A Születés kézen fogva sétál a Halállal. Úgy ahogyan világra jövünk, úgy el is hagyjuk azt. Persze vélhetően kellően hosszú idő telik el a két esemény között. Kinek mi adatott meg.
A haláról már többször írtam. Igaz nem itt, de írtam már. Az elmúlt időben sokszor találkoztam Vele. Mondhatnánk persze, hiszen egy idősek otthonában dolgozom, nem kellene, hogy meglepjen. Nem is lep meg, mert valójában másképp gondolok rá már régóta, mint egyébként szokás. Először egy rokonom temetésén hasított belém a felismerés, mintha hallottam volna bácsikám hangját. "Ugyan, miért sírtok, hiszen örülnötök kellene! Új életem kezdődik. Ünnepeljetek!" Végignéztem a gyászoló családon, s mintha szentségtörő lennék, nem éreztem a mélységes fájdalmat a vesztés miatt, pedig addigra már megéltem édesanyám tragikus elmenetelét.
Nem félek, nem nyüszítek, ha meglátom, amikor éppen átkísér Valakit a túloldalra. De most mégis érzékenyen érintett. Pont a Viszontlátás előtt egy-két nappal jelentettem ki, miként vélekedek Róla. Mintha tudta volna, s olyan körülményeket teremtett, amelyben nem tudtam másképpen gondolkodni.
Pedig sokféle átkelést láttam már, de valószínűleg nem eleget.
Láttam az Elmenőt, aki ott állt a kapuban s fél belépni. Reszket, tekintete ide-oda cikázik, beszéde halk és nem volt követhető. Egy pontra fókuszál. Fél belépni egyedül. Fogom a kezét, próbálok nyugalmat és biztonságot sugározni felé. Érzem, nem vagyunk egyedül. Eljönnek hozzá a Segítők is, akik megmutatták az Otthonát, ahová tartozik, ahonnan eljött közénk. Érzem lelkének kiterjedését, amint ő már nemcsak ebben a dimenzióban kóborol, hanem már odaát is láthatja mi vár rá, mégis köti még a fizikai lét. Fogom a kezét, csendben imádkozom, s kérem az El Jötteket, vigyázzanak rá, könnyítsék meg az elszakadást és segítsék az átkelést. Aztán tisztább lesz a tudata, még érthetően elmondja, hogy szeret, szereti az Itt Maradottakat, megbocsát vagy bocsánatot kér, aztán elcsendesül. Lehunyja szemét s szépen, mint egy bársony csúszdán, kicsusszan porhüvelyéből s útra kel. Még egy percig némán állok, érzem a levegő, mintha más összetételű lenne. Igaz már akkor érezni lehet, mikor megkezdődik az utazása. Látom, amint boldogan elindul haza. Várják őt a Rég Nem Látottak. Végtelen SZERETET veszi körül.
S MI, akik itt maradtunk, hogyan birkózunk meg a fájdalommal, az űrrel ami kitöltetlen maradt? Mit is siratunk? Saját magunkat? Mi lesz velünk nélküle? Hogyan élhetünk tovább, hiszen minden rá emlékeztet, mennyi mindent csináltunk, éltünk át EGYÜTT?
EGYEDÜL maradtam?
EGYEDÜL maradtam! Nem mondtam el neki, nem mondhattam el neki, nem mondtam elégszer neki!
Itt valójában saját magunk féltése áll a háttérben?
Nehéz ezt megválaszolni. De szerintem ez lehet az igazi oka a gyászunknak. De a gyászra szükség van.
Mikor édesapám meghalt, fehér ruhát vettem magamra. Miért? Nem tudom pontosan. Talán azért, mert a fehér nekem az újrakezdést, a tiszta lapot jelenti. Régen ez a szín volt a gyász színe. Más kultúrában még most is az.
A Tarot 13. lapja a Halál lapja, de szerintem a legjobb szó erre inkább az Elengedés.
Az elengedést nap mint nap gyakoroljuk. Elengedjük az elmúlt szerelmet, gyermekünket, tanítványt, barátot, rossz szokásunkat, meggyőződésünket, ha a helyzet úgy kívánja, tehát sok mindent elengedünk, tudván azt, hogy így egy újabb minőség léphet a helyébe. Egy új, nekünk megfelelő szerelem, a gyermek jobb lehetőségei, munkahely, barát, emberi kapcsolat, stb...
Kedves Mentorom ezt úgy képezte le nekem, hogy képzeljünk el egy teli ásványvizes palackot. Felrázzuk, kinyitjuk a kupakot és akkor a felesleges, régi tartalom eltávozik. Így a helyébe egy új, minőségi tartalom kerülhet.
Szerintem ilyen az Eltávozás is. Elérkezett az idő, menni kell. Vélhetően dolga végzetten, s a kiválasztott életben mindent tőlünk telhetően megtettünk, megtanultunk, tovább adtunk. A tanulságot pedig majd odaát levonjuk.
Aztán kezdődik minden elölről. Újra és újra. Telve új lehetőségekkel, új Tavasszal és új Halállal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése