A Szégyen és más öngyilkos gondolat...

Most szálltam ki a levendulás fürdővízből. Nyugalom van körülöttem és csend. Már egy hónapja lakom a hegy tetején. Ott, ahol sokan szeretnének eltölteni legalább egy órácskát. Tavaly tavasszal, amikor  erre jártam, felsóhajtottam, milyen jó lenne ide elvonulni, vagy itt lakni!
A vágy, melyet felküldtem és elengedtem az Univerzumba , most Valósággá vált.
Milyen klassz dolog a Vonzás Törvénye! Ugye?

Míg eljutottam idáig, nehéz utat tettem meg. Mérlegelnem kellett.
Vagy továbbra is úgy élek, hogy a MEGSZOKÁSAIM uralják a mindennapjaimat és teszik egyre szűkebbé a mozgásteremet, vagy megpróbálok kiállni magamért és megtalálni azt az utat, mely újra megmutatja nekem ki is vagyok én ?

Rengeteg időm van elmélkedni. Az elmúlt hetek alaposan megrángattak. Elhangzott néhány mondat, melyek olyan blokkokat aktiváltak, amikkel ugyan tisztában voltam, de még csendben vártak a felszín alatt.
Egy ideje már nagyjából kezdem érteni azt a rendszert, amelyben létezem. Látom a működését, tapasztalom a saját bőrömön vagy a lelkemen. Mégis, a megélése az, ami rengeteg energiát visz és piszkosul nehezen élem meg.
Magamba fordultam, kezdtem elszigetelődni az emberektől. A hangulatom kilengése őrületes volt.
Múlt héten kedves Barátnőm alaposan megrángatott. Rávilágított, hogy most éppen a szégyen állapotában vagyok.

Mi is a szégyen?

Egy olyan állapot, melyet gyermekkorban egy külső hatásra élhetünk meg. Elég ehhez néhány mondat, mint például, "ezt te nem érdemled meg", vagy "takarodj", vagy "nem szeretlek, mert ilyen és ilyen vagy", vagy "nem vagy képes rá".
Ezek az élmények bevésődnek az ember lelkébe, és egy szép napon valaki aktiválhatja ezt. Ilyenkor az ember vagy magába fordul, vagy dühössé válik.
Én magamba fordultam.

Költözésemnek volt, aki örült és ennek hangot is adott. Helyemet próbálta átvenni a családban.
Volt, aki bosszút akart állni rajtam olyasmiért, amihez közöm sem volt. Volt, aki csak szimplán nem tudott dönteni és inkább megbántott.
Látom és értem mi miért történik. Mégis, a megélése volt iszonyatosan nehéz.

Felsejlett Anyám elszigeteltsége. Nem tudtam mit érezhetett. Most viszont igen. Előkúszott mindenféle gondolat bennem. Az autóban ülve bevillant néha, hogy mi lenne, ha elengedném a kormányt, tapostam a gázpedált, hátha történik valami ami kiemel innen, hiszen úgysem hiányzom senkinek, otthon is minden működik nélkülem.
Feleslegessé váltam,gondoltam magamban. Anyu érzései egyre erősebbé váltak. Mint valami szürke démon keringett körülöttem. Fura találkozás volt. Úgy gondoltam, hagyom, hadd kússzon belém. Kíváncsi voltam arra, mit kapcsol be nálam. Abban a furcsa ürességben, ahol tompa fájdalomban lüktetett a lelkem, valahogy hidegen fogadta a közeledést. Körbe-körbe járt, hívogatott, csalogatott, gyomorszájon vágott.
Azt mondta úgyis elvesztettem mindent, mi tart még itt? Egyedül maradtál, vinnyogta.
Tényleg, mi az ami itt tart?

Aztán képek jöttek elő Anyuról. Mit csinálhatott az utolsó pillanataiban? Mire gondolhatott?
Áramlott bennem az a fura energia, ami tele volt információval, majd ezzel egy időben, beépültek szépen minden sejtembe. Ott kell, hogy maradjanak, hogy aztán később emlékezni tudjak rájuk.

