Hegyi beszélgetés

Addig nem fekszem le, míg meg nem írom. Éjszaka már papírra vetettem, de újra és újra átfogalmazódik bennem, másképp kívánkozik a sorok közé annak a szombat estének minden pillanata. Bence itt szuszog mellettem az ágyán, én pedig próbálok halkan kopogni a  klvaiatúrán, Lolka a kis yorki pedig az ölembe kucorodik. Idilli kép egy ismét lelket próbáló műszak után. Ma éjszaka volt időm és lehetőségem a szombat estén elhangzottakon elmerengni.

Elolvastam már sok könyvet az elmúlt évek során. Tízen évvel ezelőtt  kaptam ajándékba az első "angyalos" könyvemet. Faltam, éhezte a kíváncsi lelkem az ott leírtakat. Ezután a többi könyv mind elébem került. Elmentem Tarot tanfolyamra, és más tanfolyamokra s azt hittem itt meg fogom tudni, mi is az én rendeltetésem ezen a bolygón. Titkos vágyam volt, hogy egyszer találkozhassak egy olyan Emberrel, aki tud az Angyalokkal társalogni, képes más dimenziókba belátni, képes olyan dolgokra, amit emberi elme nem képes befogadni. Volt olvasmányaim között egy olyan könyv is, melynek írója egy Mágus Tanítványa volt. Milyen fantasztikus dolog lehet mellette ülni, hallgatni, látni ahogyan gyógyít, mekkora öröm lehetett befogadni a tanításait, észrevételeit, kritikáit, bölcsességeit. Úgy szeretnék én is lekucorodni mellé s jelen lenni abban a szent pillanatban.

Szombat este döbbentem rá, hogy ez megadatott nekem. S most nem szeretnék ráaggatni semmilyen táblát, amin a "rangjelzése"áll, hiszen ezt Ő, úgy ahogy van kikérné magának, s ezt meg is értem. Egyszerűen, egy emberi lény, akit megáldott a Teremtő azon képességgel, hogy gyógyíthasson, láthassa, érezhesse és hallhassa a Másik Világot. Hogy ez átok-e vagy áldás? Erre Ő tudna válaszolni. Megküzd Ő is a földi lét nehézségeivel, élvezi annak szépségét. Ismerem már tizenvalahány éve. Volt időszak, hogy eltűntünk egymás életéből akármilyen okból kifolyólag, ami alatt én rengeteget tanultam a saját bőrömön.Megtapasztalhattam a saját életemen keresztül azokat a tanításokat, amikről olvastam. Micsoda felismerés volt!

S most ott ültünk a hegyen. Este volt és Telihold. A Holdnak különös sárgás fénye volt mely az előttünk lévő hegy tetejét megfestette. Beszélgettünk teljesen hétköznapi dolgokról. Munka, kapcsolatok, gyerekek......
Meséltem neki az Otthonban végzett munkámról, a Halállal való munkáról, a Lélekről. Elmondtam neki, hogy milyen nehéz az Élettelen Test.
"Persze, hogy nehéz. Ugye milyen nehéz a ruhásszekrény? Mekkora erőt kell kifejtened, mire csak egy centire is elmozdítod? Nincs Lelke. A Lélek könnyű. Aminek Lelke van, arra vigyázol. Ha eszméletét veszti valaki, még közel sem olyan nehéz, mint amikor a Lélek eltávozik a testéből."
Fáradt volt. Halkan megjegyezte, milyen szép hangjuk van a Növényeknek. Milyen kár, hogy az Emberek elzárják a fülük elől ezt az Éneket. Elzárják azt az Énjüket mely fogékony rá.
Szomorú, hogy Föld Anya szenved. Megbetegítettük, kizsákmányoltuk. Pedig mennyire egyszerű lenne a Vele való együttműködés.

Szerettem volna én is hallani azt az Éneket, a Hangjukat. Szerettem volna látni és hallani Föld Anya szívének dobogását.
Már-már ott volt a nyelvem hegyén, hogy engedje meg nekem is hallani, csak egy pillanatra. De nem tettem. Csak ültem és figyeltem.
Ott voltam abban a pillanatban. Akkor döbbentem rá, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy olyan Emberek vesznek körül, akiktől rengeteget TANULHATOK. És visznek magukkal az Ismeretlen, de mégis réges-régen Ismert felé....

