Ezt a mondatot írták a papíromra, amikor éppen vezetésből vizsgáztam: "Néz, de nem lát!"
Szuper.Olyan módon jutottam ehhez az arany mondathoz, hogy mielőtt beültem volna az autóba, megsajnáltam az előttem kiszállót, mert éppen meghúzták. Kérdeztem az oktatót, ugyan milyen hibát követett el, erre azt a választ kaptam, inkább nem mondja el, nehogy én is ugyanabba a hibába essek.
Á, dehogy, én biztosan nem!
Hát nem is azt hibát vétettem! Nem vettem észre, hogy az én utam teljesen más!
Félre kellet húzódnom(még ekkor sem esett le, hogy bizony megbuktam), s a vizsgabiztos megkérdezte tudom e mi volt a probléma. Jelentem nem, válaszoltam. Hát bizony Kedves, belevittem magát háromszor egy bizonyos helyzetbe, de nem vette észre, igencsak kapaszkodnom kellett, amikor Ön veszélyes helyzetbe sodort minket s a szerencsén múlott, hogy nem lett belőle baleset.
Én tágra nyílt pupillákkal néztem rá, és nagy koppanással leesett.
Szóltam, most egy kicsit sírni fogok, aztán mehetünk tovább, majd megkaptam a lapot, melyen ez a mondat állt. Néztem. Jó alaposan megnéztem s bevéstem.
A "ne csak nézz, láss" effektus követ engem azóta is.
Akár úgy, hogy valakit vagy valamit tévesen ítéltem meg első pillantásra, vagy pedig engem tettek egy bizonyos polcra, mert nem ismertek.
Nagyon érdekes tapasztalások.
Volt olyan történetem, ahol lekezelően bántak velem, mert Valaki lakását takarítottam. Négykézláb súroltam a padlóját, amikor vendégségbe jött hozzá néhány Hölgyemény(Valakinek nem mellesleg a titkárnője voltam, csak éppen kellett a plusz bevétel, tehát próbáltam becsületes munkával hozzájutni a betevőnkhöz) s nagyon intelligens módon átléptek rajtam. Persze, nagyon fájt a lelkemnek, de hangot nem adtam neki, csupán nyeltem. Furcsa távolságtartással vontak be a beszélgetésbe, megkérdezték valamiről a véleményemet vagy éppen érdeklődtek a mellékhelyiség hollétéről.
Aztán egyszer csak tartottunk a lakásomban egy összejövetelt (mivel látszólag én is egy bizonyos körhöz tartoztam munkaadóm/barátnőm által), s amikor a Hölgyek beléptek szerény hajlékomba, elnémultak. Hatásszünet. Figyeltem az arcukat, én csendben voltam s mosolyogtam. Tudtam mi zajlik le bennük. Csodálkozásuknak később hangot adtak, hogy milyen szép helyen lakom, gyönyörű a kilátás, szép a lakás, milyen figyelmes vagyok, hogy friss süteménnyel vártam őket, stb, stb...
Én pedig kedvesen csacsogva körbekísértem valamennyit.
Más.
Régi osztálytársak.
Nemrég elkezdtem írni, amit mint ismerősök láttak ők is a közösségi oldalamon. Egyikükkel elmentünk beszélgetni, ahol elmondta, hogyha valaki azt mondta volna neki tíz évvel ezelőtt, hogy ő a Giliga Erzsivel ül egy asztalnál biztosan kiröhögte volna. Ismét elöntött a csendes nyugalom, s egy jót nevettem magamban, miközben arra gondoltam ,milyen könnyen teszünk fel valakit egy polcra anélkül, hogy tudnánk miért viselkedik így, miért érezzük úgy, hogy bárkit első benyomás alapján elítélhetünk a körülményeit, életét nem ismervén. Ő mégis itt ül velem szemben és tanácsot kér.
Volt aki megkérdezte, hányas voltam magyarból, mert tetszenek neki az írásaim jó lenne egy könyvet is olvasni tőlem.
Micsoda rejtett értékek lakoznak Giliga Erzsóban!
S hogy ez elégtételt ad e nekem? Nem. Van mikor elszomorít, van mikor jól esik. Én is ember vagyok.
Ami most kívülről látszik, abban nagyon sok év munkája van. Ami belül van abban is. Rengeteg tapasztalat. Úgy ahogyan Benned is !
Emberekkel dolgozom évek óta.
Akár titkárnőként munkásokkal, igazgatókkal tartottam a kapcsolatot vagy takarítónőként a munkaadómmal, vagy gondozóként fogyatékosokkal, idősekkel, vagy a vonaton, buszon, úton, út mellett találkozom velük, otthon a családtagjaimmal.
Nagyon jó iskola arra, hogy ezt a felismerést kamatoztathassam a mindennapjaimban. Van akit nem szeretnek, én mégis szeretem. Próbálom meglátni mögötte az embert. Mindegy hogy megbotlott vagy éppen egy ártatlan bárány. Teljesen mindegy.
Persze nem vagyok szent és én is beleesem a "gyorsan véleményt mondok valakiről" hibájába, de ezt rögtön az orrom elé is vágja a Teremtőnk.
Olyan világban élünk ahol senki sem kíváncsi igazán a másikra, nem beszélgetünk csak csetelgetünk. Rohanunk, be van osztva az időnk. "Felesleges" csacsogásokra nem marad. Felszínes, felületes ismeretségek. Fáradtak ,ingerültek vagyunk sokszor a gyerekünkkel, feleségünkkel, férjünkkel, szomszédunkkal, akárkinkkel. Nem szánunk időt a megismerésükre, milyen gondolatok járnak a fejükben. A "bocs, de rohanok és máris becsapódik az ajtó"móddal nem is lesz rá lehetőségünk.
De bízom benne, hogy egyre több embert, akikkel nap mint nap dolgunk van, megismerhetünk mélyebben is. Merjünk megnyílni mások felé, vállalva a kockázatot.
Mi is megnyithatunk másokat. Persze, ha lehet, legyen mögötte tiszta szándék és őszinte érdeklődés.
Nyugodtan rácsodálkozhatunk, mert mindenkiben ott csillog valami a felszín alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése