Elmondom neked....

Elmondom Neked....
Igen. A Himalája csúcsán ott van a hó is és a jég is.
Nekem a Himalája csúcsa átjáró a Menny és Föld között.
Nekem a Himalája csúcsa egy elérhető cél, ha akarom. És akarom. Nem. Szeretném...
Veled....
Elmondom Neked...így, röviden...és egyszerűen.

Visszakapott élet

Lenyomta a kilincset. Halkan kinyílt az ajtó. A résen beszűrődött a fény. Kellemes, sárgás színt engedvén a sötét helyiségbe, ahol eddig tartózkodott. Igazából itt nem érte semmilyen inger. Egyedül volt a saját gondolataival, Muszáj volt egyedül lennie.
Rá gondolt. Elmosolyodott. Látta maga előtt, amint kitárt karokkal várta ott a mezőn. A szeme mindig mosolygott. Látta benne a Napot és saját magát. Nem értette, mit szeret benne annyira a nő, hiszen úgy érzi, nem érdemli meg.
Ott megígérte neki, hogy Isten szent színe előtt feleségül veszi. Csak néhányan vesznek majd részt a szertartáson, ami csak róluk szól ott a szabad ég alatt.
Boldogan várja a szabadtéri oltár előtt, torkában dobogó szívvel. Hangja elcsuklik, amint előlép a fa árnyékából, vékony kék anyaggal körbefont testén, melyet a nyári szellő meglibbent néha-néha. A lemenő Nap arany színnel vonja körbe a sziluettjét. A hasát eltakarja a rét virágaiból font kis csokor, de feltűnik,hogy előrehaladott állapotban van. Az Ő gyermekével várandós. A Fiával.
Ó! Mennyire várja már azt a pillanatot, amikor karjaiban tarthatja a kis Jövevényt és a szemébe nézhet...
Mennyire vágyott már a Fiára.
A nőt egy kislány vezeti hozzá. Mindketten fogva tartják a tekintetét. Izgatottan lépkednek a férfi felé. Szövetséget kötöttek a tudta nélkül. Meglepetésnek szánták, hogy együtt fognak majd elé lépni.
Egyre közelebb érnek hozzá, ő kinyújtja kezét a nő felé, felajánlva ezzel, hogy az élete hátralévő részében mindig mellette lesz, jóban és rosszban egyaránt. Nem tud betelni a látvánnyal. Az érzések olyan mértékben rohanják meg, hogy megroggyan a térde. Hihetetlen szeretetet érez a Nő iránt. Visszakapta az életét. Családot kap.

Gyönyörű kép.

Átlépi a küszöböt. A teremben nincs senki. A falon hatalmas velencei tükrök lógnak, így láthatja magát minden oldalról.Egy megtört ember tekint vissza a másik oldalról, aki keres valamit. Vagy valakit. A mennyezeten kristálycsillárokból szóródik a fény szerteszét, különös fényjátékot vetítve a tükrökre és a padlóra. Úgy tűnik, bálterembe vezetett az ajtó. Még meg kell szoknia a világosságot.
Ahogy hozzászokott a terem miliőjéhez, érezte nincs egyedül. Aztán meglátta, amint a sarokban egy fotelben ülve a tekintetével őt követi. Nem mozdul, csak a szemével üzen. Rá várt. Hagyta,hogy a saját ritmusa szerint megérkezzen.
Szereti ezt az arcot. Szereti a tüzet a szemében, szereti ahogy megpróbálja őt visszahozni az életbe. Mindent szeret benne. Eszeveszett vágyat érez, hogy karjaiba zárhassa, de a lába nem engedelmeskedik.
A nő bal oldalán felsejlik valami, amit most még nem lát tisztán. Közelebb kell mennie hozzá. Közelebb megy. Még közelebb. Egy bölcsőben kisfiút ringat. A nő nem szól semmit, csak némán nézi  a férfit, ahogy a fiához közeledik.
Nézi az apát és gyermekét.
Érdemes volt várni.
És életet adni. Apának és Fiúnak egyaránt.

Gyere velem...

Rád gondolok...
Behunyom a szemem.
Megszólalnak az első taktusok. A Lelkem után a testem is elkezd ringatózni  a zene dallamára. Transzba esek. Magával ragad s mintha a gravitáció kevésbé hatna rám, indulok felfelé.
A színek elevenebbek, az érzések intenzívebbek....
Lebegek, élvezem, hogy tagjaim kellemesen könnyűek lettek. Tudatom kiterjed, messzire elérek.

Látlak közeledni. Arcod szomorú, fáradtnak tűnsz. Karomat kitárom, gyere közelebb.
Szívemhez szorítalak, érezd, hogy szeretlek és törődöm veled. Körbeveszlek, körbefonlak, ringatlak.
Élvezd a puha balzsamos ölelést.
Mellkasom a tiédhez ér, átadom minden szeretetemet. Gyere velem, felemellek.
Látom amint a feszültség eltűnik arcodról, mosolyogsz rám....
Te is táncra perdülsz és én boldogan nézlek Téged. Arcod a Nap felé fordítod.
Rám nézel, már nevet a szemed, karodat kitárod, felém jössz...
A szívedhez szorítasz...

Maradjunk még itt egy kicsit, így ketten.
Aztán elengedlek....
Most már jobban vagy?

A zene még mindig szól. Kinyitom a szememet s Rád gondolok....
Köszönöm, hogy adhattam Neked valamit magamból...

Lélekbörtön

Bezárva, összetörve kuporogsz a sarokban. A szoba kopár és üres. Egy kis ablakon süt be csak a Nap. Fejed a két térded közé hajtod s behunyod a szemed. Elkövettél egy hibát, s most bezártak ide. Vagy te száműzted magad a sarokba. Széthullott minden körülötted. Elszakították tőled a Legdrágább Kincsedet. Megbélyegeztek, megaláztak.
A lelked ezernyi darabra hullott szét.
Szeretnél meghalni. Odabent sikítva jajveszékelsz a fájdalomtól, s azt kérded mi jöhet még?
A könnyeid is elapadtak. Nem maradt már más barátod, csak a Depresszió s az Önsajnálat.
Elköszönt tőled minden, ami szép és jó. A Gyermek Kacaja, az Önfeledt Nevetés, az Öröm és mindenek felett a Szeretet. Nincs aki szeressen. Hátat fordítottak. Egyedül maradtál.
A napok egyformán telnek. Bekapcsolsz "zombi" üzemmódba.
Teszed a dolgod. Felkelsz, lezuhanyzol, elmész dolgozni.
Az emberek nincsenek igazán nagy hatással rád. Van, aki közeledik hozzád, de nem árulod el a titkod, mert félsz, hogy nem fog elfogadni.
Közben neked fogalmad sincs, hogy az Ő szemében ennek semmi jelentősége, mert szeret Téged, azért, aki vagy. Te pedig nem érted miért.
Nem tudsz mi adni, hiszen Üresnek érzed magad, hiábavalónak, érdemtelennek, de valójában nem vagy az.
Nincs kapacitásod másokért is felelősséget vállalni.
Eközben várod a Halált.
Egyszerűbb lenne a Halálba menekülni?
Mit oldana meg?

Én, aki látlak Téged, Teljes Szívemből Szeretlek.
Mondd, hogyan segíthetnék?
Hogyan mutathatnám meg neked, milyen szép az Élet?
Nehéz ugyan, de hidd el, mindig van felfelé!
Nézz a szemembe! Mondd mit látsz?
Erőt adok Neked, Hitet adok neked, Magamat adom neked.
Neked, Megadom Magam.
Megnyitom Szívem Virágát, hadd áramoljon feléd, hogy gyógyulhass!
Engedd, hadd járja át sejtjeidet, hiszen ők még emlékeznek milyen szeretve lenni. Idézd meg ezt az Érzést. Engedd, hogy a Szíved köré emelt falak leomoljanak.
A  Gyermek Kacaját, az Önfeledt Nevetést, az Örömöt, és a Szeretetet, Neked kell megkeresned. Emlékszel merre van.
Fogd meg a kezem, itt vagyok. És nézz Rám.
Látom, már mosolyogsz.
Gyere, állj fel onnan a Sarokból, nyisd ki az ajtót. Szépen, fokozatosan szoktasd a szemed a Fényhez.
Ugye, milyen jó itt? Finom, meleg és puhán körbeölel.
Itt vagyok.
Veled vagyok.
Segítek Neked összeilleszteni a Széthullott Darabokat...

