. Hogyan alakulok át a szemében, mikor a közelébe kerül Valaki. Nézem, figyelem magamat. Figyelem az Ő és az Én reakciómat. Próbálom felülről nézni, kívülállóként a kialakult helyzetet.

Itt örvénylik, magával sodor.

Nádasdy János Bácsi, egy idős építész úr,akit nagyon szerettem, mondta el nekem, hogyan kell az örvényből kiszabadulni. Ő a gyermekeinek megtanította ezt a technikát. A Dunánál nőttek fel.
"Lányom! ha örvénybe kerültél, hagyd, hadd vigyen le magával, gyűjts erőt a szabaduláshoz, ne kapálózz, majd a fenéken egy hirtelen mozdulattal kitörsz s a felszínre úszol. Sikerülni fog, meglátod!"

Megfogadom a tanácsát János Bácsi!

Ölelésem küldöm magának odafentre és köszönöm!

Segítség, Anya vagyok !

Segítség, Anya lettem?
Ezen már réges-régen túl vagyok.
Úgy saccperkábé huszonegy éve. Iszonyatosan sok idő, szinte hihetetlen.
Emlékszem, amikor megfogantak, emlékszem arra a pillanatra is, amikor jeleztek felém, hogy "Helló, itt vagyok, jövök!" A határtalan öröm, a várakozás kilenc hónapja....
Aztán a Születés pillanata. A semmihez sem hasonlítható élmény, és amit csak mi Nők élhetünk át.
Sajnos eddig még nem sikerült belelátnom egyetlen egy férfi agyba sem, így nem tudhatom mit jelent számukra egy Gyermek várása, születése, nevelése. Apává válni.

Emlékszem az első etetésekre, a bizonytalanságra, a "meg fogom-e tudni oldani az ezzel járó nehézségeket" érzésre, az első pánikra, amikor nem úgy böffentett kerek fejű babám, az első lázas állapotra, az első hasgörcsre, ami miatt hóesésben rohantunk az ügyeletre, s mire odaértünk a három hónapos Magzatom teli szájjal ráröhögött a doktorra. Mindenre emlékszem. Az akadályokat vettem, vettük, ugyanis a kitartó és önzetlen gondoskodásnak hála élnek és virulnak, gyönyörűek(és nem csak azért írom, mert az én gyerekeim), okosak és......

Most pediglen itt ülök égnek álló hajjal, s azon gondolkodom hol ronthattam el?
Ugyanis Leány és Fiú magzatom hihetetlen változáson mentek, mennek keresztül. A pici-kicsi gyermekből majdnem felnőtt, néha nagyszájú cuki szörnyekké avanzsálódtak.
Jó, persze, értem én, piszok nehéz életük van. Most szünidőben reggel fél tizenegykor fel kell kelni, reggeli, ebéd, aztán csak teljen el a nap, csinálunk valamit. Viszont nagyon jó testvérek. Egy nap csak minimum egyszer küldik el egymást a fenébe.

Házimunkára rávenni őket roppant nehéz feladat. A hallásvizsgálatuknál kiderült, hogy nem szenvednek süketségben, mégis valahogy mintha a hangomra immunisak lennének. Kérhetek csendesen vagy felemelhetem nyolc oktávval, ez különösebben meg sem karcolja az érzékelésüket. Én pedig égnek álló hajjal hajolgatok, teszem a dolgom beletörődve, s hallgatom amint morognak a hátam mögött. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, mivel érdemeltem ezt, holott mindent megtettem értük, sőt. A fenekük alá toltam mindent.
Mert Anya, mint egy Terminátor tisztára pucolta az utat Gyermekei előtt. ...
Itt van az a szegény blöki elásva!
Pff.

Leszögezem, én sem vagyok szent.
Felemelem a hangom, nálam is elszakad a cérna,. Ilyenkor szeretnék Boldog Özsébbé változni, aki a Pilisbe ment remetének. Elbújni, menekülni a világ elől.

Segítség, valaki mentsen ki innen!

Gyerkőcöt nevelni kemény feladat. Néha bizony kifog rajtam.
De mégis.

Amikor a rockzenész fiam engem keres a koncertjük alatt és előre hív, hogy láthasson, láthassa a reakciómat, vagy reggelit készít nekem, vagy azt mondja"Édesanyám, te vagy a legszebb!"(persze tisztában vagyok természetbeni adottságaimmal);
amikor a lányom küld egy üzenetet (neki nehezére esik az ölelés, ő  így lett megteremtve) "Anya, szeretlek", vagy egy angyalkás rajzot csúsztat a párnám alá, vagy Madonnát rajzolja le nekem a névnapomra, akkor ezek a kis intermezzók eltörpülnek ezekhez a szeretetcsomagokhoz képest.

Amikor a szobámban fekszem s nem tudok elaludni, a két gyerek a gép előtt ül, régi videókat nézegetve, hangosan kacag. Boldogsággal tölt el.
Bár vannak nehéz napjaink, mégis szeretjük egymást.
Ez a legfontosabb.
Bízom benne, bármit is gondolnak rólam, át tudtam adni nekik Valamit,  amit talán majd tovább vihetnek magukkal.

