Alkony...

Csak ültünk egymással szemben az asztalnál. Vézna teste a kocsiban kicsinek tűnt, a még megmaradt ép lábán a nadrág  lobogott mint egy zászló. A pulcsijából már réges-régen kifogyott, a baseball sapka pedig belecsúszott mélyen az arcába. Fogtam s levettem róla, hadd lássam a szemét, amiből már eltűnt az a régi csillogás. Néha körbenézett kicsiny kis lakásomon s azt mondogatta halkan: "Itthon vagyok, pont olyan, mintha otthon lennék..."

A tányérban lévő süteményért nyúlt reszkető kezével, s lassan a szájához emelte. Behunyta a szemét, s mintha mennyei mannát vett volna magához, úgy ízlelgette az édességet. 

Keveset beszélgettünk, inkább figyeltem és közben majd megszakadt a szívem, ahogy látom eltűnni belőle az életet. 

Szépen lassan átadja magát neki. 

Már régen nem láttam őt. Sokat gondoltam rá. Emlékszem, milyen sokat beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindig azt mondta, hogy megszólalásig hasonlítok a feleségére, akit nagyon szeretett. Egyszer, amikor kórházba került, elmentem meglátogatni. Éppen az otthonbéli szobatársával feküdtek odabent. Felrikkantott az Öreg, hogy végre, megjött a felesége. A beteg társai felnyihogtak, hogy lám, milyen jó nekije, ilyen fiatal asszonnyal! 

Mesélt  a gyerekeiről. Fiáról, lányáról és az unokákról. Csupa-csupa szeretettel, amit én élvezettel hallgattam fürdetés, vagy a szobája rendbetétele közben. A történet volt a fontos, s az az ember, aki elmesélte. Szerettem azt a tüzet a szemében. Tele életerővel és tettvággyal annak ellenére, hogy nagyon beteg volt. 

Most pedig fáradtan és csendesen majszolgatta a sütit. 

"Szóltál a lányomnak, hogy hová kell jönnie?"Kérdezte. Láttam rajta, nincs teljesen képben, valahol egészen más dimenziókban jár. "Nem Papa, nem szóltam, hiszen most nincs is itthon. Külföldön dolgozik." Próbáltam visszahozni, de nem hagyta magát. Rám nézett és azt mondta:"Szeretlek! Olyan sokat gondoltam Rád!" 

"Én is szeretem." Mondtam. "Addig élek, míg gondolsz Rám." Mondta. A lelkemig hatoltak a mondatai. Megölelgettem. Szorosan tartott. Még mindig érezni lehet rajta, hogy anno kemény fizikai munkát végzett. A karja még erős volt.

Láttam, hogy elfáradt. Kitoltam a teraszomra, ahol elpöfékelte az aznapra járó utolsó szál cigijét. Behunyta  a szemét, magába szívta a szentkereszti finom levegőt és a mellette ülő kutya fejét megsimogatván felszakadt belőle ismét: "Itthon vagyok!"

Úton vissza az idősek otthona felé, végig a kezemet fogta, nem engedte el csak akkor, amikor már nem tudtam egy kézzel sebességet váltani. 

Sokszor elgondolkodtam azon, milyen emberek lehettek azok az idős emberek, akikkel "dolgoztam",milyennek láthatták őket a családtagok...

Tudom, hogy a hozzátartozók sokszor nehezen élik meg a szeretteik megöregedését. Előjöhetnek olyan arcaik, amiket nem szeretnek látni, vagy nem is ismertek addig, vagy éppen erősebbé válik az, amit nem szerettek bennük. 

Engem tulajdonképen megkímélt ettől a sors, hiszen a szüleimet hamar elveszettem. Igaz, ez teljesen más megélés volt, talán nehezebb, de nem biztos. Mindenkinek a sajátja a nehéz.

Az elszenvedett sérelmeket rávetíthetik az idősre, s ez türelmetlenné teheti őket. A lelkiismeretfurdalás gyakori társuk lesz, hiszen tudják, hogy nem szabadna így érezniük. Mondhatjuk, ez is teljesen normális reakció. Emberek vagyunk. 