Dermedten

Földbe gyökerezett lábbal nézi, ahogyan távolik.
Egyre messzebb és messzebbre kerül tőle, elérhetetlenné válik.
 Legyen...
Érzi, ahogyan megdermed a lába.
A Földből mintha kemény és erős gyökerek kúsznának felfelé, kemény kérget képezve a bőrén. Fájdalmat nem érez. Lépni sem tud, de nincs is szándékában.
Bebábozódik. Most csak befelé figyel.
Az ereiben a vér lassabban folyik tova a vérkörökben. Légzése is felületessé válik, szíve pedig lassabban dobog. Szemét behunyja.
"Most lesz időm gondolkodni. Nem érhet el senki onnan kintről. "
A gyökerek egyre lejjebb kúsznak Föld Anya felé, melyek összekötik a Nővel.
Táplálni fogja, óvni és védelmezni, amennyire csak tudja. Segít neki megtalálni a Belső Békét. Emlékezteti majd a Fák Énekére, a Napfelkelte hangjára, az Erdő Élőlényeinek nyelvére...
A karjai ágakká alakultak át, melyeken zöld levelek hajtottak..
Szemét behunyta. Vett egy utolsó, mély lélegzetet, s hagyta, hadd áramoljon szét a tüdejében. Az utolsó kis léghólyagocska is elraktározta ezt az emléket, hogy az Átalakulásnál előhívhassa majd. Érezte feje tetején megnyílik a Csatorna. Fehér fénnyel új Erő érkezett, melyek a Testben összetalálkozván szép lassan egybeolvadtak, az új Létformához új táplálékként szolgálva.
Odabent a Lélek megpihent, élvezi a Csendet, a Magányt. Úgy érzi, jól döntött.
Itt marad egészen addig, míg a Csalódás ki nem mosódik belőle...
Az Ég és Föld csatornája lett. Benne áramlik korábbi életeinek tapasztalata, melyeket most segítségül hív.

A kezemben...

Álom volt.
A karjaimba adták. Nem én szültem, de örömmel fogadtam. Apró, kicsit ráncos, rózsaszín bőrű, sötétkék szemekkel. Pelyhes, szőke fejecskéje a tenyerembe fért.
Rám nézett, tekintetét az enyémbe fúrta, s mint régi Ismerőst, üdvözölt. Összekapcsolódtunk.
Ringattam. Szívem, Lelkem megtelt Szeretettel a kis Lény iránt. Óvtam, védtem.
Mellemre tettem, tápláltam. Szája mellett kicsiny tejcseppek csurogtak lefelé.
Mikor jól lakott arca kisimult, néha még el is mosolyodott. Mindenhová magammal vittem.
Figyeltem minden mozdulatát, figyeltem a légzését, hallgattam kicsi szívének dobogását. Megnyugtatott. Öltöztettem, puha takaróba burkoltam, magam mellé fektetem. Így pihentünk, így aludtunk. Minden apró szösszenésére felébredtem. Összhangban voltunk.
Aztán eljött, Aki Nekem adta. Megkérdezte, hogy van, de nem közeledett. Nem akar Vele törődni, Örül, hogy megszabadulhatott Tőle.
A Kincsem. Velem marad. Vigyázok Rá. Táplálhatom, óvhatom, gyógyíthatom, terelgethetem, játszhatok vele, együtt fedezhetjük fel Egymást és a Világot....

Ő, az Én Belső Gyermekem...

A Szembe(s)Ülés

      Esik a hó. A Lány mezítláb rohan a havas avaron. Arcába belecsapnak a visszahajló ágak és néhol sebet ejtenek kipirult arcán. Fekete haja, mely a derekáig ért, vizes lett a kimelegedett testén elolvadó hópelyhektől. Zöld ruhája körbefonja testét, nem akadályozza a menekülésben.
    Az életéért fut. Rohan, egyenesen az Erdő belsejébe. Ismeri az utat, hiszen egészen pici leány kora óta jár ide ki az Öreg Tölgy Fához. Leült  a tövébe, hallgatta a szelek, a fák és bokrok dalát, a madarak énekét. Ilyenkor köré gyűltek az erdő apró lakói is. Ők voltak a játszópajtásai, mert a faluban az emberek kinevették a háta mögött furcsa viselkedése miatt. Más volt. Az Ő világukban egyedül érezte magát. Az Erdő Szelleme megtanította, hogyan gyógyíthat a fában, fűben található orvosságokkal, hogyan hívhatja le a Mindenség energiáját, s hogyan állíthatja ezt az arra rászorulók segítésére. Együtt lélegzet a Természettel, s ez így volt jó neki. Föld Anya Leánya lett.