Minden nehézség ellenére, örülök, hogy az Anyjuk lehetek.


 Mert Anya vagyok.

Fáj...

Fáj, de piszkosul. Véget ért a három hetes kezelésem. Húztak, nyújtottak, vízben lebegtem, tornáztam. És nyomták a fájdalomcsillapítót ezerrel. Fájdalmat különösebben nem éreztem, csak akkor, mikor a helytelenül beállt izmaimat próbálta a vékonyka, de annál határozottabb gyógytornász lány a helyére kényszeríteni.

Úgy érzem Magam, mint akit jól összegyűrtek, és falhoz vágtak. Eszméletlen fájdalmat érzek a derekamban, nyakamban, és mindenhol. Mint egy tintapaca, úgy csorgok le a falról...

Lázadnak az izmaim, a szalagok, a sejtjeim. Egyetlen porcikám sem kívánja a Régit. Nagyon nem akaródzik visszamenni az eredeti helyére. Lépjünk már túl rajta !
Nem engednek felegyenesedni, nem engedik a járást, az ülést. Sem a fekvést. Rosszabb, mint volt. És van.

Fáj.
A fájdalomcsillapítók hatására sokat alszom, Mélyen. Zavaros álmok jönnek, melyek mégis oly valóságosnak tűnnek. Nem akarok megmoccanni.

A Kétségbeesés egyre közelebb jön. Nem szeretném látni, de Ő kitartóan, széles vigyorral a képén közeleg. Könnyeim elerednek. Behatolt. Behatolt  a Tudatomba, s élvezi az itt létét.Tombol, rombol.
Miután elégedetten körülnézett látván mit alkotott, úgy érezte megtette dolgát, tovább állhat. Vagy marad még egy kicsit.

Ismét elaludtam. Mikor felébredtem, úgy döntöttem, nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Felhívtam és elmentem Hozzá gyógyíttatni a Lelkemet és Testemet.

Rám nézett és megállapította, hogy elég ramatyul nézek ki. Ezt én is tudtam, éreztem.
Feszültségem kezdett oldódni, s bár kezei tőlem fél méternyire voltak, mégis éreztem, amint a izmaimat és szalagjaimat próbálja bebalzsamozni, regenerálni belülről. Ismerős érzés.
A fájdalom csökken. A séta hazáig még kellemetlen. De múlik.

Mi ebből a Tanulság?
Nekem annyi, hogy bár úgy gondoltam, pihenni fogok a három hét alatt
(a kezelés csak ráadás lett volna), nem így történt.

A nem működő dolgokat igen rövid idő alatt kellett helyrehozni. Akarattal. Görcsösen. Nem hagyva időt a regenerálódásra, átgondoltságra. Ész nélkül. Nem figyelembe véve azt, hogy igenis látni kell a körülményeket, a reakciót.
A fájdalomcsillapítás, mint figyelemelterelés, ködösítés, remekül működött, hogy elnyomja a fontos információkat.

Fájdalmas tapasztalás volt.
De azért minden jó valamire. :)
Megtanultam bízni a Vízben.
Átadhattam Magam egy nagyobb Erőnek.

Három

Egy, Kettő, Három.
Én, Te, Mi.
Fizikai, Lelki, Spirituális.
Hit, Remény, Szeretet.
Lentről felfelé vagy fentről lefelé.

Mindhárom itt van. Itt állnak előttem.
Fizikai-, lelki-, és spirituális szinten.
Látlak és érezlek Benneteket, mégis Egy vagytok.

Hiszel, remélsz és szeretsz,
Mindhárom szinten megjelensz.
Én szint úgy.
Mindenhol ott vagy, úgy ahogyan Én is.
Felismertelek.

És ez így van jól.

GE

Ez mind Én vagyok

Nem vagyok szent. Igazából nem is szeretnék az lenni. Én Az vagyok Aki. Az a Nő, aki keresi Önmagát. Az a Nő, aki szembesül vagy szembesítik azzal, amit annyira nem szeretne látni, hallani saját magával kapcsolatban. De mégis ott van a szemem előtt s rohadtul nem tudom kikerülni, bármennyire is szeretném. Szerintem sokan vagyunk így ezzel.

Én vagyok az a Nő, aki ezen a fórumon leírja, hogyan próbálja megtalálni az Élete értelmét, miért is vállalta ezt a létet a Föld nevű bolygón azokkal az Emberekkel, akik az útján elkísérik.Vannak, akik segítő jobbjukat nyújtva, vannak, akik éppen taposó lábukat adják a cél eléréséhez. De mint azt már oly sokszor elmondtam, minden jó valamire. De ezek a fennkölt gondolataim. Amit magaménak érzek.