Majd meglátjuk...

       A minap megnéztem egy, a facebookon lévő kis filmet arról, hogy merre tarunk eben a világban. Merre tartunk, ha továbbra is a szürke, uniformizáló, agymosó elveket követve éljük a mindennapjainkat ahelyett, hogy felébrednénk ebből a mély hipnózisból, ami azt követeli tőlünk, hogy adjuk fel egyéniségünket, ne legyen szabad akaratunk, szabad véleményünk, egy célt szolgáljunk, mert különben büntetésben fogunk részesülni.
És ugyebár ki ne tartana a büntetéstől. Senki sem szereti a pofonokat, a testi vagy lelki fenyítést.

    Vakon követjük a
vezető vonalat, amit felfestettek előttünk, mert kell a pénz, a hatalom, a jólét s a jóllét, kell a nagyobb ház, autó, fiatal lány, férfi, a luxus nyaralás erőn felül, mert a másik ezt meg tudja engedni ilyen vagy olyan okból. Ember, embernek farkasa. Bár ez is megérne egy külön bejegyzést, hogy miért éppen egy farkas szerepel ebben a hasonlatban, holott nem is szolgált rá. Ebből is látszik szerintem, mennyire lenézzük a Földet, a Természet Csodáit, ezen belül is az Állatokat. A Farkas nem öl haszonszerzés céljából. Egy állat sem.

    Szokták mondani, majd meglátjuk. Ezt már egy másik bejegyzésben kifejtettem, de akkor a fizikai vaksággal kapcsolatban, "Érzékeink vaksága " címmel.
Én most arra a vakságra gondolok, amikor nem vesszük észre, nem látjuk a bennünk rejtező értékeket, lehetőségeket.
Furán néznek arra az embere, aki felvállalja magát. Mosolyognak rajta vagy kinevetik. "MÁS VAGY."
Aztán egyszer csak azt veszik észre rajta, hogy jól érzi magát a saját bőrében, boldogul a mindennapokban, nehezen billentik ki a napi rutin során szembejövő akadályok és telve van optimizmussal. Neki nem fontos az, hogy első legyen bárhol is, nem fontos ki mit gondol róla. Ő csak Élni szeretne. Megélni a Pillanatokat. Az Örömöt, a Bánatot, a Szerelmet, a Szakítást, a Születést vagy éppen a Halált, a Szövetséget és az Egységet.

    Persze  néhányan irigyen figyelik, de vannak, akik fogékonyak rá és ők is szeretnék elérni ezt az állapotot vagy legalábbis megközelíteni. Kitartó munkával, önvizsgálattal elérhetjük. Jó érzés, amikor a Valót színesben látjuk. Ahogyan szépen bekapcsolnak újra azok az érzékeny receptoraink, amik segítségével kitágulhat a Világ. Megérthetjük mi, miért történik velünk, milyen Hatással vagyunk Másokra, és Ő hogyan Hat vissza Ránk. Ezek a receptorok megtanítanak minket begyűjteni a környezetünkből beszűrődő fontos információkat. Információként szolgál az, hogy a családtagjaink, kollégáink, a szomszédaink milyen kölcsönhatásba kerülnek velünk. Erre érdemes odafigyelnünk. Kiben milyen érzéseket váltunk ki.

Újra kell tanulnunk magunkat, felfedezhetjük a bennünk lévő Univerzumot. Nem kell ide hatalmas teleszkóp. Csak kitartó belső munka.

A "majd meglátjuk" kifejezés is egy kissé pesszimista, halogató érzést kelt bennem. Persze még hozzáteszik a "vak is ezt mondta" kis szösszenetet.
Én úgy gondolom, hogy egy kissé mindannyian vakok vagyunk. Ezért is fűzöm hozzá rendszeresen azt, " ÉS Ő MEGLÁTTA A SAJÁT MAGA VALÓSÁGÁT".

