Megbocsátás....

    Ma valaki felhívott és annyit mondott: "Eljött hozzám Édesanyád. Nyugodt volt."
Elkezdett remegni a  gyomrom, hiszen régóta szerettem volna tudni, mi van vele. Mindig azt a választ kaptam, hogy most ne akarj róla kérdezősködni.
"Mit szeretne mondani nekem?"-kérdeztem a hangot.
"Azt szeretné, ha megbocsátanál neki."-mondta. Hirtelen megszédültem.
" De hát én nem haragszom."
"Valóban? Nézz csak mélyen magadba."

   Igaza volt. Most szinte napra pontosan annyi idős vagyok, mint amikor Anyu öngyilkos lett. Amióta meghalt, azóta kutatok, nyomozok magamban, magam körül, mi lehetett az oka. Az elmúlt húsz évben, sok mindenre ráleltem, rájöttem...
Kutattam a gyermekkorát, próbáltam a lehető legrégebbi emlékeimet elővarázsolni egy szorosan lezárt dobozból...
Megismertem több technikát, eszközt, melyek segítségemre voltak. Nemcsak őt, magamat is egyre jobban megismertem. De még mindig nem volt elég.
Ahhoz, hogy bele tudjam helyezni magam az ő világába, ki kellett lépnem a régi, megszokott életemből. Na nem ezért válok, csak ez a döntésem sodort abba a létbe, ahol Anyu tartózkodott a halála előtti években.

   Irtózatosan nehéz volt. Nem is gondoltam volna, hogy belecsöppenek Anyám lelkébe, lenyomatába...
Szinte ugyanazok azok az érzések kerítenek hatalmunkba, amit ő is megélhetett.
Tehetetlenség, szomorúság, magárahagyatottság, elhagyatottság...
Soha nem sírtam ennyit még életemben, soha nem voltam ennyire tehetetlen, soha sem kerestem még ennyire az okát valaminek, mint az elmúlt egy évben.

    Most viszont úgy érzem, hogy szerencsés vagyok. És hálás. Hálás vagyok annak az Égi Rendezőnek, aki belehelyezett ebbe az emlék-sodrásba, hogy megfordíthassam vagy megszakíthassam azt a folyamatot, ami elindult bennem és ezáltal körülöttem.
Megértem és megélem Anyut. Megértem mi vezetett odáig, hogy a selyemövet a nyakába kösse. Megértem, hogy a tehetetlen dühe nem ellenem irányult, hanem saját maga ellen, én csak a kivetülése voltam. Nem haragszom.

   Az elmúlt egy hétben valami fura, csendes és néha teljesen üres nyugalom lett úrrá rajtam. Valami átalakult bennem. Valamit útjára engedtem. Csendben figyelem a külvilágot.


Anyu!
Úgy éreztem, hogy már rég megbocsátottam. De nem így volt. Nem tudok megbocsátani úgy, ha nem értem meg, nem élem meg azt, amint Te keresztül mentél. Megértés nélkül, hogyan lehetne megbocsátani? Igyekszem, hidd el! Igyekszem elfogadni, hogy nem én vagyok az oka annak, hogy elmentél. A Te döntésed volt. Tudom, hogy szerettél.
Nem haragszom azért, hogy az életemre törtél. Nem haragszom azért, hogy a lelkemet törted.
Szeretlek. Mindig szerettelek! Mert másként nem lehetséges. Csak így...


Szeretettel:

Lányod, Erzsike