Vagyunk

Tavaly íródott.....

Most átadom nektek..

Vagyunk

Vagyunk.

Te, meg Én.

Én vagyok Te, Te pedig Én.

Tehát  mindegy Ki vagyok.

Te,vagy Én.

Te azt mondod porban fekszel.

Én azt mondom, szállj fel a Diadalszekérre, ami a porban száguld.

Nem vesztesként fekszel ott, hanem velem hajtasz át Városkapun.

Téged ünnepelnek, hogy győztél.

Legyőztél.

Engem vagy Téged,

Mindegy. Mert Mind Egy.

Magad.

Ne hagyd, hogy homokkal legyen teli a szád és a szemed.

Nyisd ki, vagy vegyél levegőt.

Állj fel. Szállj fel Hozzám.

Látsz Engem? Látod Magad?

Ne csak nézz. Láss!

Ne csak levegőt végy.

Érezd, ahogyan megtelnek sejtjeid 

Oxigénnel. Élettel.

Lásd a fát, a Napot.

Lásd a madarat és a vizet. 

Lásd a hegyet, a völgyet.

Lásd a Nőt és a Férfit.

Láss Engem és Téged.

Érezd, hogy vagy.

Érezd, hogy vagyok.

Mert Te Én vagyok.

Mert Egy vagyok.

Egységben vagyok.....

2014. GE

Itt, középen...

Istentelenül kemény napok, hetek járnak felém.

Minden részemet feszültség akarja szétrobbantani.

Feszül és csak feszül ott bent valami.

Izzik, forr, lobosodik....

A szív egyre gyorsabban pumpálja a vért az erekbe és a vérkörökbe. 

Mind több energiát próbál mozgósítani, hogy a felturbózott igényeket ki tudja szolgálni.

Futok, rohanok. Hiába, úgyis utolér, ott lohol a nyomomban. 

Nem akar elmenni. Próbálom elzavarni, nem hallgat rám...

Már a világ is kezd elsötétülni, lépéseim bizonytalanok.

Nem megy, nem bírom már. Elég legyen! 

Kiabálok, tehetetlenül toporgok.

Ne nyúlj hozzám, ne érints! 

Ne szólj hozzám, ne nézz rám!

Szétfeszíti a nyomás az edény falát.  

A menekülés nem segít. Szembe kell néznem vele. 

Behunyom szememet, lélegzetem lelassítom, az orromon beszívom, számon kifújom a levegőt.

Egyre lassabban és lassabban, még lassabban....

Hol van a Nyugalom Szigete? Ott valahol, középen...

Mostanában elvesztettem, s nem találom az odavezető utat.

Mintha valami sötét erő nem akarná, hogy visszataláljak. 

Lélegezz lassan, egyenletesen.....

Lélegezz lassan, egyenletesen....

Szívd be a levegőt és a fényt....

Érezd, ahogy szétárad a testedben....

A szív is lassabban ver, felveszi a megszokott ritmusát.

A napfény még melegen simogatja bőrömet. 

Finoman, mint a Kedves érintése...

Felidézem a kellemes élményt, hagyom, hadd öntsön el tetőtől-talpig.

Emléke mosolyt csal az arcomra, kéjesen nyújtózok egyet.

Napsütötte tisztás, meleg szél, őzek, kék ég, forró ölelések,

Ziháló mellkasok,egyszerre dobogó szívek...

Megfordulok és így várom.

Gyere csak! 

Nem adom meg Magam!

Tudom, Te is Én vagyok! 

Jó is és rossz is...

De nem szeretnék oda lemenni hozzád....

Gyere, találkozzunk itt középen. 

Így lesz jó mindkettőnknek...

Itt, középen...

Egy kis élvezet

Mit tehet az ember, amikor éppen úgy érzi, nem tud megbirkózni azzal a csomaggal amivel erre a   bolygóra érkezett?

Széles vállamon egyensúlyoznak a hétköznapi gondok. Az éppen 17 éves "Hormonbomba"aki a fülembe üvölti a "piszkosul szar nekem, mert gondom nincsen" refrénjét, egyensúlyozik a vállfájdalommal, mert éppen Toldi Miklóst játszok mindennap a munkahelyen, betegeket emlegetvén. Ehhez még csatlakozik a Lelkemet szétrobbantó esemény, és a velőig hatoló fáradtság is.

Nos ha ezeket szépen beletesszük egy shakerbe, majd összerázzuk, megkapjuk az "Úristen! Most őrülök meg!" koktélt. 

Nem elég, hogy belső szerveimet magam után húzva közlekedek az utcán vagy csak a lakásban, még össze is kellene rittyenteni egy ebédet. 

Az időt húzva barangolok a világhálón, hátha valahogy megúszom....

Elolvastam Eszter blogját, majd bevillant egy tavalyi bejegyzésem a vörösboros marhapörköltről.

Eszembe jutott a pléden elfogyasztott étel, mely szeretettel készült...

Látom, ahogyan az első falatot a szájához emeli és élvezi minden pillanatát, az ízek orgiáját...

Szeretek főzni. Akik kóstolták, azt mondják jól űzöm eme tevékenységet. 

Hirtelen elillant a fáradtság és minden rossz érzés. 

Hátam mögött a Vad Fruttik, Mi lenne jó című száma bömbölt. 

Készítsünk akkor egy csirkepaprikást, máglyarakással.

Az alapanyagok megteltek élettel. Már nem dobálom a combokat a fazékba, mint a késdobáló a késeit a artistanő köré, hanem finoman belehelyezem a szépen, üvegesre dinsztelt hagyma és paprikaágyra. Jöhet a gyönyörű pirospaprika, só, bors, majoránna és a fedő. Imádom az illatát és a színeit.

Készül mellette a máglyarakás is. Az almát megmosom, piros mosolyával felderít. Leheletvékonyra szeletelem, s azon vigyorgok, ahogy az almaszeletkék szívet formáznak. 

Nem lehet másként finomat főzni, csak szívvel-lélekkel...

Mazsola, körte, szilva, tej, tojás, fahéj, szegfűszeg és még más hozzávalókkal egyetemben, összeáll a sütemény. Aztán mehet be a forró sütőbe, hogy a tűz segítségével az ízek egybeolvadhassanak.

Kiviharzik a Hormonbombám és elrikkantja magát, hogy most boldog. Miért is kedves fiacskám? Kérdem. Azért, jön a válasz, mert ilyen finom ebédet főztél...

Finom illatok terjengenek a lakásban....

Most nem fáj, nem gyötör. Most jó...

Ne sötétítsd be a szobát!
Idegyűlnek a fekete fák.
A plafon a végtelen ég,
a szőnyeg a májusi rét.
Hadd, higgyem azt,
hogy így igaz.
Most semmi se bánt, amit érzek az jó. Most jó.

Ha a felhők fölé futok,
fejemből a gondolatot
akkor se a szél fújja ki,
nekem kell kimozdítani.
Elveszni most kéne nagyon,
sodródni lenne, most tudom jó.

Mi dolgozik mégis belül,
ha a harag megszelídül,
ha a vihar lecsendesül?
Mégis, mi dolgozik belül?
Mondhatom azt, hogy megérte?
Mégis, mi lesz a vége, és mi lenne jó? Most jó?

Jó lenne tudni, hogy mi lenne jó.

Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.
Nincsen cél, hiába is képzelem.
Nincsen út, nincs semmilyen történetem.
Azt hiszem, hogy nem számít most semmi sem.

Most jó!

/ Vad Fruttik: Mi lenne jó/ 

Hajlítás

Figyelem. Már két hete.
Visszafogottabb, csendesebb. Velem legalább is.
Szeret engem, mert hasonlítok a feleségére.
Ezt mondta.
Ülök az asztalnál, kezemben tányér és kanál.
Éppen vacsorát adok valakinek.
Ő a fal mellett meghúzódik a kerekesszékben.
Az etetésre koncentrálok, de érzem, hogy figyelnek.
Tekintetünk összekapcsolódik s látom, hogy szeme könnyes.
Pár napja vérzik az orrán át. Ma már elállíthatatlan.
Szinte vele foglalkoztam egész nap.
Most pedig engem néz.
"Annyira hasonlítasz rá!
A termeted, ahogy mozogsz.
Szeretlek!" Mondja.
Hirtelen időt hajlítok s érzem és látom, ahogy szereti azt az Asszonyt.
Látni vélem Őket fiatalon, az esküvőn, a gyermekek születésekor.
Végtelen szeretet érzek.
Érzem a fájdalmat is.
Azt a fájdalmat, amit akkor érzett, amikor az Asszony elment dolgozni és nem ment haza többet.
Összeesett és meghalt. Fiatal volt.
Elvesztette.
Leteszem a tányért és a kanalat.
Odamegyek és megölelem...
"Szeretlek. szeretlek." Mondja.
Tudom, hogy ez nem nekem szól.
Ez a vallomás egy másik dimenzióba száll tovább.
Oda, ahol nincs tér és idő.
Ahol nem számítanak a körülmények, korlátok és a kifogások.
Nem számít semmi más.

Csoki trüffel és levendula

Az asztalon tányér és pohár.
A tányér mélykék széle arannyal díszítve, fehér közepében egy csoki trüffel vár rám, hogy érzéki örömmel örvendeztethessen meg.
Minden oldalát lágy reszelék borítja be, mint a talajt az őszi avar.
Mellette a villa ezüstösen csillog.
A pohárba finom rose-zuhatag kerül, majd nyár illatú levendula szörp ,aztán megérkezik a finoman gyöngyöző víz is, s helyet kér magának a térben.
Hármuk finom ölelkezéséből születik meg Isten egyik csodája.
A nekem kedves nedű, kellemes púder színe és illata megnyugtat.
Az első korty után a receptoraim bekapcsolnak s átadom magam az élvezetnek.
Kellemesen elnyújtom a csokoládé bársonyos ízélményét s a mennyei ital selymes simogatását.
Szememet lehunyom, hagyom hadd vezessenek.
Hagyom, hadd ölelkezzenek, vigyenek el magukkal...
Hadd élvezzem, hadd vesszek el bennük...
Aztán, ha megérkezünk az extázis kapujába, robbanjanak szét, mint ezernyi sebvarró fonál.

Egyedül

Csak egy fénysugár világít meg.
Most jól esik.
A sötétség ezt a burkot bársonyosan körül öleli.
Védelmébe vesz.
Itt ülök s látom porrá hullani azt, amiben hittem.
Kezemben a visszakapott ezüstgömb.
Többé már nincs szüksége rá.
Elment. Többé már nem jön vissza...
Mindent tudott rólam. Még azt is, amit soha senkivel nem osztottam meg.
Rábíztam minden titkomat.
Minden rezdülésemet...
Elment. Itt hagyott...
Lassan hátat fordított és elindult.
Álltam, s ahogy távolodott, úgy vitte magával a Lelkem egy részét.
Nem törődött vele, mit hagy maga után.
Egyedül maradtam.....
S most egy fénysugár világít meg.
Kezemben a gömb lüktetni kezd.
Az élet nem áll meg, megy tovább.
Mennie kell tovább...
De új utakon...
És erről tudni fog...

Lélekcsomag

A kezedbe adtam.
A kinyitott tenyeredben elfért.
Ezüstösen csillogott s vigyázni kellett, nehogy kiessen belőle.
Neked adtam, hogy vigyázzon Rád, mert a Tiéd már eltörött.
Te rám néztél és egy mozdulattal a Falhoz vágtad...
De legyen....
Legyen meg a Te akaratod.....


Rám nézel én pedig belefúrom tekintetemet a Tiédbe.
Keresem, kutatom az okát.
Egyre beljebb hatolok a Tudatodba.
Megtaláltalak...

Megnyitom a Föld csapóajtaját és a Menny kapuját.
Meghívom az Erőt.
Ezüstös fénnyel körbevont engem.
Téged elvakít , s valami különöset érzel....
Régen éreztél már ilyet.
A szívemből egy szál összeköt veled...
Kinyújtom Feléd a kezem...
Tenyeremen ott van egy ezüst fényben csillogó Lélekcsomag.

Tiéd lehet.
Ha szeretnéd...