      Ahogy telt múlt az idő, megpróbálta felvenni a falu ritmusát, közeledett az itt élőkhöz. Beszédbe elegyedett velük. Megfigyelte szokásaikat, életmódjukat. Ahogy bizalmukba fogadták, látták, hogy nagyon különleges lény járkál közöttük. Elkísérték gyógyfüveket szedni a rétre, az erdőbe. Egyre többen fordultak hozzá segítségért és beszélt nekik a Halálról és az az utáni Életről.

      S most menekülnie kell. Hallja a háta mögött az Üldözői zihálását. Nem érez fájdalmat a csupasz lábán ami szinte megfagyott a havas ösvényen. Nem érzi a hideget. Tudja jól, hogy meg fog halni még ma este, csak érjen oda Hozzá. Tudja jól, hogy mi fogja várni őt odaát, de most mégis fél belépni.
     A háta mögött utána rohanó fáklyák, megvilágítják előtte az utat. Ha nem lennének, akkor is megtalálná. Már dereng az Öreg Tölgy a tisztás közepén. "Még pár lépés és odaérek, gondolja, még pár lépés."
     Amikor a fához ért, szorosan hozzá simult és átvette a Tölgy rezgését. Beszélgetett vele. Az óvón körbefonta csupasz ágaival, s úgy nyugtatta sajgó Szívét és Lelkét. A Lány átadta magát az Öreg Bölcsnek. Szíve csordultig telt Szeretettel. Megfordult.
     Arcába csapott a dühös férfiak meleg lehelete. Látta szemükben az ajzottságot, amint rátaláltak az üldözött vadra, akit el kell ejteniük. Körbeállták a Fát és a Lányt. Hátulról előlépett a Férfi. Kezében kivont kard volt. Ő vezette a gyilkos társaságot. Szerette a Lányt, de jobban szerette azt a figyelmet és Hódolatot, amit rangja és lénye kiváltott követőiből. Sokkal fontosabb volt mindannál, amit iránta érzett...
    A Lány belenézett a szemébe. A szája nem nyílott beszédre, csak a szeme és a szíve kommunikált a Férfiéval. "Szeretlek- üzente-, tudom, hogy meg fogsz ölni, tedd meg ha meg kell tenned! Megbocsátok, feloldozlak!"
   A Férfi ebben a pillanatban szerette volna, ha csak Ők Ketten vannak ott azon a tisztáson. Szerette volna karjába zárni, magához ölelni a lányt, és csak ölelni és ölelni. De nem voltak egyedül, s ő nem léphetett vissza. Meg kell tennie, mert ezt várják tőle. Ölje meg a Boszorkányt. Tudta, óriási baklövést követnek el az emberek ott a faluban, hogy azt a lányt küldik a halálba, aki egész életében csak segített nekik, de elég volt egy félreértelmezett történet s ők azonnal az Életét követelték. Ő is tapasztalta magán a gyógyítást, ő is hallotta a tanításait, a közvetítéseit.  De egy idő után, már bántotta hogy többen néznek fel az egyszerű, különös Lányra, mint Őrá. Pedig Ő a Földesúr Fia volt. Neki több tisztelet, több figyelem jár...
  A felajzott férfiak feszülten figyelték, amint a kard a Lány szívéhez közeledik. Csend volt. Semmi sem mozdult, csak a fáklyák tüze ropogott, .
  A Lány csak a Férfit nézte. Különös ErőTér vette körül. Köré álltak az Őt Várók. Az Öreg Bölcs pedig óvta Lényét, s várta a pillanatot, hogy a megfelelő pillanatban szabadítsa ki burkából, hogy minél kevesebbet lásson, szenvedjen. A Lány szíve hevesen dobogott. Tekintete a Férfiéba fúródott, az pedig beleveszve a barna tengerbe, acélos szemével és kezével végzett a Lánnyal.
  A Tölgy ekkor átadta Föld Anyának Gyermekét, rábízta a Drága Lelket és megköszönte, hogy ebben a röpke húsz évben taníthatta eme Ajándékot. A Drága Lélek pedig egyre távolodott attól a helytől, ahol zöld ruhás alakját körbe állták a férfiak, s döbbent csendben azt az Embert Nézték, akinek a kezében még ott volt a véres kard, amivel kioltotta a Szerelme életét. Visszanyerte helyét a körben, viszont egy lyuk tátongott a szíve helyén....