Már nincs jelentősége..

Azon tűnődtem egy hete, hogy még hol rengethetik meg létemet.
Megkérdőjelezték az anyaságomat, a nőiségemet, a beszámíthatóságomat. Két-három hete pedig a munkához való hozzáállásomat is....
Ha ez nem volna még elég, ezt olyan emberek teszik, akik közel álltak hozzám. Ők hárman összedugták a buksijukat, hogy arra a következtetésre jussanak, nagy a baj velem...
Hát igen...
Borzasztóan nagy a baj....
Szerintük..

Azzal, hogy belevágtam életem egyik súlyos kalandjába, álmomban sem gondoltam volna, hogy kifordul nemcsak bennem, hanem körülöttem is a világ. Anyagilag lenullázódtam, hiszen a pletykákkal ellentétben, nulla forinttal és egy autóval jöttem el otthonról, a 37 négyzetméteres kis faházikóba, amiből egy kis ékszerdobozt varázsoltam.
Munka éppen csak, mivel az a vonal is kialakulóban volt. Egyszerre több szálon is futtatni kellett a létemet, mint egy üzletszerűen kéjelgő hölgyet.
Kicsi lelkem nehezen viselte, hogy a rólam keringő pletykák főszereplője lettem. Közben csak feldolgoztam, feldolgoztam....
Hol könnyebben. hol nehezebben. Tudniillik így megyen ez nálam. Néhány irracionális reakció, ami nemcsak nekem, de másnak is okozhatott meglepetést. De ember legyen a talpán, aki ne reagált volna néha ilyen módon. Megdöbbentő élmény, amikor már nem találod azt az embert, akit látni véltél az elmúlt években. Piszok nehéz volt néha..

Elkezdtem fogyni, amiről volt aki úgy gondolta, nincs mit ennem...
Vagy beleőrültem a válásba....
Vagy megbetegedtem...
Vagy isten tudja mit gondoltak....

Bevallom, hogy egészen az Ünnepekig azon morfondíroztam, hogyan mutassam meg vagy írjam a fejem fölé vagy bizonyítsam be, hogy igenis, JÓ ANYA VAGYOK, NŐ VAGYOK, BESZÁMÍTHATÓ VAGYOK ÉS AZ ÁLTALAM ELVÉGZETT MUNKÁVAL IS MINDEN RENDBEN VAN! Ja, és HAZUG sem vagyok, ugyanis ez lett a legújabb címke, amit rám aggattak.

Azzal, hogy azok az emberek, akikben hittem, megrángatták szinte mindazt a pillért, amin nyugszik az emberi létem, nagy szomorúságot okoztak. Akkor.
Most viszont úgy érzem, már nincs semmi jelentősége.

Elővettem a naaagy velencei tükrömet, amire állítólag piros rúzzsal írhatnám a hazugságaimat, s jó mélyen belenéztem a velem szembenéző arcba, szembe, vagy amit akartok :)))

Tudom kit és mit látok benne. Tudom, hol hibáztam. Nem vagyok tökéletes, nem is akarok az lenni.
De ahogy elteltek az Ünnepek és helyre tettem néhány dolgot és személyt, így már nekik s az általuk rám biggyesztett jelzőknek sincsen számomra már jelentősége. Már nem nagyon érdekel, mit is gondolnak rólam. Gondoljanak azt, amit szeretnének. Arra is rájöttem közben, mindazt, amit nekem szántak, az igazából róluk szól és nem rólam.

Eltűntek az életemből. S jól is van ez így. Fura módon, nem is hiányoznak és nem is érzek bűntudatot emiatt, pedig ők igazán bennem éltek s megbíztam bennük. Magabiztosabb lettem és higgadtabb...s jó ez így nekem.

Úgy gondolták nem változom, ellenállok...
Én pedig úgy vélem, hogy igenis változtam és változom...
Mert ez másként nem lehet...
Minden változik, minden pillanatban.
Még én is...


Szeretettel
Erzsó

Szeretnék...

Szeretnék békét.
Békét a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék harmóniát.
Harmóniát a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék nyugalmat.
Nyugalmat mindenhol,
Legfőképpen a lelkemben és a szívemben...

Szeretnék áldást.
Áldást a Világra,
Áldást a Gyermekre,
Áldást a Szülőre...
Áldást az Anyára,
Áldást az Apára...
Áldást a Menekülőre,
Áldást a szállást Adóra..
Áldást az Otthonra,
Áldást a körül ült asztalra...
Áldást az Otthontalanra,
Áldást az Árvára...
Szeretnék áldást kérni MINDENKIRE.
És MAGAMRA...

Öleljen körül Benneteket a béke, elfogadás, harmónia és a szeretet.

Kívánok Nektek Áldott Ünnepeket!


Szeretettel:
Erzsó

A szakadt kabátod...

Kivettem  szekrényből a tiszta ruhámat. 

A kellemes zöld színű selyem a testemre simult. 

Becsuktam magam mögött az ajtót és kimentem az utcára...

Te utolértél s a vállamra dobtad a szakadt kabátodat. 

Próbáltam levenni mert sem a mérete, sem az érintése nem esett jól. 

Mintha valami láthatatlan erő rám ragasztotta volna. 

Arcodon elégedettség és a bosszú édes mosolya. 

Elégedetten figyelted, ahogyan az ismerős ismeretlenek megbámulnak és összevigyorognak a hátam mögött. 

Az ő szennyesüket is magamra vettem...

Egyre nehezebb terhet cipeltem végig a városon. 

Ahogy kijjebb értem, kezdtek elmosódni a pletykára éhes arcok vonásai.

Arcomat a Nap felé fordítottam.

Melegem lett. 

Kibújtam a cipőmből, hogy a meztelen talpam alatt érezhessem a selymes füvet, s arcomon a friss tavaszi szellőt.

Az újjászületés és a szabadság illatát éreztem meg.

Ledobtam magamról az első ruhadarabot, amely nem volt az enyém...

Majd a másodikat, harmadikat, negyediket...

A kabátod még a vállamon...

A zsebe lyukas, hiányoznak róla a gombok...

Tele szakadással. Sosem törődtél vele, csak hordtad, aztán most rám testáltad.

A háttérben ugrásra készen figyeled, miként szabadulok meg a rám nehezedő bűntudattól..

A kabátod még a vállamon...

Levetem magamról, ledobom, tégy vele azt, amit jónak látsz.

Nem hordom többé, nem az enyém. 

Visszaadom.

Nem húzhatsz rám olyat, ami a Tiéd. 

Mert minden amit rólam mondasz s bűntudatot szeretnél bennem kelteni, az tulajdonképpen rólad szól és magadat minősíted. 

Én kivárom, míg letisztulnak a dolgok. 

És hidd el,

mások is látni fogják azt, aki valójában vagy. 

Aztán Te is végigmész a városon....lehajtott fejjel..a kabátodban..

Én pedig már nem leszek ott...

Szeretettel:

Erzsó

Magukban hordoznak...

Ülök Velük szemben és hallgatom Őket.
Csacsognak, nevetgélnek.
Méhemben hordoztam Mindkettejüket kilenc hónapig.
Ahogy növekedtek bennem, úgy változtam, váltam Anyává.
Szépen cseperedtek. Együtt tapasztaltuk meg a Család összetartó erejét, melegét.
A terített asztal örömét, az ünnepek varázsát...
Új szokásokat alakítottunk ki, amelyek magukban hordozták Apa és Anya őseinek hagyatékát.
Együtt várakoztunk, együtt díszítettünk, együtt tettük az Angyalt  a Fa tetejére.
Együtt ettünk és együtt bontogattunk, majd együtt örültünk.
Ezek mind-mind Mi voltunk.

Most új szokásokat hívunk életre.
Mintha kirepültek volna a fészekből.
Mindketten felnőttek.
A maguk ízlése szerint díszítenek, csomagolnak, várakoznak, tesznek-vesznek...
S közben felfedezem mindazt, amit átadtam nekik...
Ott vagyok én is minden hagyományban, minden ünnepben...
És ez jó...
Örömmel és hálával tölt el, hogy Ők is magukban hordoznak engem..
A szívükben.


Szeretettel:

Erzsó

 

"Itt tartok most..." mellékzöngéje

Az utóbbi bejegyzésemhez fűznék néhány gondolatot.