Ültem az autóban és eközben a fák harsogó zöldjét figyeltem. A nap sugarai áthatoltak a lombokon. Élet van az erdőben. Élet van az út mellett. Élet van bennem is. Nagyobb az élni akarásom, mint az öngyilkos hajlamom.
Anyám öröksége. Tudom, hogy szembe kellett néznem ezzel az érzéssel is.
Minél mélyebbre kerülök, annál magasabbra szárnyalhatok majd.

Két hét leforgása alatt lefogytam majd tíz kilót.Szarul nézek ki. Azt mondják.

Mind eközben tudtam, hogy mégsem vagyok egyedül. Segítséget kell KÉRNEM.
Sőt! A segítséget fogadnom is kell. Tehát, az ELFOGADÁST is gyakorolnom kell.

Volt amikor úgy éreztem feladom, nem tudom végigcsinálni. Rengeteg akadály gördült elém. Görcsösen próbáltam fogni a dolgokat. Tehát, az ELENGEDÉST is komolyan kell vennem. Szó szerint.

Mégis miként tudom majd megélni ezeket az érzéseket?

Úgy kérem szépen, hogy el kell hinnem MAGAMRÓL, hogy szerethető vagyok. Úgy, ahogy vagyok.

Olyan emberek vannak körülöttem, akik azért szeretnek, amilyen vagyok. Ők tartják bennem a HITET miszerint, amit adtam az embereknek, azt most visszakapom. Tényleg ennyien szerettek engem?
És tényleg. Nagyon sok támogatást kapok. Megható. Van, aki tárgyi segítséget, anyagi segítséget nyújt. Van, aki a lelkemet pátyolgatja, próbálja az önbizalmamat megerősíteni, eljön minden héten, hogy lássa miként vagyok. Van, aki felhív....
És sorolhatnám.
NEM VAGYOK MAGÁNYOS!
Csak EGYEDÜL-LÉTben vagyok. És ez nagyon nagy különbség.

Most fordult át bennem minden.
Megtanulok KÉRNI.
Megtanulok ELFOGADNI.
Megtanulok ELENGEDNI.
Megtanulok kilépni a SZÉGYEN állapotából.
Megtanulom SZERETNI MAGamat 100%-ig, hogy másokat is ugyanennyire szerethessek.

Mindehhez szükségem volt a VÁLTOZÁSRA.

Úgy gondolom, amikor az ember eldönti azt, hogy változni szeretne, akkor sajnos sok támadással találkozhat a folyamat közben. Lesznek olyanok, akik nem hisznek benne, próbálják lehúzni, odaláncolni magukhoz, bármilyen eszközt választva.
Csak rajtam múlik, van e bennem annyi BÁTORSÁG, hogy végig tudom csinálni azt.
Vállalom az egyedüllétet, ami nem jelenti azt, hogy egyedül maradok, hiszen olyan emberekkel találkozhatok, akik támogató szándékkal közeledhetnek hozzám.Meg kell lennie a BIZALOMNAK bennem a SORS és az EMBEREK felé.

Most már úgy gondolom, Anyu szellemi örökségét lassan- lassan feldolgoztam. Hosszú folyamat volt, s talán még nincs vége, de azért már sokkal könnyebben és vélhetően rövidebb idő alatt tudom eltenni a megfelelő helyre.

(Azért be kell, hogy valljam, a mínusz tíz kilónak örülök. talán megboldogult leány koromban voltam ennyire "vékony":)))
Végre rám jönnek az M-s ruhák is :)))

Köszönet Mindenkinek !!!!

Szeretettel

Erzsó

Beth- Negyedik lépcső

Az Emlékek Hálója- Az Ítélet

Itt vagyok. Mindegy, hogy hol. Itt, a semmiben. Annyi mindenen túl vagyok már. Igazából ez nem is jó kifejezés. Nem vagyok túl semmin. Dolgozom rajta. Könnyebben elteszem őket valahová. Nem szeretek túl sok időt szánni rájuk. Gátolnak. Túlságosan fájdalmasak. S mintha a Tudatom tudná ezt, jó mélyre eltemeti, hogy ne gátoljon az új célok kitűzésénél, s majd újra visszaköszönhessen néhány momentumban, észreveszem-e, újra és újra beleesek-e az érzelmi csapdába.

                                          
Kisgyermekként látom Magamat. Sokszor sírtam, sokszor bántottak. Vagy úgy, hogy ütöttek, vagy úgy hogy a lelkemet bántották azzal, nem vagyok jó ember, nem csinálok meg semmit elég jól.
Tőlem nem elég a hármas, nekem kiválóan kell telesíteni. A húgomtól elég volt, ha kevesebb energiát fektetett bele az éppen aktuális projektjébe. Nagyon megvertek a rossz jegyért. Féltem Anyám elé állni.
Emlékszem, egyszer egyest vittem haza. Napokig nem mertem elmondani. Egyszer csak elkérte az ellenőrzőmet. Egy vékonyka kis hálóingben voltam. Lent voltunk a pincében, éppen begyújtáshoz készülődtünk. Egyik sarokban nagy halom szén, amit mindig iskola után hordtuk ide le, a másikban fadarabok, gallyak, vesszők. A szerszámos asztalon, egy kopott, régi szíj feküdt. Lebaktattam a pincébe és már a testemen és az arcomon előre éreztem az ütéseket. Odanyújtottam neki a kis füzetet, én pedig ott álltam a vékony anyag fedte csenevész testemmel. Szinte meztelen voltam. Nagyon féltem. Anyám arca eltorzult az egyes láttán, s mintha nem is ő lett volna hirtelen a szíj után nyúlt, s artikulátlan hangon üvöltve ütésre emelte a kezét és rám mérte az elsőt. Aztán a másodikat és már nem számoltam hányszor sújtott le rám. Csak nyüszítve próbáltam menekülni, de utamat állta. Mikor kifáradt eltakarodtam a szobámba. A testemet ért fájdalom semmi sem volt a Lelkemet ért fájdalomhoz képest. Mint annyiszor az elmúlt életemben, most is kutattam az okát, kérdezem, mit vétettem?
Akkor nem tudtam.

Persze történtek jó dolgok is. Szép napjaink is voltak. Szerettem, amikor a varrógép elé ült, és csodálatos dolgok kerültek ki szorgos kezei közül. Láttam, amint a lakást Apámmal ketten kitapétázták, mert a festő egy pancser volt. Fáradtságot nem kímélve szépítgették a házat, a kertet. Imádtak táncolni. De szerettem nézni Őket tánc közben!
Úgy simultak egymáshoz, mintha a másik ruhaként öltötte volna fel magára a partnerét. Mozgásukban benne volt az egymás iránt érzett szerelmük. Ritka pillanatok egyike volt.                                
A lemezjátszót nyáron kivitték a teraszra, mely az erdőre nézett. Olajfák, akácos, galagonya bokrok. Imádtuk. A hatalmas ajtók kitárva, hogy a hangfalak is kint lehessenek a szabadban. Mi pedig Anyu készítette kis szoknyácskában és hímzett topban táncikáltunk Apuval. Anyu meg nézett minket. Büszke volt Ránk. Akkor szeretett Mindannyiunkat. Úgy hiszem. Még Engem is. Néha megláttuk Őket, amint összeölelkezve ülnek kint a széken. Sötét volt már. Beszélgettek, csókolóztak. Mi pedig a szobában sutyorogtunk a Húgommal. Amikor nagyon szerették egymást, a szeretkezésük zaja is áthallatszott a szobánkba. Emlékszem, amikor a legkisebb húgom született. Apu nagyon izgatott volt, Anyu anyja vigyázott ránk...
Amikor Apám megtudta, hogy harmadszor is lánya született, fénylő szemmel, kissé kapatosan, de rendkívül büszkén odaállt a nagyanyám elé s azt monda, "mama, megint Lányom lett."
 Apu átölelt Minket és elsírta magát, aztán hármasban birkóztunk az ágyon. Három a kislány, mondogatta. Boldog voltam. Nagyon szerettem az Apámat.

S most, ahogy itt ülök, látván azt, hogy nemcsak rossz dolgok, hanem szép pillanataink is voltak, elönt a határtalan Szeretet a Szüleim iránt. Ha Ők nem lettek volna, akkor Én sem lennék. Itt. Szerettek. És ha szerettek, akkor Én miért ne szerethetném Magam?   Miért ne szerethetném azt a L(é)ányt, aki vagyok? Nem szeretnék menekülni az emlékeim elől. Szembe állok velük, hadd jöjjenek. Ők az én kivetüléseim. Hogy újra létrehozhassam Magamat, el kell döntenem, mit is szeretnék valójában. Szeretnék-e megfelelni másoknak,?

Feldolgozok. Dolgozom. Támogatva vagyok Minden oldalról.

Itt Élet Volt. Itt Élet Van. Itt Élet Lesz.



Szeretettel

E.

Anyunak

Ezüst szállal összekötve,
Most és Mindörökre.

Szeretlek Anyu.
Szívből.

Bátor vagyok..

Olyan régen nem írtam, talán  az is lehet, hogy már több hónapja. Nem számolom.
Egyáltalán nem éreztem késztetést. Úgy gondoltam, elég megosztani a régieket.
Néha megdöbbentem azon, milyen sorok jöttek elő belőlem.

Most valamiféle üresség van a helyén. Nagyon sok most körülöttem az  információ.
Próbálom őket a helyükre tenni. Van köztük fájdalmas, van köztük olyan is, amitől csak VAGYOK.
Érdekes és furcsa érzés ez a CSAK VAGYOK. Szavakkal nehezen kifejezhető.

Közel négy hete kiléptem a komfortzónámból. Nagyon sokat tépelődtem. Mérlegeltem. Közben rettenetesen féltem. Mitől is féltem?
Attól, hogy másokat megbántok. Attól, hogy elvesztem az anyagi egzisztenciámat.
Attól, hogy egyedül leszek. Az egyedülléttől. Attól, hogy nem lesz olyan, aki szeret.
Közben tudtam, nincs más megoldás, magam védelmében muszáj meglépnem. Nem tehetem meg, hogy továbbra is azok között a keretek között létezzek, melyek beszorítanak és beteggé tesznek. Igen, beteggé. És szomorúvá. Persze a külső szemlélő ezt nem láthatta rajtam, hiszen nagyon sokat nevetek. Ez az én terápiám, magam számára. Vannak, akik szeretnek a közelemben lenni, mert olyan erőt, vagy energiát kapnak tőlem, ami átsegíti őket egy láthatatlannak vélt akadályon...gondolom...
Úgy tűnik kívülről. egy erős, magabiztos nő vagyok, mondta volt egy kedves Barátom. Egyáltalán nem látszik rajtam az önbizalomhiány, a tétovaság, vagy a félelem.

Pedig ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit!

Igen, én is piszkosul félek. Igen, engem is megvisel, ha megbántanak.
Szomorúvá tesz, ha kihasználnak vagy vélt sérelmüket rám vetítve, bosszút állnak "rajtam", másokat is belerángatva, átgázolva rajtunk.
Egyre nehezebben tudok azonosulni ezekkel a viselkedésformákkal.

Viszont úgy érzem, BÁTOR VAGYOK!!

