Csak ültünk egymással szemben az asztalnál. Vézna teste a kocsiban kicsinek tűnt, a még megmaradt ép lábán a nadrág lobogott mint egy zászló. A pulcsijából már réges-régen kifogyott, a baseball sapka pedig belecsúszott mélyen az arcába. Fogtam s levettem róla, hadd lássam a szemét, amiből már eltűnt az a régi csillogás. Néha körbenézett kicsiny kis lakásomon s azt mondogatta halkan: "Itthon vagyok, pont olyan, mintha otthon lennék..."
A tányérban lévő süteményért nyúlt reszkető kezével, s lassan a szájához emelte. Behunyta a szemét, s mintha mennyei mannát vett volna magához, úgy ízlelgette az édességet.
Keveset beszélgettünk, inkább figyeltem és közben majd megszakadt a szívem, ahogy látom eltűnni belőle az életet.
Szépen lassan átadja magát neki.
Már régen nem láttam őt. Sokat gondoltam rá. Emlékszem, milyen sokat beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindig azt mondta, hogy megszólalásig hasonlítok a feleségére, akit nagyon szeretett. Egyszer, amikor kórházba került, elmentem meglátogatni. Éppen az otthonbéli szobatársával feküdtek odabent. Felrikkantott az Öreg, hogy végre, megjött a felesége. A beteg társai felnyihogtak, hogy lám, milyen jó nekije, ilyen fiatal asszonnyal!
Mesélt a gyerekeiről. Fiáról, lányáról és az unokákról. Csupa-csupa szeretettel, amit én élvezettel hallgattam fürdetés, vagy a szobája rendbetétele közben. A történet volt a fontos, s az az ember, aki elmesélte. Szerettem azt a tüzet a szemében. Tele életerővel és tettvággyal annak ellenére, hogy nagyon beteg volt.
Most pedig fáradtan és csendesen majszolgatta a sütit.
"Szóltál a lányomnak, hogy hová kell jönnie?"Kérdezte. Láttam rajta, nincs teljesen képben, valahol egészen más dimenziókban jár. "Nem Papa, nem szóltam, hiszen most nincs is itthon. Külföldön dolgozik." Próbáltam visszahozni, de nem hagyta magát. Rám nézett és azt mondta:"Szeretlek! Olyan sokat gondoltam Rád!"
"Én is szeretem." Mondtam. "Addig élek, míg gondolsz Rám." Mondta. A lelkemig hatoltak a mondatai. Megölelgettem. Szorosan tartott. Még mindig érezni lehet rajta, hogy anno kemény fizikai munkát végzett. A karja még erős volt.
Láttam, hogy elfáradt. Kitoltam a teraszomra, ahol elpöfékelte az aznapra járó utolsó szál cigijét. Behunyta a szemét, magába szívta a szentkereszti finom levegőt és a mellette ülő kutya fejét megsimogatván felszakadt belőle ismét: "Itthon vagyok!"
Úton vissza az idősek otthona felé, végig a kezemet fogta, nem engedte el csak akkor, amikor már nem tudtam egy kézzel sebességet váltani.
Sokszor elgondolkodtam azon, milyen emberek lehettek azok az idős emberek, akikkel "dolgoztam",milyennek láthatták őket a családtagok...
Tudom, hogy a hozzátartozók sokszor nehezen élik meg a szeretteik megöregedését. Előjöhetnek olyan arcaik, amiket nem szeretnek látni, vagy nem is ismertek addig, vagy éppen erősebbé válik az, amit nem szerettek bennük.
Engem tulajdonképen megkímélt ettől a sors, hiszen a szüleimet hamar elveszettem. Igaz, ez teljesen más megélés volt, talán nehezebb, de nem biztos. Mindenkinek a sajátja a nehéz.
Az elszenvedett sérelmeket rávetíthetik az idősre, s ez türelmetlenné teheti őket. A lelkiismeretfurdalás gyakori társuk lesz, hiszen tudják, hogy nem szabadna így érezniük. Mondhatjuk, ez is teljesen normális reakció. Emberek vagyunk.
Vannak, akik viszont végtelen türelemmel és szeretettel viseltetnek irántuk. Biztosan más kapcsolat volt közöttük, aminek most a gyümölcseit aratják le mindannyian.
Nem ítélek el Senkit. Megértem és elfogadom.
Nekem könnyebb az embert látni mögötte, hiszen nem köt össze vele semmiféle vérségi kötelék.
Az embert látom és a történetét.
Megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott.
Szerettem velük és Vele lenni.
E.