Elnézést kérek, ha valaki félreértette a "kis közösség"kifejezést. Itt nem arra a közösségre gondoltam, ahová már közel három éve járok, minden második héten. Egyébként nem is kicsi ez a közösség, hála a Jó Istennek!
Immáron majd hét éve foglalkozom intenzívebben önismerettel. Elvégeztem a Tarot tanfolyamot, tanultam Numerológiát, két és fél éve asztrológiára járok(ahol jelenleg szintén felfüggesztettem a tanulmányaimat) és szintén ugyanennyi ideje járok Kedves Barátném előadásaira. Emellett homeopátiás kezeléseken is részt veszek.

Ezen rendszerek segítségével sokkal előrébb tartok, mint gondoltam volna. Őrületes felismerésekkel találtam szemben Magamat. Akik segítettek a megismert rendszerekben eligazodnom, Őket mind a Barátaimnak tudhatom.
Ezért hálás köszönet Nektek!!!
Mindegyiküktől azt, kértem, ne köntörfalazzanak, mondják ki azt, amit gondolnak, látnak, éreznek Velem kapcsolatban. Csakis így tanulhatok és így fejlődhetek. Kértem, ne csomagoljanak be semmit selyempapírba és ne kössék át csodaszép szalaggal, mert így az elvihet engem más irányba.

Az utóbbi évben, viszont plusz öt csoport előadására is beültem, a hét szinte mindennapján.  Emellett ott volt az asztrológia és a homeopátia. Tömény információ. Nagyon tömény. Tudom, hogy közben vigyáztak rám, viszont az életem több szálon is futott.
Elfáradtam, hiszen ezt az infó dömpinget fel is kellett tudni dolgozni.
Ezért úgy döntöttem, most egy kicsit megpihenek. Nem vágyok társaságba. Nem azért, mert neheztelek bárkire is, erről szó sincs.
Kedveseim, elfáradtam.
Nagyon jól esik hazajönni a szentkereszti kis házikómba a nehéz, munkás nap után. Idebent halkan duruzsol a tűz, a blökik pedig a szőnyegen heverésznek. Majd minden este teszünk egy nagy sétát az erdőben. Jókat eszünk, iszunk, beszélgetünk. Higgyétek el, ez most nekem felüdülés.

Nagyon köszönöm, hogy gondoltok rám és aggódtok értem. Tényleg eléggé legatyásodtam s lehet h néha vacakul nézek ki :))))
Ez a válás-leválás jobban megvisel, mint azt elképzeltem. S lehet, hogy így is van rendjén.
Van mellettem segítség és igénylem is azt. Ezért is köszönet Nekik.

Kevesebbet is írok, hiszen minden, ami történik velem, az inkább magamba fordulást eredményez. Nagyon szűk az a keresztmetszet, akivel ezt megosztom.
Amikor szültem, akkor is egyedül voltam a szülőszobán. Nem volt körülöttem senki. Fizikailag. Aztán, amikor kitoltak onnan, akkor sem várt ott Senki. Egyik alkalommal sem. Egyedül csináltam végig. Ehhez hozzászoktam.
Most is vajúdok. Ehhez ismét egyedüllétre van szükségem.
Úgy gondolom jól van ez így. Ez is Erzsó, és az is aki jókat standupozott  az évadzáró kiránduláson, ami az eső miatt a kis házikómban ért véget. Imádtam. Jó Veletek lenni. És tudom, hogy Velem vagytok:)))
Szeretettel gondolok rátok!!!

Higgyétek el, MINDEN RENDBEN VAN.

SZERETLEK BENNETEKET!

Emlékeztek az UBUNTU-ra?

VAGYOK, MERT VAGYUNK!!!


ÖLELÉSEM

Erzsó

Itt tartok most...

Átolvastam az elmúlt néhány hónap bejegyzését. Elnézéseteket szeretném kérni, azért a sok negatív hangú írásért. Mentségemre legyen, hogy valóban ember leányát próbáló időszak volt az elmúlt hat hónap. Lehet, hogy régóta készültem erre lépésre, mert legbelül éreztem, más megoldást most nem találok arra, hogy megmentsem magamat. Más elvi síkon meghozni egy döntést, és más dolog valóban a fizikai síkra lehozni azt. Melléktermékként ismét feljöttek azok a régi blokkok, amik felderítését szintén évek óta űzöm. Az érzések egy vad zuhatagként csaptak nyakon. Azok az illuzórikus képek, amit egy ember, illetve egy kis közösség köré építettem, buborékként pukkantak szét, s ez igen kemény tapasztalásként épült a lelkembe.
Értek támadások, amik lehúzták rólam a súlyfeleslegemet. Az Égnek legyen Hála, hogy volt miből:))
Már nem hiányzik az a húsz kiló.
Karcsú lettem, mint leányzó koromban, s ismét "M" méretű ruhákat hordhatok.:)))

Lehúztam magamat jó mélyre, s számomra eddig ismeretlen, de Anyám részéről mégis ismerős érzések kerítettek hatalmukba.
Szinte meghasadtam, annyiszor mondták rólam, hogy nem vagyok normális. Belül tudtam, nincs ez így, csak azt akarják tudni, mennyire erős az elhatározásom, mennyire tudok kiállni Magamért.

Hagytam, hogy leszálljak a valaha megtapasztalt legmélyebb pontomra, ahol begubózva vártam az újabb támadást Tőle és Magamtól.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem ilyennek ismertem. Olyan mondatok hagyták el a száját, melyektől szinte elvesztettem az eszemet s a létező összes alsó szintet megjárva reagáltam.
Nem vagyok rá büszke. Egyáltalán nem. Viszont ez is ÉN voltam.

Nem járok MOST sehová. Semmilyen tanfolyamra. Az elmúlt három-négy évben rengeteg információt gyűjtöttem a működésemmel kapcsolatban. Próbáltam felgöngyölíteni, s szinte meg is tapasztaltam ezalatt az idő alatt rengeteg arcomat.
Most már nem fáj az, amit hallok. Csak nem tudok mit kezdeni vele. Inkább tehetetlen döbbenet az, amit érzek ezzel kapcsolatban. Mennyire VAK voltam...

Kudarcnak hittem, hogy véget ért. De ez nem az. Ez SIKERTELENSÉG. A kettő közti különbség annyi csupán, hogy a kudarcot akkor érezzük, amikor semmit sem teszünk a sikeres végkifejlet érdekében. A sikertelenség pedig annyit takar, hogy MINDENT megtettél, hogy működjön.
Elmentem a falig. És még azon is túl. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Csak nem merte elmondani. S nem is akarta. A DÖNTÉS FELELŐSSÉGE ismét rám hárult. S én ezt meg is hoztam. Kénytelen voltam. Helyette is.
Ma már tudom, hogy Ő csak a könnyebbik megoldást választotta, ami számára konfliktus mentességet hozott. Megrándította a vállát, minden mehetett a szokásos mederben, a megszokott rutinnal. Az otthonában, a gyerekeimmel...
Már rég meg akart tőlem szabadulni, mondta. Ez a mondat bekapcsolta bennem az Anyám által okozott lelki sebeket, amikor is fizikálisan is meg akart tőlem szabadulni a fojtogatásommal.
Démonként telepedett a vállamra ez az érzés, s tehetetlenül álltam, állok ezekkel a fekete indulatokkal...


Szerencsére vannak Barátaim, akik segítenek rendezni a bennem feltörő káoszt, segítenek értelmezni azt, ami körülöttem történt, történik.
Sokan vagytok, aki megerősítetek, biztattok, szeretgettek engem. Ez a legfontosabb. Nagyon szépen köszönöm Nektek. Köszönöm a Gyerekeimnek és annak a Férfinak, aki ezekben a nehéz időkben is mellettem VAN.

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a zuhanórepülésnek. Nemsokára itt a szülinapom, s ez remek alkalom arra, hogy letegyem a régi sérelmeket, feltöltsem a testemet energiával és vitaminokkal, hiszen hagytam elsorvadni. Megszabadulok a hosszú tincseimtől is és élvezni fogom a vékonyabb formámat. Szeretnék büszke lenni Magamra. Egy RÉGI/ÚJ Önmagamra...

Szeretettel

Erzsó

KÖSZÖNLEK TITEKET

Alkony...

Csak ültünk egymással szemben az asztalnál. Vézna teste a kocsiban kicsinek tűnt, a még megmaradt ép lábán a nadrág  lobogott mint egy zászló. A pulcsijából már réges-régen kifogyott, a baseball sapka pedig belecsúszott mélyen az arcába. Fogtam s levettem róla, hadd lássam a szemét, amiből már eltűnt az a régi csillogás. Néha körbenézett kicsiny kis lakásomon s azt mondogatta halkan: "Itthon vagyok, pont olyan, mintha otthon lennék..."