BÁTOR VAGYOK azért, mert szembe mertem állni azokkal az elvárásokkal, melyeket nagyon nehezen tudunk felrúgni.
Itt akár a személyes, családi vagy társadalmi elvárásokra gondolok.

BÁTOR VAGYOK  azért, mert felvállalom azt, aki vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert el merem mondani azt, ha nem vagyok jól. Azt is, ha jól vagyok.

BÁTOR VAGYOK azért, mert bele tudok nézni a tükörbe, hogy én mindent megtettem. Elmentem a végsőkig. Sőt, azon is túl.

BÁTOR VAGYOK AZÉRT, MERT MERTEM ELKEZDENI EGY ÚJ ÉLETET.
AZÉRT, HOGY NEKEM JÓ LEGYEN.
ÚGY, HOGY EZZEL NEM BÁNTOK MÁSOKAT.
MERT NEM BÁNTOK MÁSOKAT.

E.

Bosszú és büntetés...

Bosszút akarsz állni rajtam? Vagy büntetni szeretnél?
Tedd meg, ha úgy érzed, meg kell tenned.
A TE döntésed, a TE érzésed, a TE szinted.
Legyen.
Nem félek. Nincs mitől. Már nincs mitől.
TE félsz. Méghozzá nagyon.
Nem tőlem, hanem saját magadtól.
Attól, ahogyan én létezem.
Attól, ahogyan Te létezel.

Állj bosszút, ha bosszút akarsz állni!
Büntess, ha büntetni akarsz!
Én csak csendben figyellek.
Várlak.
Gyere közelebb, és közelebb...
És nézz a szemembe...
Mit látsz ott? Mondd, mit látsz?
Szomorú vagyok, hogy nem akarsz tovább lépni...
Szomorú vagyok, hogy a zsarnoki énednek engedsz és megrekedsz.
Pusztítasz magad körül, nem számítanak az emberek.
Nem számít, mit hagysz magad után  a pillanatnyi elégtételért.

Engem nem bánthatsz. Nem tudsz bántani.


Szeretettel

E.

A jót vagy a rosszat?

Eszter velem szemben ült és megkérdezte, fel tudom-e sorolni azokat a tulajdonságaimat, amelyek előre visznek engem. Magyarán, mondjam el a jó tulajdonságaimat. Előtte már kitárgyaltuk, milyen egy Nyilas negatív oldala. Ezt gyorsan lerendeztük, mert hamarabb jutottak eszembe, mint a pozitív részem. Pedig nagyjából tisztában vagyok vele.

Mégis úgy pislogtam, mint hal a szatyorban, s ráadásul még meg is némultam. Megdöbbentem a saját reakciómon. 

Eszter nevetve kérte, nehogy elbőgjem magam. Jót röhögcséltünk ezen, de igazán mélyen érintett, hogy az ember többnyire nem hiszi el magáról azt, bizony vannak jó tulajdonságai. 

Hiszen melyek azok az emlékek, impulzusok, amik hamarabb beleégnek az ember agyába? A válasz, a negatívak. Miért is? 

A negatív emlékek, impulzusok többnyire valamiféle "munkára" ösztökélnek. Sokkal tovább rágódunk rajta, ragaszkodunk hozzájuk, nem akarjuk elengedni őket, nyomot hagynak bennünk. Imádunk szenvedni. Rázhatjuk a fejünket, hogy ez nem így van, de ha jobban belegondolunk, sajna mégis így történik. Tudom magamról is.

Az emberek félelemben élnek. Félnek a múlttól, félnek a jelentől és félnek a jövőtől. Miért is? Mert manipulálják őket. Olyan manipulált információs dömping zúdul a nyakunkba, mely egyszerűen lebénítja a szenzorainkat. 

A félelemben tartott ember nem gondolkodik, úgy működik, mint egy robot. Azt teszi, amit mondanak neki. Szűk keretet kap, nem moccan onnan egy tapodtat sem. 

Félni fog mindentől. Legfőképp önmagától és a benne lévő jótól.