De én vagyok az a Nő is, aki sokszor nem tudja mit tegyen, mit lépjen, s elhagyja olykor a cuki kis ajkacskáját néhány szitokszó is, vagy elküldök valakit a melegebb éghajlatra.
Van sötét oldalam is. Ezt nem úgy kell érteni, hogy néha ezzel a "démoni"oldalammal riogatom az éppen közelemben tartózkodókat. De lehet. Vállalom.

Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy itt élünk a Földön. Nem fent a Mennyekben. Természetesen a lehető legjobb formánkat kell adnunk minden helyzetben. De. Be kell ismernünk, ez nem mindig sikerül. És szerintem nem is kell.

Mostanában tudatosabban figyelem az embereket s az én reakcióimat. Amikor az Ember Leánya elkezdi a teremtést, túllépve Önmagán, hihetetlen sebességgel kihajtanak a Csírák a Felszín alól. Kapkodva kicsi buksimat, nem győzök csodálkozni azon, hogy ezt mind Én szerettem volna Magamnak. És lőn.

Szerettem volna, ha Nőiségem, Kreativitásom előtérbe kerülhetne. Több olyan akadály került elém, ami két éve még megfutamított volna. Nem mertem megmutatni azt, hogy Erzsó igenis ki mer állni magáért, amit szeretne megvalósítani, azt fel meri vállalni, mert nem hülyeség, és mint Nő, tud hatni. Tud hatni a környezetére, figyelembe véve a körülményeket, lehetőségeket.

Erzsó most tanulja meg Magát szeretni, elfogadni. Ezért olyan dolgokat is megtesz, amit eddig elutasított. Persze ehhez segítő Lelkekre és Kezekre is szükségem van. És hála a Teremtőnek itt vannak mellettem.

Köszönöm szépen Nektek.

Szeretném megmutatni ennek képi valóságát is. Nagy feladat volt. De kezdem szeretni :)

Nyakig a vízben

Már harmadik hete vagyok kénytelen, de nem kedvtelen, vízben tornázni. Nem tudom miért, de nekem valahogy különleges élmény. Nem tudok úszni. Igen, nem tudok. Valahogy így alakult az életem. Túl sok lehetőségem nem is volt, hogy megtanuljak, de ez nem is lényeges.

Egy osztálykirándulás alkalmával a strandon, viccből az egyik fiú (akit nagyon nem szerettem), lenyomta a fejemet a víz alá. Nekem hosszú perceknek tűnt, míg felengedett a felszínre Levegőért. Nagy poén volt. Neki.
Persze nem ez volt az oka ezen hiányosságomnak.

A víz csak százhúsz centi mély, még jó, hogy leér a lábam. Persze ha két méter lenne, akkor is leérne, mert úgy viselkednék, mint egy nyeletlen balta, egyből a medence alján kötnék ki.

Három hete komoly feladatot jelent számomra, hogy megbízzak a Vízben.

Mi is a Víz?

Életet adó (amelyet el is vehet, ha akar), szomjat oltó; vízben ringatózunk kilenc hónapig Anyánk méhében,  tehát befogadó. A víz az érzelmek szimbóluma. Befogadás, nőiség.
Most nyakig belemerültem. Női mivoltomba.

A Nap a Nyilas jegyben tartózkodott születésemkor, mely egy tüzes jegy.
Ez a tűz tol mindig újabb és újabb célok felé, nem hagy nyugton ülni a fenekemen, nagy lelkesedéssel vágok bele terveim megvalósításába, szeretem ha nekem van igazam, néha bizony arrogáns is vagyok, lobbanékonnyá tesz, nagy az igazságérzetem, aminek hangot is adok, néha talán meggondolatlanul. Persze ez csak néhány jellemzője a Nyilas jegyű Lényemnek...

A vízben állva folyamatosan azt a sugallatot kapom, hogy tessék lelassulni. Testemet selymesen átöleli.

Engedd át magad a befogadásnak, a lágy hullámzásnak, bízd Rám magad, mondja. Lazulj el. Ha csapkodsz magad körül, elmerülsz. S nemcsak hogy elmerülsz, de még a mozdulataidat sem tudod koordinálni megfelelőképpen, nem fogsz tudni irányítani.
Segítek neked. Ne válj görcsössé, mert nem fog menni. Hunyd le a szemed s feküdj fel a felszínre, érezd, hogy lebegsz, mint Születésed előtt.

Ha mozogsz bennem, tedd lágyan, élvezd, hogy óvlak. Figyelek Rád.

Tüzességemet lágyan lehűti, de nem oltja ki teljesen. Együtt mozog Velem. Tökéletes összhangban.

Az elején nehéz volt. Nehéz volt megbízni benne. Védekeztem. Kapálóztam. Úgy éreztem, nem fog menni. Kapaszkodtam, de ő kitartóbb volt. Hagyta, hadd jöjjek rá Magam, milyen jó átadni mindent az Áramlásnak. A mozdulataimban érzem a lágy elfogadást.

Ma történt  meg először, hogy görcsök nélkül feküdtem a Vízen, s élveztem ahogyan magával ragad, ringat.

Mint egy Nő. Mint az Anya.
Lágyan terelget, ringat ha kell, magába fogad, Életet ad.