"Itt tartok most..." mellékzöngéje

Az utóbbi bejegyzésemhez fűznék néhány gondolatot.

Elnézést kérek, ha valaki félreértette a "kis közösség"kifejezést. Itt nem arra a közösségre gondoltam, ahová már közel három éve járok, minden második héten. Egyébként nem is kicsi ez a közösség, hála a Jó Istennek!
Immáron majd hét éve foglalkozom intenzívebben önismerettel. Elvégeztem a Tarot tanfolyamot, tanultam Numerológiát, két és fél éve asztrológiára járok(ahol jelenleg szintén felfüggesztettem a tanulmányaimat) és szintén ugyanennyi ideje járok Kedves Barátném előadásaira. Emellett homeopátiás kezeléseken is részt veszek.

Ezen rendszerek segítségével sokkal előrébb tartok, mint gondoltam volna. Őrületes felismerésekkel találtam szemben Magamat. Akik segítettek a megismert rendszerekben eligazodnom, Őket mind a Barátaimnak tudhatom.
Ezért hálás köszönet Nektek!!!
Mindegyiküktől azt, kértem, ne köntörfalazzanak, mondják ki azt, amit gondolnak, látnak, éreznek Velem kapcsolatban. Csakis így tanulhatok és így fejlődhetek. Kértem, ne csomagoljanak be semmit selyempapírba és ne kössék át csodaszép szalaggal, mert így az elvihet engem más irányba.

Az utóbbi évben, viszont plusz öt csoport előadására is beültem, a hét szinte mindennapján.  Emellett ott volt az asztrológia és a homeopátia. Tömény információ. Nagyon tömény. Tudom, hogy közben vigyáztak rám, viszont az életem több szálon is futott.
Elfáradtam, hiszen ezt az infó dömpinget fel is kellett tudni dolgozni.
Ezért úgy döntöttem, most egy kicsit megpihenek. Nem vágyok társaságba. Nem azért, mert neheztelek bárkire is, erről szó sincs.
Kedveseim, elfáradtam.
Nagyon jól esik hazajönni a szentkereszti kis házikómba a nehéz, munkás nap után. Idebent halkan duruzsol a tűz, a blökik pedig a szőnyegen heverésznek. Majd minden este teszünk egy nagy sétát az erdőben. Jókat eszünk, iszunk, beszélgetünk. Higgyétek el, ez most nekem felüdülés.

Nagyon köszönöm, hogy gondoltok rám és aggódtok értem. Tényleg eléggé legatyásodtam s lehet h néha vacakul nézek ki :))))
Ez a válás-leválás jobban megvisel, mint azt elképzeltem. S lehet, hogy így is van rendjén.
Van mellettem segítség és igénylem is azt. Ezért is köszönet Nekik.

Kevesebbet is írok, hiszen minden, ami történik velem, az inkább magamba fordulást eredményez. Nagyon szűk az a keresztmetszet, akivel ezt megosztom.
Amikor szültem, akkor is egyedül voltam a szülőszobán. Nem volt körülöttem senki. Fizikailag. Aztán, amikor kitoltak onnan, akkor sem várt ott Senki. Egyik alkalommal sem. Egyedül csináltam végig. Ehhez hozzászoktam.
Most is vajúdok. Ehhez ismét egyedüllétre van szükségem.
Úgy gondolom jól van ez így. Ez is Erzsó, és az is aki jókat standupozott  az évadzáró kiránduláson, ami az eső miatt a kis házikómban ért véget. Imádtam. Jó Veletek lenni. És tudom, hogy Velem vagytok:)))
Szeretettel gondolok rátok!!!

Higgyétek el, MINDEN RENDBEN VAN.

SZERETLEK BENNETEKET!

Emlékeztek az UBUNTU-ra?

VAGYOK, MERT VAGYUNK!!!


ÖLELÉSEM

Erzsó

Itt tartok most...

Átolvastam az elmúlt néhány hónap bejegyzését. Elnézéseteket szeretném kérni, azért a sok negatív hangú írásért. Mentségemre legyen, hogy valóban ember leányát próbáló időszak volt az elmúlt hat hónap. Lehet, hogy régóta készültem erre lépésre, mert legbelül éreztem, más megoldást most nem találok arra, hogy megmentsem magamat. Más elvi síkon meghozni egy döntést, és más dolog valóban a fizikai síkra lehozni azt. Melléktermékként ismét feljöttek azok a régi blokkok, amik felderítését szintén évek óta űzöm. Az érzések egy vad zuhatagként csaptak nyakon. Azok az illuzórikus képek, amit egy ember, illetve egy kis közösség köré építettem, buborékként pukkantak szét, s ez igen kemény tapasztalásként épült a lelkembe.
Értek támadások, amik lehúzták rólam a súlyfeleslegemet. Az Égnek legyen Hála, hogy volt miből:))
Már nem hiányzik az a húsz kiló.
Karcsú lettem, mint leányzó koromban, s ismét "M" méretű ruhákat hordhatok.:)))

Lehúztam magamat jó mélyre, s számomra eddig ismeretlen, de Anyám részéről mégis ismerős érzések kerítettek hatalmukba.
Szinte meghasadtam, annyiszor mondták rólam, hogy nem vagyok normális. Belül tudtam, nincs ez így, csak azt akarják tudni, mennyire erős az elhatározásom, mennyire tudok kiállni Magamért.

Hagytam, hogy leszálljak a valaha megtapasztalt legmélyebb pontomra, ahol begubózva vártam az újabb támadást Tőle és Magamtól.
Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy nem ilyennek ismertem. Olyan mondatok hagyták el a száját, melyektől szinte elvesztettem az eszemet s a létező összes alsó szintet megjárva reagáltam.
Nem vagyok rá büszke. Egyáltalán nem. Viszont ez is ÉN voltam.

Nem járok MOST sehová. Semmilyen tanfolyamra. Az elmúlt három-négy évben rengeteg információt gyűjtöttem a működésemmel kapcsolatban. Próbáltam felgöngyölíteni, s szinte meg is tapasztaltam ezalatt az idő alatt rengeteg arcomat.
Most már nem fáj az, amit hallok. Csak nem tudok mit kezdeni vele. Inkább tehetetlen döbbenet az, amit érzek ezzel kapcsolatban. Mennyire VAK voltam...

Kudarcnak hittem, hogy véget ért. De ez nem az. Ez SIKERTELENSÉG. A kettő közti különbség annyi csupán, hogy a kudarcot akkor érezzük, amikor semmit sem teszünk a sikeres végkifejlet érdekében. A sikertelenség pedig annyit takar, hogy MINDENT megtettél, hogy működjön.
Elmentem a falig. És még azon is túl. Mint kiderült, feleslegesen tettem. Csak nem merte elmondani. S nem is akarta. A DÖNTÉS FELELŐSSÉGE ismét rám hárult. S én ezt meg is hoztam. Kénytelen voltam. Helyette is.
Ma már tudom, hogy Ő csak a könnyebbik megoldást választotta, ami számára konfliktus mentességet hozott. Megrándította a vállát, minden mehetett a szokásos mederben, a megszokott rutinnal. Az otthonában, a gyerekeimmel...
Már rég meg akart tőlem szabadulni, mondta. Ez a mondat bekapcsolta bennem az Anyám által okozott lelki sebeket, amikor is fizikálisan is meg akart tőlem szabadulni a fojtogatásommal.
Démonként telepedett a vállamra ez az érzés, s tehetetlenül álltam, állok ezekkel a fekete indulatokkal...


Szerencsére vannak Barátaim, akik segítenek rendezni a bennem feltörő káoszt, segítenek értelmezni azt, ami körülöttem történt, történik.
Sokan vagytok, aki megerősítetek, biztattok, szeretgettek engem. Ez a legfontosabb. Nagyon szépen köszönöm Nektek. Köszönöm a Gyerekeimnek és annak a Férfinak, aki ezekben a nehéz időkben is mellettem VAN.

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek a zuhanórepülésnek. Nemsokára itt a szülinapom, s ez remek alkalom arra, hogy letegyem a régi sérelmeket, feltöltsem a testemet energiával és vitaminokkal, hiszen hagytam elsorvadni. Megszabadulok a hosszú tincseimtől is és élvezni fogom a vékonyabb formámat. Szeretnék büszke lenni Magamra. Egy RÉGI/ÚJ Önmagamra...