Mint mondtam volt, ezért engem mindig kinevetnek. De legyen. Én szeretném látni a magam valóságát. Ami nem csak az Én Valóságom, hiszen még sokan tartoztok ide. Az Én Univerzumomba. Szeretem, ha itt vagytok Velem.

Legyen ez az én Színes valóságom :)

A Szövetség

Körülbelül egy vagy két hónapja beköltözött az Otthonba a Bácsi. Aranyos, kicsit furcsán beszélő emberke. Reggelente beült a kerekes székébe, megreggelizett és kitárt ablak előtt napozott a napszemüvegében. Ami rajta volt akkor is, mikor éppen be volt borulva az ég...
Hallgatta a rádiót, legfőképpen olyan adót kereset, ahol igazi magyar muzsika szólt.
Néha olyan érzésem volt, mint régen otthon, ahol a vasárnapi asztalt ültük éppen körbe, gőzölgött rajta a  finom tyúkhúsleves sok zöldséggel, anyám keze által készült csigatészta betéttel, majd ezt követte a az igazi rántott csirke, mely nem sokkal előtte még  a baromfiudvarban kapirgált. Közben a rádióban a "Jó ebédhez szól a nóta " című műsor szólt. Azok voltak a boldog szép napok.

Amikor találkoztunk éppen fürdős napja volt. Az én kezeim közé került. Szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy  Jászfalun lakott. Megkérdeztem tőle, emlékszik-e a családomra. A Bácsi arca felderült és mesélni kezdet Apámról és még emlékezett arra is, hogy volt három lánya, a legidősebbet Erzsikének hívták. A lelkem nagyon megörült s elmondtam neki, hogy én vagyok az a legidősebb leányzó. Nevetve beszélgettünk tovább. Olyan érzés volt nekem, mintha egy kis résnyire elhúztak volna egy függönyt, mely Apám múltját takarta. Nagyon keveset tudok róla és a családjáról.

Megszerettem a Bácsit.
Tegnap éjszakára mentem dolgozni. Az asztalon egy paksaméta, melynek a tetején egy halottvizsgáló nyomtatvány feküdt. Gondoltam biztosan az egyik néni aludt el. Mellbe vágott a hír, hogy Ő ment el. Valószínűleg elaludt. Ledöbbentem . Első gondolatom, hogy "Édes Bogár" ! Miért pont ő? Persze nem más halálát kívántam, de ez annyira váratlan volt. Pedig a látszat ellenére nagyon is beteg volt.
Aztán a szokásos protokoll: ügyelet, papírok kitöltése, halottszállító rendelése. De van egy momentuma az egésznek, amit nagyon nehéz megtenni. A hozzátartozókat kell felhívni és közölni a szomorú hírt.
Már másodszor jön velem szembe ez a feladat.
 Remegett a gyomrom, a lelkem. A Lánya számát tárcsázom, kicsöng és beleszólnak. Meg kell szólalnom! Bemutatkozom, elcsukló hangon közlöm, hogy az Édesapja délután elhunyt. A vonal másik végén döbbent csend. Elmondom a körülményeket, mik a fontos információk, kérdem, szeretne-e elbúcsúzni a papától. Közben  a hangom elcsuklik. Ő nem szeretné látni. Nem bírja.Teljesen megértem.
Aztán a Fia száma következik. Nagyon nehezen bírom. A hangja, a sokk, amit  a hír kivált, a feltett kérdések. a részvét nyilvánítás. Őrületesen nehéz. A fiának véletlenül azt találtam mondani, hogy "Édes Kincsem"...Nem tudtam másként működni...Elbőgtem magam.

Nem tudom, mi tart még ezen a helyen. Néha nagyon szeretnék innen elmenekülni. De nagyon. És tényleg nem tudom mi az ami visszatart. Persze, a menekülés  nem megoldás, hiszen, sehol sem lesz jobb, ha menekülünk. Talán. Azt hiszem.

Lehet, hogy szövetséget kötöttem Vele?

A szemükben...

Ma délelőtt is asztrológiát tanultam.

Élve boncolás. Ezt tapasztalom múlt hét óta  csak igazán. 

Eddig is komoly feladat volt a saját Lényem és Élettervem térképének tanulmányozása.

Néha Rocky Balboának érzem magam, aki a nagy darab ruszkival áll szemben a ringben. Vártam a szemben állótól az ütéseket. A Szemben Álló ebben az esetben Én Magam volnék. Vártam a váratlant. S csak úgy záporoztak a bal horgok..."Ez is Te vagy", "Az is Te vagy" felirattal a bokszkesztyűjén.

Álltam az ütéseket. Némelyik piszkosul érzékeny ponton talált el. Körülbelül a szívtájékon.

A Nap-Hold viszonya, Apa- és Anya-kép a képletben. 

A sajátomban, a gyermekeimében és a női felmenőimében. Döbbenetes. 

Döbbenetes, ahogy egy képletből látni lehet az Egyén viszonyát a szüleivel. Miként látja őket, milyen elvárásokat támasztanak a gyermekkel szemben. Legalábbis ahogyan a Gyermek érzékeli őket és az elvárásokat.

Az hagyján, én milyennek láttam Apámat- rajta keresztül a férfiakat-, Anyámat, ők az övékét, majd hogyan örökítettem át a sajátomba az ő tapasztalásukat. 

De azt, hogy én milyen stratégiát választottam annak érdekében, hogy az én magzataim ne éljék át mind azt a rosszat amit én érzékeltem gyermekromban, próbáltam egy teljesen új Anya-képet felállítani magamnak és nekik, ez igazán megdöbbentett. 

Elevenembe talált, hogyan lát engem, mint Anyát a Lányom és  a Fiam....

Soha nem szeretnék nekik ártani. Tudatosan nem. Sem tudattalanul. De én is Ember vagyok. Követek el hibákat. Megtanultam felvállalni őket, s elébük állni, beismerve azt. Szeretem Őket. Életem legszebb és legjobb pillanatai hozzájuk kapcsolódnak. 

De tudomásul kell vennem, hogy Ők választottak engem annak tudatában, milyen Anyjuk leszek. S nem tehettem mást, nem lehettem más, mint azt amit, vagy az akit abban a helyzetben és pillanatban Helyesnek véltem.

Tudták azt is, milyen az életem, milyen tervekkel jöttem erre a bolygóra. Nem védhetem meg Őket minden negatív tapasztalástól, hiszen minden tapasztalat építi a Lényüket. Még attól sem, milyennek látnak engem Anyaként. 

Terelgethetek, figyelemmel kísérhetek, lehetek menedék, félthetek, itt lehetek, szerethetek....

Az Életet Adó vagyok. S ez HatAlom. Az Anya HatAlma. Az Élet adása és nem elvétele, birtoklása...

Ezentúl jobban figyelek Rátok. Tudatosabban.

Várok, de nem elvárok...

Nagyon jól hangzik, hogy próbáljunk elvárások nélkül élni.

Ne várjuk el, hogy kinyissák előttünk az ajtót, ne várjuk el, hogy most azonnal, de lehetőleg minél hamarabb hívjon, még ha meg is ígérte, ne várjuk el, hogy írjon, jelentkezzen, ne várjuk el azt, hogy bármikor rendelkezésünkre álljon, ne várjuk el azt, hogy megértsen, ha mi sem értjük saját magunkat, ne várjuk el, hogy tárt karokkal várjon, ne várjuk el, hogy mindig jó kedve legyen, ne várjuk el, hogy találja ki minden gondolatunkat vagy legalábbis a legtöbb gondolatunkat...

Elvárások, elvárások, elvárások....

De mit is jelenthet ez a szó? Elvárlak Hozzám, ha kedved van. Gyere Hozzám, ha kedved van. Hívlak Hozzám, ha kedved van. Én itt vagyok. Itt ülök és figyelem a kaput. Várok, telik az idő. Addig elfoglalom Magam. Leheveredek a pázsitra és a fellegeket figyelem. Hallom a madarak szárnyának suhogását, hallom a szelet, a Nap melegíti az arcomat. Ha Ma nem jössz, majd jössz Holnap. Gyere akkor, ha kedved van .....

Nem kell, hogy kitaláld, nem kell, hogy kinyisd előttem, nem kell, hogy írj, nem kell, hogy  hívj, nem kell, hogy jó kedved legyen....

Jó úgy, ahogy Vagy. Ha itt Vagy. Úgyis megérezzük egymást. Együtt rezgünk. Egy hullámhosszon...

Te látod a gondolataimat, én érzem a Tiédet. Tudom, akkor is itt vagy, hogyha városok választanak el Minket. 

Régóta várlak. Majd gyere vagy keress, ha kedved van. Én itt ülök. És napozok.

Figyelem

        Az elmúlt héten rengeteg minden történt. Jó s rossz egyaránt. Bár a rossz, nem is annyira rossz, inkább figyelem felkeltés valamire, ami nem biztos, hogy jól működik bennem.

      Úgy érzem, mintha el szeretnének vonni mind attól ami érdekel. A tanulmányaimtól, az érdeklődési körömtől, olyan emberektől, akik fontosak nekem, akiktől hétről hétre tanulhatok s szeretek a társaságukban lenni.
   
     Viszont most az orrom elé tartják a hamuba szórt lencsét, hogy nézzem és válogassak. Garmadával jönnek a konfliktusok, a keresztbe szervezések, a Felismerések és a Szembesülések. Nem szeretem napok ezek.
 
    Néznem kell a tál tartalmát s meglátnom, mi a hamu és mi a lencse. Válogatom, pakolgatom. A hamu az enyészeté lett, ezért kidobom, elengedem. Hadd szivárogjon a Földbe az esővel, aztán majd ott transzformálódhat egy másik energiává.

    Emitt egy kis megszilárdult kövecske. Csillog, fényes. Ő, valahogy most jobban tetszik. Szépséges és megnyugtató érzéssé alakult át. Őt elteszem az egyik kis rejtekhelyemre a szívemben. Szeretettel gondolok Rád. Köszönöm Neked a szép sorokat!

    Ott pedig egy szürke, zavaros, gomolygó Felhőcske, aki nem lát tisztán a saját füstjétől és kinyújtott kis karjaival hadonászik, kitapogatja az előtte akadálynak tűnő feladatokat. Nagyon várja, hogy segítsenek rajta, de sajnos csak saját magát tudja megváltani. S ha esetleg nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő elvárja, akkor dörögni, villámlani kezd, majd jégesőt zúdít annak a nyakába, aki azt szeretné, ha végre elvárások nélkül működne ezen a bolygón. Ezt a felhőcskét is útjára bocsátom, jeges vízzel  elborítva, nagyon sok sikert kívánva.

   És, ez a Kis Leányka, aki egy zabolátlan csikó, nem ismervén még a szabályokat, nem törődve a következményekkel, igen komoly kihívás részemről. Miként vonjam be a Működésbe, hogyan óvjuk a tetteinek következményeitől és mégis maradjak magamban Középen s ne jöjjek ki a béketűrésből, ha úgy látom, hogy mit sem fog rajta a jó szándék, s cserben hagyja a kollégákat. Igen komoly feladat.

A többiről nem is beszélve. Hogy miként alakulnak át a kapcsolatok, miként változik a Hozzám Közel Álló. Hogyan alakulok át a szemében, mikor a közelébe kerül Valaki. Nézem, figyelem magamat. Figyelem az Ő és az Én reakciómat. Próbálom felülről nézni, kívülállóként a kialakult helyzetet.

Itt örvénylik, magával sodor.

Nádasdy János Bácsi, egy idős építész úr,akit nagyon szerettem, mondta el nekem, hogyan kell az örvényből kiszabadulni. Ő a gyermekeinek megtanította ezt a technikát. A Dunánál nőttek fel.
"Lányom! ha örvénybe kerültél, hagyd, hadd vigyen le magával, gyűjts erőt a szabaduláshoz, ne kapálózz, majd a fenéken egy hirtelen mozdulattal kitörsz s a felszínre úszol. Sikerülni fog, meglátod!"

Megfogadom a tanácsát János Bácsi!

Ölelésem küldöm magának odafentre és köszönöm!

Segítség, Anya vagyok !

Segítség, Anya lettem?
Ezen már réges-régen túl vagyok.
Úgy saccperkábé huszonegy éve. Iszonyatosan sok idő, szinte hihetetlen.
Emlékszem, amikor megfogantak, emlékszem arra a pillanatra is, amikor jeleztek felém, hogy "Helló, itt vagyok, jövök!" A határtalan öröm, a várakozás kilenc hónapja....
Aztán a Születés pillanata. A semmihez sem hasonlítható élmény, és amit csak mi Nők élhetünk át.
Sajnos eddig még nem sikerült belelátnom egyetlen egy férfi agyba sem, így nem tudhatom mit jelent számukra egy Gyermek várása, születése, nevelése. Apává válni.

Emlékszem az első etetésekre, a bizonytalanságra, a "meg fogom-e tudni oldani az ezzel járó nehézségeket" érzésre, az első pánikra, amikor nem úgy böffentett kerek fejű babám, az első lázas állapotra, az első hasgörcsre, ami miatt hóesésben rohantunk az ügyeletre, s mire odaértünk a három hónapos Magzatom teli szájjal ráröhögött a doktorra. Mindenre emlékszem. Az akadályokat vettem, vettük, ugyanis a kitartó és önzetlen gondoskodásnak hála élnek és virulnak, gyönyörűek(és nem csak azért írom, mert az én gyerekeim), okosak és......

Most pediglen itt ülök égnek álló hajjal, s azon gondolkodom hol ronthattam el?
Ugyanis Leány és Fiú magzatom hihetetlen változáson mentek, mennek keresztül. A pici-kicsi gyermekből majdnem felnőtt, néha nagyszájú cuki szörnyekké avanzsálódtak.
Jó, persze, értem én, piszok nehéz életük van. Most szünidőben reggel fél tizenegykor fel kell kelni, reggeli, ebéd, aztán csak teljen el a nap, csinálunk valamit. Viszont nagyon jó testvérek. Egy nap csak minimum egyszer küldik el egymást a fenébe.

Házimunkára rávenni őket roppant nehéz feladat. A hallásvizsgálatuknál kiderült, hogy nem szenvednek süketségben, mégis valahogy mintha a hangomra immunisak lennének. Kérhetek csendesen vagy felemelhetem nyolc oktávval, ez különösebben meg sem karcolja az érzékelésüket. Én pedig égnek álló hajjal hajolgatok, teszem a dolgom beletörődve, s hallgatom amint morognak a hátam mögött. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, mivel érdemeltem ezt, holott mindent megtettem értük, sőt. A fenekük alá toltam mindent.
Mert Anya, mint egy Terminátor tisztára pucolta az utat Gyermekei előtt. ...
Itt van az a szegény blöki elásva!
Pff.

Leszögezem, én sem vagyok szent.
Felemelem a hangom, nálam is elszakad a cérna,. Ilyenkor szeretnék Boldog Özsébbé változni, aki a Pilisbe ment remetének. Elbújni, menekülni a világ elől.

Segítség, valaki mentsen ki innen!

Gyerkőcöt nevelni kemény feladat. Néha bizony kifog rajtam.
De mégis.

Amikor a rockzenész fiam engem keres a koncertjük alatt és előre hív, hogy láthasson, láthassa a reakciómat, vagy reggelit készít nekem, vagy azt mondja"Édesanyám, te vagy a legszebb!"(persze tisztában vagyok természetbeni adottságaimmal);
amikor a lányom küld egy üzenetet (neki nehezére esik az ölelés, ő  így lett megteremtve) "Anya, szeretlek", vagy egy angyalkás rajzot csúsztat a párnám alá, vagy Madonnát rajzolja le nekem a névnapomra, akkor ezek a kis intermezzók eltörpülnek ezekhez a szeretetcsomagokhoz képest.

Amikor a szobámban fekszem s nem tudok elaludni, a két gyerek a gép előtt ül, régi videókat nézegetve, hangosan kacag. Boldogsággal tölt el.
Bár vannak nehéz napjaink, mégis szeretjük egymást.
Ez a legfontosabb.
Bízom benne, bármit is gondolnak rólam, át tudtam adni nekik Valamit,  amit talán majd tovább vihetnek magukkal.

Minden nehézség ellenére, örülök, hogy az Anyjuk lehetek.


 Mert Anya vagyok.