Ott a kanapé szélén csücsülve, megkukulva kerestem, kutattam az agyam összes elrejtett zugában, miért nem tudok válaszolni a kérdésre. 

Hát Eszter, tényleg majdnem elbőgtem magamat. Ezt most töredelmesen bevallom. 

Ennek a témának a boncolgatása, már csak a folytatása volt a "Mennyire szereted magad?" kérdésnek. 

Miért nem szeretjük magunkat eléggé? Miért félünk elfogadni a jót?
Miért tartunk attól, hogy tényleg van amit jól csinálunk, vagy vannak pozitív tulajdonságaink?
Miért félünk meglépni bizonyos dolgokat, amiről úgy érezzük, jól esne vagy jár nekünk, megérdemeljük ?
Csak azért, nem tesszük meg, mert esetleg a társadalmi norma-,  vagy a családi mintánk szerint ezt nem illik?
Talán azért félünk megtenni a lépést a jó felé, mert kénytelenek  lennénk szembesülni azzal, hogy képesek vagyunk kihozni magunkból mindazt a lehetőséget, ami eleve bennünk volt vagy van ?
Merünk változtatni és ezáltal változni?
Hmm, ez nagyon izgalmas! 

Azt hiszem, most is belenyúltam a közepébe. De ez így van jól. 

Szeretettel

Erzsó

M, mint MOST.... M, mint MEGÉRTÉS......

MOST úgy érzem, a régen nekem fontosnak ítélt dolgok, jelentőségüket vesztették.
Fura. Olyan, mintha valamiféle nyugalommal ötvözött üresség lenne bennem.
Olyan, mintha egy bárszéken üldögélve figyelném a körülöttem lévő forgatagot.
Az akciót és reakciót.

Én is számot vetettem.
Fordulatokban gazdag évet hagytam magam mögött. Megéltem mélységet és magasságot, úgy, mint más is. Találkoztam új emberekkel, valamint lemorzsolódtak mellőlem azok, akik nem tudtak azonosulni azzal, amit képviselek, vagy én hagytam ott azokat, akikkel én nem tudtam azonosulni.
De ez így van rendjén.

Viszont most más szemmel tudtam nézni a történéseket.
Rövidebb időt vett igénybe egy-egy helyzet elemzése és a megfelelő helyre tétele. Ettől függetlenül még lehetett intenzív a megélés. Az eddig megélt tapasztalások által az események sokkal kiszámíthatóbbak és egyszerűen levezethetőek lettek. Könnyebben át lehet látni a szándékot, a háttérben meghúzódó problémákat és a sebezhető embert, aki abban a helyzetben, a hozott mintája szerint tesz, vesz, cselekszik.

Nem sokkal ezelőtt, kudarcnak éltem meg, ha a kitűzött határidőre valamit nem valósítottam meg. A türelem gyakorlása nem tartozott az erősségeim közé. Még most is néha nehézséget okoz, ha nem mozdul valami azonnal körülöttem.
Igazából MOST értettem meg, mit is jelent valójában az, hogy mindennek eljön a maga ideje, s valóban be kell érnie a dolgoknak ahhoz, hogy meg tudjuk valósítani azokat.

MOST kezdem megérteni azt is, a szavaknak varázserejük van. Nem mindegy, hogy az a mondat, ami elhagyja a számat, milyen szavakat tartalmaz. Honnan jönnek azok a szavak? Agyból vagy szívből. Mit szeretnék a másik felé közvetíteni?
Megtapasztalhattam már, amint egy gondosan megválasztott mondatot közvetítve egy szeretett személy felé, az micsoda hatást váltott ki belőle. Hogyan fordulhatott meg egy történet pozitív irányba csupán pár óra leforgása alatt. Ezáltal megoldhattam én is egy gyermekkorom óta bennem lévő blokkot. Hatalmas élmény volt. Óriási megkönnyebbülés. Szerettem volna abban a pillanatban mindenkit  a keblemre ölelni.

