Az Illúzionista

Jó pár évvel ezelőtt, szájtátva néztem az iszonyatosan férfias kisugárzással rendelkező David Copperfield-et, a nagy illuzionistát, amint nagy mutatványaként áthatolt a kínai Nagy Falon. 

Mi is az az illúzió?

"Az illúzió (vagy érzéki csalódás) egy pszihológiai jelenség, amelynek során félreértelmezünk a valóságból érkező ingereket, azaz az agyban az érzékszervek által közvetített információ felhasználásával egy, az objektív valóságtól eltérő reprezentáció keletkezik. 
Illúziót bármelyik érzékszervünk okozhat, ezért optikai csalódások, hallási, szaglási, tapintási illúziók, valamint az időérzékkel és az egyensúly-érzékeléssel kapcsolatosak is. Jellemző az illúziókra, hogy az emberek többségénél ugyanazt a hatást vagy nagyon hasonlót váltják ki.
Sokszor  a "trükk" ismerete sem képes eloszlatni az érzéki csalódást."

Mondják a nálam sokkal okosabb emberek.

Nos. 
Magam is illuzionista volnék? Talán még sokan mások is rajtam kívül.
Mert minden illúzió?

Ugyanis éljük a kis életünket a társadalmi követelményeknek megfelelően, egy laza vagy éppen szorosra húzott nyakörvvel a nyakunkon, a "fekszik, nyugszik, nem kötekszik" parancsszóval mozdulatlanságra ítélvén. Eközben szeretünk, gyűlölünk, megszerzünk, elveszítünk, elrabolják tőlünk, dolgozunk vagy éppen lábat lógatunk, használunk, kihasználunk, magunkhoz ölelünk vagy elküldünk...

Aztán egyszer csak elébünk kerül egy hatalmas velencei tükör, ami elől sehová sem tudunk elbújni, még saját magunk mögé sem(azt ugyan hogyan is tehetnénk?), meglátjuk benne amint behorpadt mellkassal, kissé cianotikus arccal bámulunk magunk elé s azon morfondírozunk, hol vagyok ÉN? KI vagyok ÉN? Miközben az IDŐ rohan előre. Mit rohan, száguld?!
A szemünk elé táruló látvány sokkolhat minket, ha látjuk és nem csak nézzük. 
Biztosan jól látom? Nem csak én vagyok telhetetlen, hisztis, nagyravágyó?
Tűrni kell még, várni, hátha jobb lesz! Közben pedig dermedt mozdulatlanságban várunk s nem teszünk egyetlen nyamvadt lépést sem, amiért körülményeinket tesszük felelőssé. De ki tehet a körülményeinkről? 
Ezalatt megbetegszünk, depresszióba esünk, baleset érhet minket. Sorolhatnám a végtelenségig.

Húzhatjuk azt a nyakörvet még szorosabbra, elmehetünk a legvégsőkig a szakadék széléig, ahol a tükrünk szétrobban s a szilánkok belefúródnak testünkbe. Azt veszed észre, hogy kiemeltek, vége van a szenvedéseidnek. Ott állsz Vele szemben, gyengéden megkérdezi tőled, miért nem vetted észre a jeleit amikor a segítségedre sietett. Miért dagonyáztál az önsajnálatodban, miért nem vetted észre mennyien szeretnek? Nem vehetted észre, hiszen olyan szorosra húztad az övet, hogy az oxigén elszállt az agyadból, elveszítetted az eszméletedet. Lehet, hogy visszaküld, de az is lehet, hogy nem. De ezzel a sejtemlékezettel nyomot hagysz az Univerzumban és a következő lehetőségeben újra ott lesz ez a megoldandó feladat. Nem szabadulsz tőle. Akkor sem.

De ha meghallod a saját Hangod! 
Megmoccan valami odabent. Kiadja a parancsot a gerincnek, a lábnak, karnak, lassan feláll, a nyakörvet a sarokba dobja, s szép lassan elindul.Kapaszkodva, bizonytalan léptekkel, de elindul az Én felé. Kis lépésekben. Türelmet tanulva. Hallja még maga mögött vagy mellett a " mi az, hogy lelépsz, belépsz, kilépsz, normális vagy, mi lesz velünk nélküled ha meg mered tenni, hülye vagy " negatív mantrákat.
Beéri még néhány tapasztalat, ami kissé fáj, mert azt hitte AZ, aminek LÁTSZIK (tehát itt is néhány illúzió képe), de mégsem az, sokkal hamarabb  és sokkal könnyebben hagyja maga mögött ezt is, eltéve őket a hasznos tudnivalók közé. Ahogy telik az IDŐ az Ember úgy hatol át a saját Nagy Falán. Háta mögött ott fekszik a nyakörv, de tudja azt, hogy a velencei tükör bármikor elé kerülhet, hogy szembesítse ÖnMagával a Cél érdekében. 

Hogy milyen az én Nagy falam?
Piszok magasnak és áthatolhatatlannak látom. De nem minden az, aminek látszik. Ugye?