Szeretettel

Erzsó

KÖSZÖNLEK TITEKET

Alkony...

Csak ültünk egymással szemben az asztalnál. Vézna teste a kocsiban kicsinek tűnt, a még megmaradt ép lábán a nadrág  lobogott mint egy zászló. A pulcsijából már réges-régen kifogyott, a baseball sapka pedig belecsúszott mélyen az arcába. Fogtam s levettem róla, hadd lássam a szemét, amiből már eltűnt az a régi csillogás. Néha körbenézett kicsiny kis lakásomon s azt mondogatta halkan: "Itthon vagyok, pont olyan, mintha otthon lennék..."

A tányérban lévő süteményért nyúlt reszkető kezével, s lassan a szájához emelte. Behunyta a szemét, s mintha mennyei mannát vett volna magához, úgy ízlelgette az édességet. 

Keveset beszélgettünk, inkább figyeltem és közben majd megszakadt a szívem, ahogy látom eltűnni belőle az életet. 

Szépen lassan átadja magát neki. 

Már régen nem láttam őt. Sokat gondoltam rá. Emlékszem, milyen sokat beszélgettünk és nevetgéltünk. Mindig azt mondta, hogy megszólalásig hasonlítok a feleségére, akit nagyon szeretett. Egyszer, amikor kórházba került, elmentem meglátogatni. Éppen az otthonbéli szobatársával feküdtek odabent. Felrikkantott az Öreg, hogy végre, megjött a felesége. A beteg társai felnyihogtak, hogy lám, milyen jó nekije, ilyen fiatal asszonnyal! 

Mesélt  a gyerekeiről. Fiáról, lányáról és az unokákról. Csupa-csupa szeretettel, amit én élvezettel hallgattam fürdetés, vagy a szobája rendbetétele közben. A történet volt a fontos, s az az ember, aki elmesélte. Szerettem azt a tüzet a szemében. Tele életerővel és tettvággyal annak ellenére, hogy nagyon beteg volt. 

Most pedig fáradtan és csendesen majszolgatta a sütit. 

"Szóltál a lányomnak, hogy hová kell jönnie?"Kérdezte. Láttam rajta, nincs teljesen képben, valahol egészen más dimenziókban jár. "Nem Papa, nem szóltam, hiszen most nincs is itthon. Külföldön dolgozik." Próbáltam visszahozni, de nem hagyta magát. Rám nézett és azt mondta:"Szeretlek! Olyan sokat gondoltam Rád!" 

"Én is szeretem." Mondtam. "Addig élek, míg gondolsz Rám." Mondta. A lelkemig hatoltak a mondatai. Megölelgettem. Szorosan tartott. Még mindig érezni lehet rajta, hogy anno kemény fizikai munkát végzett. A karja még erős volt.

Láttam, hogy elfáradt. Kitoltam a teraszomra, ahol elpöfékelte az aznapra járó utolsó szál cigijét. Behunyta  a szemét, magába szívta a szentkereszti finom levegőt és a mellette ülő kutya fejét megsimogatván felszakadt belőle ismét: "Itthon vagyok!"

Úton vissza az idősek otthona felé, végig a kezemet fogta, nem engedte el csak akkor, amikor már nem tudtam egy kézzel sebességet váltani. 

Sokszor elgondolkodtam azon, milyen emberek lehettek azok az idős emberek, akikkel "dolgoztam",milyennek láthatták őket a családtagok...

Tudom, hogy a hozzátartozók sokszor nehezen élik meg a szeretteik megöregedését. Előjöhetnek olyan arcaik, amiket nem szeretnek látni, vagy nem is ismertek addig, vagy éppen erősebbé válik az, amit nem szerettek bennük. 

Engem tulajdonképen megkímélt ettől a sors, hiszen a szüleimet hamar elveszettem. Igaz, ez teljesen más megélés volt, talán nehezebb, de nem biztos. Mindenkinek a sajátja a nehéz.

Az elszenvedett sérelmeket rávetíthetik az idősre, s ez türelmetlenné teheti őket. A lelkiismeretfurdalás gyakori társuk lesz, hiszen tudják, hogy nem szabadna így érezniük. Mondhatjuk, ez is teljesen normális reakció. Emberek vagyunk. 

Vannak, akik viszont végtelen türelemmel és szeretettel viseltetnek irántuk. Biztosan más kapcsolat volt közöttük, aminek most a gyümölcseit aratják le mindannyian.

Nem ítélek el Senkit. Megértem és elfogadom. 

Nekem könnyebb az embert látni mögötte, hiszen nem köt össze vele semmiféle vérségi kötelék. 

Az embert látom és a történetét. 

Megtiszteltetés, hogy a bizalmába fogadott. 

Szerettem velük és Vele lenni. 

E.

Élek, ahogy élek...

Élek, ahogy élek.
Ott, ahol jól érzem magam.
Úgy, ahogy Nekem a legjobb.
Még akkor is, ha ez nem annyira egyszerű.
És mégis az.

Ha úgy érzem, hogy csendesen, akkor csendesen.
Ha úgy érzem,hogy elvonultan, akkor elvonultan.
Ha úgy érzem, hogy nem tartozom magyarázattal, akkor nem magyarázkodok.
Ha úgy érzem, hogy élni szeretném az életemet, akkor azt teszem.
Ha úgy érzem, hogy élvezni szeretném mindazt, ami MOST zajlik bennem és körülöttem, élvezni fogom.

MOST MINDENT MEGENGEDEK MAGAMNAK.
Hiszen minden tapasztalat engem épít. Így fejlődök, így VÁLTOZOM. Mert változom.
Pillanatról, pillanatra.
Akárhogy is tűnjön a kívülállónak.
Az a fontos, én mit érzek.

És ez így van...


E.

Címkék nélkül..

Úgy néz ki, hogy mostanában vannak olyan periódusai az életemnek, amikor csak akkor szólalok meg, amikor nagyon muszáj. Tulajdonképpen most sem kötelező.

Az elmúlt két hónapban nagyon sok minden történt, amihez igazából már hozzá is szokhatnék. Az is lehet, hogy már meg is szoktam. Be kell vallanom, élvezem is. Szép csendben figyelem.
Szinte hűvös nyugalommal veszem tudomásul, igen, ez is bekövetkezett, az is megtörtént olyan módon, hogy hagytam, hadd alakuljanak a dolgaim úgy, ahogyan nekem, neki, nekik a legjobb s a szintemnek(fejlődési ütememnek) a lehető legmegfelelőbb.

Kiültem a forrás kis padjára, megcsináltam a gömbömet, mint egy boszi, s beletettem minden jót, ami csak létezik(szeretet, béke, harmónia, megértés és elfogadás), s mellé a kívánságomat. Nem szabtam határidőt, mert halványlila dunsztom sem volt arról, mikor állnék készen a megvalósulásra. Majd....amikor ott lesz az ideje. Felküldtem, elengedtem az égbe, hadd szálljon tova az az óhaj.
Nem görcsöltem,

Mire felocsúdtam volna , a beteljesülés ott állt az ajtóm előtt. "No, itt vagyok!"
Igazából ennek feldolgozásához kell a csend. Többször feltettem magamnak a  kérdést, vajon meg is érdemlem? Jó ez nekem? Mit is nyerek vele, mihez kezdek vele? Tudok-e ezzel az ölbe hullott ajándékkal bármit is úgy kezdeni, hogy az a javamra váljék, s a régi hibákból tanulva, új alapokra helyezzem azt.

Azonban teljesen biztos vagyok, hogy mind abban, amiben eddig hittem vagy arról, amiről szentül meg voltam győződve, minden porba hullott, s teljesen új megvilágításba kellett helyeznem.
Rengeteg türelemre volt szükség mással, de legfőképp magammal szemben. Nem volt könnyű feladat. Még most is néha nehezen viselem, amikor néhány régi félelmem szembejön velem s próbára tesz.

S itt jönnek a feltett kérdésekre a válaszok.
Egészen biztosan megérdemlem azt az ajándékot, amit kaptam. Mert most van itt a lehetőség, hogy éljek vele, élvezzem s merjem jól érezni magamat. És ez jó.
Mindenképp nyerek vele, hiszen ezzel a tapasztalattal csak több leszek. Akárhogy is alakuljon a dolog s akármeddig is tartson.
Igyekszem feloldani azokat a régi korlátokat és meggyőződéseket, amik miatt többször is a saját falaimba ütöttem a fejemet. Átértékelek, más megközelítésből oldom meg a felmerülő feladatokat. Persze a megszokás nagy úr, ezért még bőven belefutok zsákutcákba. Sebaj!!! Ez is hozzátartozik a fejlődéshez.
Azt is teljes nyugalommal vettem tudomásul, hogy behúztam egy betegséget is. Szinte törvényszerű volt. Már mínusz 18 kilónál tartok, de meg fogom oldani. Nincs betegségtudatom. Nem szeretnék belegabalyodni. Ez is egy megoldandó feladat s nem lehet más kimenetele, csak a gyógyulás. És pont. Nem halálos kórság. Előfordult már a fejlődéstörténetemben ennél durvább eset, s azt is túléltem. Kértem segítséget, amit meg is kaptam.

Így mostanában szinte csak "élvezkedek".
Például ebben a pillanatban a kis teraszomról a Pilis látványát, miközben a kis asztalkán fekvő laptopomon pötyögöm ezeket a sorokat.
Esténkét egy kis roseval vagy kólával telt pohár mellett egy klassz beszélgetést. A jó kajákat.
A zenét, a kirándulásokat. Új élményeket gyűjtök...


Jó érzés "CSAK LENNI". Idilli állapot. Nincs felcímkézve semmi, csak VAN.
A maga tökéletlen tökéletességében. És ez MOST így pont elég.

SZERETLEK...

Összetörten ültem a kád szélén. Annyira gyorsan történik minden. 

Viharos gyorsasággal zúdulnak az információk. 

Összeroppantottak, maguk alá temettek. Nem értettem. Azaz értettem, mégis meglepve álltam a kör közepén. Zokogva, nyüszítve zuhanok le a padlóra. Nem bírom, feladom...

A körön belül Én voltam. És Te velem vagy. 

Látlak, érezlek és szeretlek. Tiszta szívből. 

Itt vagy bennem. Látlak és Te is látsz engem. Egymás tükörképei vagyunk. Szinte percről percre pontosan ugyanaz történik velünk, s ki-ki a saját képességei szerint teszi helyre a dolgait. 

Próbálok türelmes, megértő és elfogadó lenni. 

A körön  kívüli sötét felhő örvénylett. Tele negatív rezgéssel. Betört és elragadott. 

Kétségbe esve kapálózok, sikítva próbálok szabadulni.

Te pedig tehetetlenül nézted, amint elragadtak. Körmeim belevájtak a húsodba, ahogy kapaszkodni szerettem volna beléd. 

Bevillant egy sötét kép, mely szerint egy veszélyes játék szereplőjeként vontak be. 

Rajtam múlik, hogy közreműködője leszek, vagy inkább a nézője. 

Segíts, add a kezed! 

Egyedül nem megy!

Beszélj hozzám, hadd halljam a hangodat!

Végig folyik a könny az arcomon és felszakad a mellkasomból:

"SZERETLEK!"

"ÉN IS SZERETLEK!"

Megnyugszom, s máris elhalványul a körön kívüli sötétség. Erőre kapok. És hálás vagyok. 

Érted és Értetek...

Szeretettel

Erzsó

Az a fehér ruha....

Nem tudom, mi volt csütörtökön, bár utána olvastam milyen bolygóállások voltak azon a napon, illetve ezen a héten. Jelentem, ezt most jól behúztam. Úgy rázizzentem ezekre a rezgésekre, mint Micimackó  a mézes csuporra.

Próbálom helyretenni magamban a dogokat. Nézem jobbról, balról, alulról, felülről, belülről és kívülről is. Tehát végül is akárhonnan lesem, ez bizony szívás. Miért is? Ilyenkor simán lerázom az embereket annyival, hogy ismeritek azt a négybetűs szót? Csak!!!!. 

No, ez most nekem nem volt elég. 

Csütörtökön reggel egy pici csomag kiütötte nálam a biztosítékot. Teljesen lekapcsolták nálam az áramot. Bőgtem. Halkan nyeltem a könnyeimet, majd hangosan bömbölve indultam el dolgozni. 

Csodaszép látvány lehetett. 

Pilisszántón megálltam a lila réten és kiszálltam. Annyira itattam az egereket, hogy le kellett guggolnom, s közben egyfolytában azt mormoltam, mekkora szívás ez! Csessze meg!! Majd eszembe jutott, lehet, hogy azt hiszik lökött ez a nőszemély, amiért nem képes elbújni valami bokor aljába ha pisilnie kell. Mert totál úgy festett, mintha szorult helyzetemben lennék. 

Egyébként meg, milyen klassz lila minden! Ja? Hogy azt mondják a lila a kielégítetlen nő színe? Akkor duplán csessze meg!!!

Na mindegy visszaültem a kocsiba és lenyomtam az aznapi műszakomat. 

Este folytatódott a történet. Annyira jól összeszedtem magam a nap folyamán, azt hittem, minden rendben lesz most már. Hát, nem így lett. 

Hazaérve megláttam a ledobott csomagot az asztalon, majd ismét egy elveszett oroszlán vinnyogott fel belőlem. A francba!!

Átöltöztem, felvettem a fehér ruhámat, meglocsoltam az összes majdnem kiszáradt virágomat, megmetszettem a rózsát, amit már majdnem teljesen kiirtottam(na jó, nem is, mert tulajdonképen hozott egy csomó gyönyörűséges virágot), aztán nekidőltem az autónak és a kertben lévő fákra emeltem tekintetemet és ismét megindultak a könnyek az arcomon. 

Melyikre is húzzam fel magamat? Én ezt már nem bírom elviselni! Ja! Persze, tudom, tudom, megértés, elfogadás, elengedés!!!! Annyira jó, hogy ezeken mind keresztül megyek és megtapasztalhatom!! Állati jó!! De ez most már nagyon kemény!!

Inkább teszek egy erős hurkot a nyakam köré, oszt adjunk az érzésnek. Inkább szívok többet a következő életemben, most már fáradt vagyok. 

Felrémlett bennem, talán lehet, hogy nincs is kötelem. Meg lehet, hogy jó ez a fehér ruha, mert így hamarabb megtalálják a hullámat a szomszédok vagy az utcán sétáló emberek. Basszus, ebben a kertben olyan sok fa van, hogy egy hónap múlva sem látják majd a fehér ruhás hullámat. Ez nem is olyan buli. Meg ott van egy letörött ág, amit le kellene már fűrészelni. A manóba. megint meló.

Mind eközben sírtam. 

Nagyon érdekes érzés volt. Eszembe jutott, basszus, nemsokára megjön és tuti a hormonok erősítik fel bennem  a világvége hangulatot. Felröhögtem. Ezalatt egyfolytában szidtam a jó édes élet prostituáltnak titulált felmenőjét.

" A k.....a életbe!"

Egyszerre van a világvége hangulatom, meg most jön a rendrakás ideje és még ráadásul menstruálni is fogok? 

Piszkosul remélem, senki nem fogja azt mondani, hogy milyen rohadt könnyű a nőknek :)))

Persze, a pasiknak sem egyszerű. Aláírom. 

Mikor mindezt végigzongoráztam magamban, eldöntöttem, csak azért is jól fogom érezni magamat. 

Egyébként, nagyon élveztem, ahogyan felismertem ezt az örvényt. Mindent szét tudtam választani, majd helyretenni. Persze hagytam, hadd vigyen magával, ami később igazából kilökött magából, mert nem tudott velem mit kezdeni. És ez jó. 

Nagyon szeretek élni. Minden szépségével és nehézségével egyetemben. Mert élni jó!!!!

A többit meg....Nem, nem leszarom.

Helyreteszem

A fehér ruha nálam egy szimbólum lett. 

Nekem most nem az ártatlanságot jelképezi, azt már régen elszúrtam. Ez most egy igazi mélyből, felfelé szárnyalni érzés volt. Főnixi. 

Ugye? 

Olyan Laar Pour Lart-san: "Há' nem? Há' de!"

Akkor ugrás a fehér ruhákba:))))

Szeretettel

Erzsó