MOST kezdem megérteni és érezni azt is, nem kell feltétlenül kapcsolódnom valakihez azért, hogy jól-, vagy szeretve érezzem magamat.
Kedves Barátném egy ülés alkalmával megkérdezte a körben ülőktől, így tőlem is, mennyire szeretjük magunkat. A válaszok többnyire ötven százalék alatt voltak. Én a harmincat vágtam rá. Ebben az a megdöbbentő, mondta, hogy akkor másokat is csak ennyi százalékban tudsz szeretni. A többi önzés, elvárás és a többi. Górcső alá vettem minden kapcsolatomat. Azt is ami volt, s azt is ami van.


MOST kezdem megérteni, miért is kell a jelen pillanatot megélni. A múltamat megérteni, a jövőmet nem kierőszakolva megtervezni. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezeket az érzéseket. Érdekes állapot.
MOST belülről érzem. Onnan, középről.

Hálás vagyok azoknak az embereknek, akikkel az elmúlt évben kapcsolódtam. Hálás vagyok mindazért, amit megtapasztalhattam, megélhettem velük.

Azért ne higgyétek, hogy "megbuddhultam".

MOST tanultam meg azt is, hogy a sötét oldalamat bátran szabadjára engedhetem, hiszen nem az a célom, hogy kiöljem magamból a rosszat, hanem az, hogy teljes mértékben megismerhessem azt, aki ebben a némi súlyfelesleggel küszködő porhüvelyben lakozik.
Világunk a polaritás elvén működik. Ha mindkét oldal egyensúlyban van, akkor működünk ideálisan.
Nos, tehát, ezért belefér az is, hogy fel merem vállalni azt is, ha esetleg másokat megbotránkoztató a véleményem vagy nem a társadalmi normáknak megfelelően nyilvánulok meg a világ előtt. Ettől még nem leszek rosszabb.

MOST értettem meg azt is, hogy nem lehet segíteni MINDENKINEK. Most már nem is akarok. Nem feladatom megoldani mások  problémáit. Akarata ellenére meg pláne nem. Ha segítséget kér, meghallgathatom, elmesélhetem, én mit éltem át és meg, de a probléma megoldására neki kell rájönnie és megoldania azt. Ennyit tudok csak vállalni.

MOST értettem meg azt is, hogy ha mindent úgy teszek, veszek, cselekszek, ahogy az nekem jó, akkor nem önzés, hanem szeretem magamat annyira, hogy megengedjem magamnak ezt a "luxust". Mert ha én jól vagyok, akkor mások is jól lesznek körülöttem. Már bátran ki merek állni MAGAMÉRT. Nem szégyenlek semmit, amit eddigi életem során tettem, vettem, cselekedtem. Felvállalom:)))

S tudjátok mi a legfantasztikusabb az egészben?
Hiába tűnnek üres, elkoptatott mondatoknak azok, amiket leírtam.
Az a csodálatos, most már tényleg elkezdtem érezni, az ezekben a szavakban rejlő energiát.

Közel tizenöt éve térképezem fel magamat, s most kezd összeállni a kép. Talán nemsokára eljön az a pillanat, amikor már mások segítésére használhatom majd a saját tapasztalataimat. Ezt a pillanatot közelinek érzem. Tudjuk, az idő relatív, ezért még nem tudom, mikor következhet be. Csak remélhetem, hogy akik hozzám kapcsolódnak bármilyen okból is, kapnak tőlem valami olyasmit, ami közelebb viszi őket egy lépéssel önmaguk megismeréséhez, és általuk én is egy lépéssel még közelebb kerülhetek a MAGOMHOZ.
(Hűűű, ez egy kicsit nagyképű mondat volt:)))))

Egy a lényeg: ezután is csak önmagamat tudom adni, másként már nem nagyon megy. És ez piszok jó érzés.


Szeretettel

Erzsó