A tányérban lévő süteményért nyúlt reszkető kezével, s lassan a szájához emelte. Behunyta a szemét, s mintha mennyei mannát vett volna magához, úgy ízlelgette az édességet. 

Keveset beszélgettünk, inkább figyeltem és közben majd megszakadt a szívem, ahogy látom eltűnni belőle az életet. 

Szépen lassan átadja magát neki. 

Már régen nem láttam őt. Sokat gondoltam rá. Emlékszem, milyen sokat beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindig azt mondta, hogy megszólalásig hasonlítok a feleségére, akit nagyon szeretett. Egyszer, amikor kórházba került, elmentem meglátogatni. Éppen az otthonbéli szobatársával feküdtek odabent. Felrikkantott az Öreg, hogy végre, megjött a felesége. A beteg társai felnyihogtak, hogy lám, milyen jó nekije, ilyen fiatal asszonnyal! 

Mesélt  a gyerekeiről. Fiáról, lányáról és az unokákról. Csupa-csupa szeretettel, amit én élvezettel hallgattam fürdetés, vagy a szobája rendbetétele közben. A történet volt a fontos, s az az ember, aki elmesélte. Szerettem azt a tüzet a szemében. Tele életerővel és tettvággyal annak ellenére, hogy nagyon beteg volt. 

Most pedig fáradtan és csendesen majszolgatta a sütit. 

"Szóltál a lányomnak, hogy hová kell jönnie?"Kérdezte. Láttam rajta, nincs teljesen képben, valahol egészen más dimenziókban jár. "Nem Papa, nem szóltam, hiszen most nincs is itthon. Külföldön dolgozik." Próbáltam visszahozni, de nem hagyta magát. Rám nézett és azt mondta:"Szeretlek! Olyan sokat gondoltam Rád!" 

"Én is szeretem." Mondtam. "Addig élek, míg gondolsz Rám." Mondta. A lelkemig hatoltak a mondatai. Megölelgettem. Szorosan tartott. Még mindig érezni lehet rajta, hogy anno kemény fizikai munkát végzett. A karja még erős volt.

Láttam, hogy elfáradt. Kitoltam a teraszomra, ahol elpöfékelte az aznapra járó utolsó szál cigijét. Behunyta  a szemét, magába szívta a szentkereszti finom levegőt és a mellette ülő kutya fejét megsimogatván felszakadt belőle ismét: "Itthon vagyok!"

Úton vissza az idősek otthona felé, végig a kezemet fogta, nem engedte el csak akkor, amikor már nem tudtam egy kézzel sebességet váltani. 

Sokszor elgondolkodtam azon, milyen emberek lehettek azok az idős emberek, akikkel "dolgoztam",milyennek láthatták őket a családtagok...

Tudom, hogy a hozzátartozók sokszor nehezen élik meg a szeretteik megöregedését. Előjöhetnek olyan arcaik, amiket nem szeretnek látni, vagy nem is ismertek addig, vagy éppen erősebbé válik az, amit nem szerettek bennük. 

Engem tulajdonképen megkímélt ettől a sors, hiszen a szüleimet hamar elveszettem. Igaz, ez teljesen más megélés volt, talán nehezebb, de nem biztos. Mindenkinek a sajátja a nehéz.

Az elszenvedett sérelmeket rávetíthetik az idősre, s ez türelmetlenné teheti őket. A lelkiismeretfurdalás gyakori társuk lesz, hiszen tudják, hogy nem szabadna így érezniük. Mondhatjuk, ez is teljesen normális reakció. Emberek vagyunk. 

Vannak, akik viszont végtelen türelemmel és szeretettel viseltetnek irántuk. Biztosan más kapcsolat volt közöttük, aminek most a gyümölcseit aratják le mindannyian.

Nem ítélek el Senkit. Megértem és elfogadom. 

Nekem könnyebb az embert látni mögötte, hiszen nem köt össze vele semmiféle vérségi kötelék. 

Az embert látom és a történetét. 

Megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott. 

Szerettem velük és Vele lenni. 

E.