Vannak, akik viszont végtelen türelemmel és szeretettel viseltetnek irántuk. Biztosan más kapcsolat volt közöttük, aminek most a gyümölcseit aratják le mindannyian.

Nem ítélek el Senkit. Megértem és elfogadom. 

Nekem könnyebb az embert látni mögötte, hiszen nem köt össze vele semmiféle vérségi kötelék. 

Az embert látom és a történetét. 

Megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott. 

Szerettem velük és Vele lenni. 

E.

Élek, ahogy élek...

Élek, ahogy élek.
Ott, ahol jól érzem magam.
Úgy, ahogy Nekem a legjobb.
Még akkor is, ha ez nem annyira egyszerű.
És mégis az.

Ha úgy érzem, hogy csendesen, akkor csendesen.
Ha úgy érzem,hogy elvonultan, akkor elvonultan.
Ha úgy érzem, hogy nem tartozom magyarázattal, akkor nem magyarázkodok.
Ha úgy érzem, hogy élni szeretném az életemet, akkor azt teszem.
Ha úgy érzem, hogy élvezni szeretném mindazt, ami MOST zajlik bennem és körülöttem, élvezni fogom.

MOST MINDENT MEGENGEDEK MAGAMNAK.
Hiszen minden tapasztalat engem épít. Így fejlődök, így VÁLTOZOM. Mert változom.
Pillanatról, pillanatra.
Akárhogy is tűnjön a kívülállónak.
Az a fontos, én mit érzek.

És ez így van...


E.

Címkék nélkül..

Úgy néz ki, hogy mostanában vannak olyan periódusai az életemnek, amikor csak akkor szólalok meg, amikor nagyon muszáj. Tulajdonképpen most sem kötelező.

Az elmúlt két hónapban nagyon sok minden történt, amihez igazából már hozzá is szokhatnék. Az is lehet, hogy már meg is szoktam. Be kell vallanom, élvezem is. Szép csendben figyelem.
Szinte hűvös nyugalommal veszem tudomásul, igen, ez is bekövetkezett, az is megtörtént olyan módon, hogy hagytam, hadd alakuljanak a dolgaim úgy, ahogyan nekem, neki, nekik a legjobb s a szintemnek(fejlődési ütememnek) a lehető legmegfelelőbb.

Kiültem a forrás kis padjára, megcsináltam a gömbömet, mint egy boszi, s beletettem minden jót, ami csak létezik(szeretet, béke, harmónia, megértés és elfogadás), s mellé a kívánságomat. Nem szabtam határidőt, mert halványlila dunsztom sem volt arról, mikor állnék készen a megvalósulásra. Majd....amikor ott lesz az ideje. Felküldtem, elengedtem az égbe, hadd szálljon tova az az óhaj.
Nem görcsöltem,

Mire felocsúdtam volna , a beteljesülés ott állt az ajtóm előtt. "No, itt vagyok!"
Igazából ennek feldolgozásához kell a csend. Többször feltettem magamnak a  kérdést, vajon meg is érdemlem? Jó ez nekem? Mit is nyerek vele, mihez kezdek vele? Tudok-e ezzel az ölbe hullott ajándékkal bármit is úgy kezdeni, hogy az a javamra váljék, s a régi hibákból tanulva, új alapokra helyezzem azt.

Azonban teljesen biztos vagyok, hogy mind abban, amiben eddig hittem vagy arról, amiről szentül meg voltam győződve, minden porba hullott, s teljesen új megvilágításba kellett helyeznem.
Rengeteg türelemre volt szükség mással, de legfőképp magammal szemben. Nem volt könnyű feladat. Még most is néha nehezen viselem, amikor néhány régi félelmem szembejön velem s próbára tesz.

S itt jönnek a feltett kérdésekre a válaszok.
Egészen biztosan megérdemlem azt az ajándékot, amit kaptam. Mert most van itt a lehetőség, hogy éljek vele, élvezzem s merjem jól érezni magamat. És ez jó.
Mindenképp nyerek vele, hiszen ezzel a tapasztalattal csak több leszek. Akárhogy is alakuljon a dolog s akármeddig is tartson.
Igyekszem feloldani azokat a régi korlátokat és meggyőződéseket, amik miatt többször is a saját falaimba ütöttem a fejemet. Átértékelek, más megközelítésből oldom meg a felmerülő feladatokat. Persze a megszokás nagy úr, ezért még bőven belefutok zsákutcákba. Sebaj!!! Ez is hozzátartozik a fejlődéshez.
Azt is teljes nyugalommal vettem tudomásul, hogy behúztam egy betegséget is. Szinte törvényszerű volt. Már mínusz 18 kilónál tartok, de meg fogom oldani. Nincs betegségtudatom. Nem szeretnék belegabalyodni. Ez is egy megoldandó feladat s nem lehet más kimenetele, csak a gyógyulás. És pont. Nem halálos kórság. Előfordult már a fejlődéstörténetemben ennél durvább eset, s azt is túléltem. Kértem segítséget, amit meg is kaptam.

Így mostanában szinte csak "élvezkedek".
Például ebben a pillanatban a kis teraszomról a Pilis látványát, miközben a kis asztalkán fekvő laptopomon pötyögöm ezeket a sorokat.
Esténkét egy kis roseval vagy kólával telt pohár mellett egy klassz beszélgetést. A jó kajákat.
A zenét, a kirándulásokat. Új élményeket gyűjtök...


Jó érzés "CSAK LENNI". Idilli állapot. Nincs felcímkézve semmi, csak VAN.
A maga tökéletlen tökéletességében. És ez MOST így pont elég.

SZERETLEK...

Összetörten ültem a kád szélén. Annyira gyorsan történik minden. 

Viharos gyorsasággal zúdulnak az információk. 

Összeroppantottak, maguk alá temettek. Nem értettem. Azaz értettem, mégis meglepve álltam a kör közepén. Zokogva, nyüszítve zuhanok le a padlóra. Nem bírom, feladom...

A körön belül Én voltam. És Te velem vagy. 

Látlak, érezlek és szeretlek. Tiszta szívből. 

Itt vagy bennem. Látlak és Te is látsz engem. Egymás tükörképei vagyunk. Szinte percről percre pontosan ugyanaz történik velünk, s ki-ki a saját képességei szerint teszi helyre a dolgait. 

Próbálok türelmes, megértő és elfogadó lenni. 

A körön  kívüli sötét felhő örvénylett. Tele negatív rezgéssel. Betört és elragadott. 

Kétségbe esve kapálózok, sikítva próbálok szabadulni.

Te pedig tehetetlenül nézted, amint elragadtak. Körmeim belevájtak a húsodba, ahogy kapaszkodni szerettem volna beléd. 

Bevillant egy sötét kép, mely szerint egy veszélyes játék szereplőjeként vontak be. 

Rajtam múlik, hogy közreműködője leszek, vagy inkább a nézője. 

Segíts, add a kezed! 

Egyedül nem megy!

Beszélj hozzám, hadd halljam a hangodat!

Végig folyik a könny az arcomon és felszakad a mellkasomból:

"SZERETLEK!"

"ÉN IS SZERETLEK!"

Megnyugszom, s máris elhalványul a körön kívüli sötétség. Erőre kapok. És hálás vagyok. 

Érted és Értetek...

Szeretettel

Erzsó

Az a fehér ruha....

Nem tudom, mi volt csütörtökön, bár utána olvastam milyen bolygóállások voltak azon a napon, illetve ezen a héten. Jelentem, ezt most jól behúztam. Úgy rázizzentem ezekre a rezgésekre, mint Micimackó  a mézes csuporra.

Próbálom helyretenni magamban a dogokat. Nézem jobbról, balról, alulról, felülről, belülről és kívülről is. Tehát végül is akárhonnan lesem, ez bizony szívás. Miért is? Ilyenkor simán lerázom az embereket annyival, hogy ismeritek azt a négybetűs szót? Csak!!!!. 

No, ez most nekem nem volt elég. 

Csütörtökön reggel egy pici csomag kiütötte nálam a biztosítékot. Teljesen lekapcsolták nálam az áramot. Bőgtem. Halkan nyeltem a könnyeimet, majd hangosan bömbölve indultam el dolgozni. 

Csodaszép látvány lehetett. 

Pilisszántón megálltam a lila réten és kiszálltam. Annyira itattam az egereket, hogy le kellett guggolnom, s közben egyfolytában azt mormoltam, mekkora szívás ez! Csessze meg!! Majd eszembe jutott, lehet, hogy azt hiszik lökött ez a nőszemély, amiért nem képes elbújni valami bokor aljába ha pisilnie kell. Mert totál úgy festett, mintha szorult helyzetemben lennék. 

Egyébként meg, milyen klassz lila minden! Ja? Hogy azt mondják a lila a kielégítetlen nő színe? Akkor duplán csessze meg!!!

Na mindegy visszaültem a kocsiba és lenyomtam az aznapi műszakomat. 

Este folytatódott a történet. Annyira jól összeszedtem magam a nap folyamán, azt hittem, minden rendben lesz most már. Hát, nem így lett. 

Hazaérve megláttam a ledobott csomagot az asztalon, majd ismét egy elveszett oroszlán vinnyogott fel belőlem. A francba!!

Átöltöztem, felvettem a fehér ruhámat, meglocsoltam az összes majdnem kiszáradt virágomat, megmetszettem a rózsát, amit már majdnem teljesen kiirtottam(na jó, nem is, mert tulajdonképen hozott egy csomó gyönyörűséges virágot), aztán nekidőltem az autónak és a kertben lévő fákra emeltem tekintetemet és ismét megindultak a könnyek az arcomon. 

Melyikre is húzzam fel magamat? Én ezt már nem bírom elviselni! Ja! Persze, tudom, tudom, megértés, elfogadás, elengedés!!!! Annyira jó, hogy ezeken mind keresztül megyek és megtapasztalhatom!! Állati jó!! De ez most már nagyon kemény!!

Inkább teszek egy erős hurkot a nyakam köré, oszt adjunk az érzésnek. Inkább szívok többet a következő életemben, most már fáradt vagyok. 

Felrémlett bennem, talán lehet, hogy nincs is kötelem. Meg lehet, hogy jó ez a fehér ruha, mert így hamarabb megtalálják a hullámat a szomszédok vagy az utcán sétáló emberek. Basszus, ebben a kertben olyan sok fa van, hogy egy hónap múlva sem látják majd a fehér ruhás hullámat. Ez nem is olyan buli. Meg ott van egy letörött ág, amit le kellene már fűrészelni. A manóba. megint meló.

Mind eközben sírtam. 

Nagyon érdekes érzés volt. Eszembe jutott, basszus, nemsokára megjön és tuti a hormonok erősítik fel bennem  a világvége hangulatot. Felröhögtem. Ezalatt egyfolytában szidtam a jó édes élet prostituáltnak titulált felmenőjét.

" A k.....a életbe!"

Egyszerre van a világvége hangulatom, meg most jön a rendrakás ideje és még ráadásul menstruálni is fogok? 

Piszkosul remélem, senki nem fogja azt mondani, hogy milyen rohadt könnyű a nőknek :)))

Persze, a pasiknak sem egyszerű. Aláírom. 

Mikor mindezt végigzongoráztam magamban, eldöntöttem, csak azért is jól fogom érezni magamat. 

Egyébként, nagyon élveztem, ahogyan felismertem ezt az örvényt. Mindent szét tudtam választani, majd helyretenni. Persze hagytam, hadd vigyen magával, ami később igazából kilökött magából, mert nem tudott velem mit kezdeni. És ez jó. 

Nagyon szeretek élni. Minden szépségével és nehézségével egyetemben. Mert élni jó!!!!

A többit meg....Nem, nem leszarom.

Helyreteszem

A fehér ruha nálam egy szimbólum lett. 

Nekem most nem az ártatlanságot jelképezi, azt már régen elszúrtam. Ez most egy igazi mélyből, felfelé szárnyalni érzés volt. Főnixi. 

Ugye? 

Olyan Laar Pour Lart-san: "Há' nem? Há' de!"

Akkor ugrás a fehér ruhákba:))))

Szeretettel

Erzsó

Szabadnak lenni, avagy gondolataim az asztrális világban...

Milyen érzés lehet szabadnak lenni?

Könnyű vagy fájdalmas út vezet el hozzá?

Gondolataim ide-oda cikáznak egy téma körül. Végül is nem egy téma, hanem inkább egy olyan gondolat-köteg, mely magában foglalja mindazt, ami mostanában bennem van.

És jó mélyre befúrta magát, mint egy asztrális féreg, ami igen kellemetlen pillanatokat szerez a gazdatestnek. 

Felzabál, ha hagyom. Végül is lefogytam kb tíz kilót. Élvezi a szenvedést. Vágyakozásért, függőségért, kétségbeesésért ordít a fülembe. Némán nyüszítek a sarokban, gyomromra szorítva az öklömet. 

"Szenvedj csak, szenvedj! Még nem elég??!! Lehet ezt még fokozni! Akarod vazze? Gyúrjunk rá?!

Vagy szeretnél inkább megszabadulni ettől az érzéstől? 

Nézd csak, milyen otromba lények keringnek körülötted, amit a negatív gondolataid teremtettek!

Viszont VÁLASZTHATSZ!!!!

Ha akarod, hagyhatod, hogy begyűrűzzön a SZENVEDÉS! Élhetsz a megszokásaid szerint, szűk keretek között. Függőségben, megalkudva és feladva álmaidat, önmegvalósítás nélkül.

Ha szeretnéd, akkor MEGSZABADULHATSZ tőlük. 

Azonosítsd be, honnan indultak. Fordítsd át őket kellemes élményekké. Transzformálj. 

Két kincsed van. Egyik a teljes tudatosságod, a másik a szabad akaratod. 

Dönthetsz. Aztán válassz magadnak utat. Lehet, hogy néha fájni fog. Gondolj a születésre. Kemény munka Anyának és az Újszülöttnek egyaránt, mégis a születés, maga a CSODA!!

Bátran engedd meg magadnak ezt a csodát."

Úgy döntöttem, megengedem magamnak. Néha rohadtul fáj. Miért? Mert az illúzióim szerteszét hullanak. Meg kell értenem, el kell fogadnom és el kell engednem őket. Elég nehezen, de már megyeget. Oda kell figyelnem. Azonosítanom kell magamban minden felbukkanó érzést, gondolatot. nehogy elvigyenek a negatív irányba.  S ha mégis lecsúsztam, akkor a lehető legrövidebb idő alatt megkezdjem a felfelé való menetelést. Ez nagyon fontos. 

Nem engedhetek meg magamnak még mínusz tíz kilót, különben kereshetek magamnak egy plasztikai sebészt!!!!

És különben is....

 

Akarsz TŐLEM valamit, vagy ENGEM szeretnél látni?

Éreztem az illatát megváltozott körülöttem a levegő. Álmomban jött el hozzám. Bőrébe bújtam, felvettem az alakját. Mindent éreztem, amit Ő.
Anyám voltam, akit valahogy mégis kívülről, Gyermekként láttam.
Emberek vettek körül. Ismerősök és ismeretlenek emlékeztek rá. Ezek az emlékképek, mint színes filmkockák peregtek előttem.

Mélységes, mély szomorúságot éreztem, mint Én/Anyám.
Volt egy kedves barátnője, akit sosem láttam. Ebben a létben, nagyon beteg volt a nő. Bőrét mindenhol fekélyek borították. Kart, karba öltve, némán bandukoltak végig az utcán, ami sehová sem vezetett...

Eközben Húgom hívott félre. Nem szólt, csak megmutatta régi házunkban a villanyórát. Nem értettem, mire szeretné felhívni a figyelmemet. Az egyik mérőeszközön egy fehér matricán, Anyu betűit ismertem fel, melyet zöld tintával rótt oda: "1989.12.05." .
Megdöbbentem, hiszen ez a 16. szülinapom. Már nem nagyon emlékszem, mi is történhetett azon a napon.

Ezután ismét visszacsusszantam Anyu mellé, aki egy buszon ült. Valahol a jármű hátuljában ült az utasok közt. Ismeretlenek, mégis ismerős rezgésekkel rendelkező emberek. Nem tudtam őket azonosítani.
Kitört a buszon valamiféle elégedetlen hangulat, mely Anyu felé irányult. Leszálltunk . Benne és mellette voltam, mikor ismét mellé került a beteg barátnő. Anyu simogatta a hátát és határtalan szeretet tört utat magának a szívéből. Valami fura érzés kerítette hatalmába. Olyan információ került a birtokába, amitől hirtelen minden más megvilágításba került.
Tudta. hogy meg fog halni. Ezt elmondta a nőnek is. Én pedig meghallottam.
Anyám sírni kezdett...

Ekkor felébredtem. Nem éreztem rossz álomnak. Sőt. Tudtam, valamit üzenni szeretne.
Érzetként a mélységes szomorúság volt az, ami megmaradt, nyomott hagyott bennem És a dátum. Ennek még utánanézek.

Felhívtam Nekem Kedvest, hogy elmeséljem az éjszakai élményemet.
Hamar megjött a válasz. Az álmom elemzése, mely szerint a gyerek énem jött elő, aki szeretné azt élni, ami az ő feladata, Szeretné már jó érezni magát, nem megfelelni másoknak.
S mivel nagyon sokszor voltam szomorú mostanában, ezért éreztem azt, hogy Én vagyok Anyu. Az elmúlt évben megtudtam, hogy álmomban minden szereplő ÉN VAGYOK.  Ezért éreztem most magam Anyunak.
Ez az álom a Gyermeki Én szimbolikája volt.
Túl sok emlék jött fel nálam az elmúlt hetekben, amit próbálok MEGÉRTENI, ELFOGADNI.
Jelenleg vannak olyan történetek, kapcsolatok és emberek az életemben, akikkel szintén a MEGÉRTÉST, ELFOGADÁST és az  ELENGEDÉST élem meg.

Szintén most szembesülök azzal a kérdéssel is, hogy ki, mit akar tőlem?
Vagy akar tőlem valamit, vagy azt AKI VAGYOK.
A kettő között óriási a különbség.
Megdöbbentő.
Most már nemcsak nézek, hanem látok is. Látom, ki milyen szándékkal közeledik felém. Viszont még a határaimat kell láthatóan és érezhetően kijelölnöm. Ez a következő lépés.

Megdöbbentő az is továbbá, hogy milyen szuperszonikus sebességre kapcsolták a megéléseimet. Csak kapkodom a fejemet, s megpróbálom felvenni a ritmust. Irdatlan sok energiámat viszi el s emiatt olyan fáradt vagyok, mintha egy hegyet kellett volna elhordanom. Olyan lettem, mint Csipkerózsika.
Csak alszom és alszom...persze ébredésemet nem a szőke henceg segíti:)))

Viszont kezdem megszokni az EGYEDÜLLÉTET.
Megkérdezték a minap, nem vagyok-e magányos.
A válaszom nemleges volt. Nem vagyok magányos. Most már jól érzem magam a társaságomban. Együtt megyünk kirándulni, vásárolni, vagy a Duna korzóra elnyalni egy levendula fagyit.

Azt hiszem, most már egyre jobban ÉRZEM (a)MAG(O)MAT :)))))

Szeretettel

Erzsó