Szívenfüggő, avagy hogyan mentette meg a kis rózsaszín Twingo

 Szegény Fiestám teljesen elfáradt. Nem vette már a sebességet rendesen, füstölt a kuplung mire hazaértem. A domb alján imádkoztam, hogy a szántói emelkedőn, hogy haza tudjak érni. Szuper, soportos autó. Imádom a sebességet, imádom ahogyan az összes hangszóróból hangosan szól a zene. A bennem felgyülemlett dühöm a tehetetlenségem miatt így vezettem le. Szó szerint. Nem vigyáztam rá eléggé. A saját meghosszabbításomként használtam. Bántottam. Ezért aztán azt mondta, ha nem  vagy képes alacsonyabb sebességre váltani, lelassulni, akkor most majd kénytelen leszel.  Múlt héten két rugó törött el benne. Azt mondta a szaki, hogy szerencsém volt, hogy nem történt velem semmi. Tehát, megint megdolgoztattam az őrangyalomat. 

Tudtam,  nem húzhatom már így sokáig, kénytelen leszek figyelmet szentelni a kuplung problémának is. Én húztam volna még, de kedden kifüstölt engem a Drága. Sírtam, ríttam, miként fogok előteremteni ismét egy nagyobb összeget a javításra, hiszen műlt héten is mélyen érintett a rugó csere. És hogyan fogom, megoldani a munkába járást? Szükségem lesz egy autóra. Hozzá voltam szokva, ha bele is törik a bicskám, akkor is egyedül oldok meg minden problémát. Segítség nélkül. A minap láttam egy mémet a Kos jellegű emberekről . Mona Lisa-t ábrázolta kócosan, szeme alatt hatalmas karikákkal. A felirat alatta valahogy így szólt: "A Kos,  aki ha beledöglik is, miden megold. Egyeddüüüüül!!!"          Erre a képre gondolván, a változás jegyében(nem a Koséban:))), elkezdtem telefonálgatni, egyszóval segítséget kérni. Szépen összeállt a szervizeléshez minden amire szükség volt. Őszintén szólva nagyon nehéz volt kérnem. 

A javítás időtartamára megkaptam Kics Rózsaszínű Twingo-t. Sosem voltam rózsaszínű csaj. Bár volt nagyon régen egy Anyu kezei által varrott rózsaszínű kosztümöm. Az autó kicsi és gyors. Hazafelé lefulladtam néhányszor, mivel szokatlan volt benne minden. Egész úton vigyorogtam és integettem a mögöttem haladóknak, hogy " Bocsi, de béna vagyok még!"Nagyon izgultam, hogy hazajussak. Élveztem, ahogy az emelkedőn úgy ment fel, mint a golyó. Nem kellett imdkoznom, hogy felvigyen, nem kellett lendületet vennem, vagy elküldeni melegebb éghajlatra az előttem haladót, hogy "mennyémán gyorsabban hogy feljuthassak a tetejére!!!" Egyszóval élveztem, hogy megy. Mégha kicsi is, meg rózsaszínű is. Örültem. Csajos voltam. Most jó volt kicsinek lenni. Nem akartam felvenni a ritmust a többiekkel(pedig simán ment volna). Szerettem a színét is. Apró örömök, mégis nagyok. 

Ma készen lett a Fiesta is. Kicsi Twino-val leparkoltam a szerelő háza előtt és megköszöntem neki, hogy velem volt három napig. A ma reggelt pedig különösen.  

Vajon melyikhez kell nagyobb bátorság?

 Hétvégén, Nagybörzsönyben, egy csöpp kis présház asztala mellett ülve Kriszta feltette a kérdést.      "Vajon meghalni nehezebb vagy tovább élni az életet?"                                                                                Én nyomban rávágtam, hogy meghalni nehezebb. Próbáltam. Ott az asztal mellett elmeséltem mi is játszódott le, mi vezetett oda, hogy egyáltalán felmerüljön bennem az öngyilkosság gondolata. 

Először akkor gondoltam rá, mikor Anyu az életemre tört. Olyan sokszor próbáltam megfeleleni neki, szeretni őt a mentális betegsége ellenére. Tudom, hogy akkor amikor a mellkasomon ülve a nyakamat fogta, nem tudott magáról. Mintha egy démon szállta volna meg. Alig emlékszem valamire. Sokkot kaptam. Ezt az élményt elrejtettem az agyam leghátsó zugába. Mikor Apám leszedte rólam akkor elmenekültem otthonról. Meg akartam halni a Dunába akartam vetni magam. Nem értettem.  Ha a saját anyám nem szeret, akkor miért is élek? Ő az origóm, a kiindulási pontom. Az életemet adta, s most mégis el akarta venni azt. Ahogy a buszmegálló hideg padlóján a sarokban kucorogtam a buszra várva, hogy bemehessek az Árpád- hídra, azon gondolkodtam, hogy ilyenkor piszok hideg a víz és még úszni sem tudok. Hát hülye vagyok én, hogy ilyen bolondul akarok meghalni? Abban a pillanatban megjelent a fiú, aki később a férjem lett és elvitt magához. Haza. 

Másodszor akkor merült fel bennem, amikor először ment el a Férfi, akit szerettem. Eközben zajlott a válásom, a legjobb barátnőm elárult és egy csomó olyan dolog rángatta meg a létezésemet, amivel nagyon nehezen tudtam megbírkózni. Ekkor komolyan fontolgattam. Az autóban ülve csak az járt  a fejemben, hogy csak el kellene engednem a kormányt és egy fának csattanni. A lelki fájdalom lebénította az ösztöneimet. Azt akartam, hogy vége legyen. Ahogy néztem a melletem elsuhanó fákat, arra gondoltam, és ha nem sikerül? És ha tolószékbe kerülök, magatehetetlen leszek? Rosszabbul járok, mintha meghaltam vola. Ez alkalommal is elvetettem az öngyilkosság ötletét. 

A harmadik alkalom tavaly tavasszal volt. A Férfi másodszor hagyott el. Nem is igazából ez a lényeg. Inkább az, ahogyan. Ismét sokkot kaptam. Úgy éreztem, hogy már nincs több erőm újra és újra talpra állni. Akárhányszor és akárhogyan is bántottak azok, akiket szerettem, illetve akikben hittem és megbíztam, nem értettem, hogyan képesek kigyilkolni belőlem a magamba vetett hitemet. Elvesztettem minden reményemet. Annyira elfáradtam, hogy szinte semmi erőm nem maradt már. Őszintén szólva az sem érdekelt, hogy mi lesz a gyerekeimmel, hiszen már felnőttek. Semmi mást nem szerettem volna, mint eltűnni erről a világról. Egy reggel bevettem néhány tablettát és lefeküdtem aludni. Aludni akartam. Gondoltam lehet, hogy tényleg elalszom tőlük végleg. Nem érdekelt. Életemben nem pihentem ilyen jót, mint akkor. Nem kattogott az agyam sem álomban sem éberen. Nem tudom hány órát aludtam így. 

Nem volt szándékomban megijeszteni senkit, de  most először voltam annyira önzö, hogy  kizárólag csak saját magamra gondoltam. Kiütni minden fájdalmat, ne kelljen éreznem semmit. Csak az ürességet.  Mire tanított meg ez a szituáció? Arra, hogy nem akarok meghalni. Senki és semmi nem ér annyit, hogy az életemet eldobjam érte. Nagyon úgy tűnik, mindig talpra tudok állni a saját erőmből. Nekem még rengeteg dolgom van. Nem tudom mi az, de dolgom van!                                                    

Azóta nem vagyok hajlandó semmilyen tablettát vagy akár gyógynövényből készült nyugtatót bevenni. Inkább kimegyek az erdőbe vagy a dombtetőre és ha el is sírom magam, körbenézek és arra gonodolok, hogy milyen szerencsés is vagyok, hogy idetett a Jó Isten, erre a gyönyörűséges helyre! Ahol minden reggel láthatom a pompás napfelkeltét és este a napnyugtát az ország egyik legszebb pontján. Rengeteg időm van gondolkodni.                                                                                                                                  A minap azt mondták nekem, hogy azért kellett ennyi mindent megélnem, hogy elmondhassam azoknak, akik nehéz életszakaszokon vannak túl, vagy éppen a kellős közepén bolyonganak, hogyan éltem én meg ezeket a nehéz időszakokat s talán útmutatóul szolgálhatok nekik. Átadni az erőmből valamennyit. 

Az öngyilkosság még mindig tabu téma. Attól, hogy felmerül valakiben, az még nem őrült. És  nem gyáva. Próbáljuk megérteni, figyelemmel körbevenni. Tudom, hogy nehéz. Megértem. Rengeteg odafigyelést igényel.                                                                                                                                      Nem tudom, nekem miért volt szerencsém. 

És végül mihez is kell nagyobb bátorság? Az élethez vagy a halálhoz?  Szerintem mindkettőhöz. Elmenni is nehéz, maradni is. S valószínűleg az élethez jobban ragaszkodunk. Még ha néha rohadtul nehéznek is tűnik. Mert élni jó! És hinni. És szeretni. Mert szeretlek! Úgy ahogy vagy.

Erzso

Az erdőjáró

      Amióta újra egyedül járja az erdőt, mezőt s dombokat, hegyeket, azóta több ideje van befelé figyelni. Hiányzik. Nagyon hiányzik. Ő hozta el ide. Mesélt arról, hogy először az édesapjával sétált fel erre a dombra. Leheveredtek a fűbe és innen bámészkodtak. Szerette ezeket a pillanatokat. 

      Egyik kezével átölelte a nő derekát a másikkal pedig a szeméhez emelte a távcsövet, ami mindig a kocsi kesztyűtartójában lapult a megfelelő alkalomra várva. Így kuksolták a kutyasétáltatókat, a kanyargó úton ellsuhanó autókat, a régi korok letűnt falvainak lehetséges lelőhelyét. Az ismerős utcákat, a temetőt és környékét. Annyi mindent hozott vissza az életébe ez az ember. Mindazt, amit kislányként az apja szerettetett meg vele. 

      Emlékszik, amikor tüzifáért mentek ki az erdőbe a térdig érő hóban. Már sötétedett. A húgával az apja nyomaiba léptek, hogy a hideg csapadék ne türemkedjen be a kis csizmácskákba. Csuklónyi akácott vágott ki a lányoknak, hogy elbírják majd a hazafelé vezető úton. Magas, szikár férfi volt. Világ életében nehéz fizikai munkát végzett, meg sem kottyan neki ha a karjába vette a csajokat. Ő magának kivágott öt vagy hat vastagabb fát és a hátára kötözte azokat. Elindultak kifelé az erdőből.  Otthon az anyjuk várta  őket a legkisebb testvérükkel. A finom meleg vacsora már az asztalon volt. Az apjuk büszke volt arra, hogy három leánya volt. Azt mondta, neki vannak a legszebb és legokosabb lányai a világon. 

    A nőnek felsejlett egy régebbi emléke. Talán négy éves lehetett. Apu belépett az ajtón. Fáradt volt. Levette a kabátját majd leült az asztal melleti hokedlire. A sparheltben melegen duruzolt a tűz. Ölébe vette a lányát, majd olvasni kezdett a kicsi mesekönyvéből. A csöpp elkezdett mocorogni az apja ölében, hogy  egy kényelmesebb pózt próbáljon keresni. Eközben véletlenül beletenyerelt annak az ölébe. Erre az fájdalmában lelökte onnan a kicsit, aki nem értette mit történik. Könnyes lett a szeme, majd sírni kezdett. Szerette volna jóvá tenni a bűnét, amiről igazán nem is tudta mi az, miért is lökte el magától az apja. A szíve szakadt meg érte. Ez a kép mélyen beleégett a lelkébe. 

    Halála előtt pár nappal az apja bocsánatot kért amiért magára hagyta, amikor igazán szükség lett volna rá. Amiért nem törődtek velük az anyjukkal. Úgy halt meg, hogy négy éve nem is látták egymást. Szégyellte magát. Szégyellte, amiért olyan helyzetbe került, amilyenbe. Hajléktalan lett. Nem akarta, hogy a lányai lássák ezt. A nőt ez nem érdekelte. Ő látni akarta az apját. Szeretni. Úgy ahogy van. Szüksége volt rá. Ha nem is láthatta már soha többet, legalább a hangját hallhatta még utoljára.

    Most is ez az érzés kavarog benne. Az arcát süti a nap. Olyan szép idő van. Arra gondolt, hogy bármit tett vagy mondott neki a férfi, ennek ellenére szereti. Mindig szeretni fogja. Úgy tűnik, mintha az apja terelte volna az útjába, hogy vigyázzon rá. Ő viszont ezt nem akarta. A nőben elhatalmasodott a félelem. Félt újra szeretni. Mert ez azzal jár, hogy később már nem fog kelleni és eldobják. 

      Eleget ült már a domb tetején. Ideje elindulni lefelé. Magához hivta a kutyát. Magával vitte a két férfit is a lelkében. Hiába tűntek el az életéből, hiába lökték el maguktól. Míg újra nem tanul meg bizni, addig egyedül járja majd a hegyeket...

       

Tengernyi érzelem

Ott állt a tengerparton. A víz a kék minden olyan árnyalatát megmutatta neki, amilyet még sosem látott, de megmagyarázhatatlan módon tudta, hogy létezik. Fehér szoknyája szélét nyaldosták a hullámok, lábfeje a homokba ágyazódott. A felkelő Nap felé fordította az arcát. Kellemesen volt meleg. Még nem perzselt. A part két szélén hatalmas sziklák nyúltak a tengerbe. Az egyik tetején egy kis fehér kupola látszódott, eldöntötte, hogy szeretné megnézni, amint lehetősége nyílik rá.

Amíg gyönyörködött a látványban, egyszer csak két kar hátulról átölelte. Érezte a másik szívdobbanását, izmainak játékát, az illatát. Megérkezett, otthon van. A nő lábai körül a szoknya alját ide-oda ringatta a víz. 

A Férfihoz simult s élvezte, ahogy az szorosabban öleli. 

Olyan hosszú utat tettek meg mindketten, míg idáig elértek. Nehéz és küzdelmes volt, de megérte.

Rájött egy idő után, hogy hiába akar, siettet, ettől csak görcsössé és nehézkessé válik minden tett és következmény. Annyira szerette a férfit, hogy bármire képes lett volna, hogy vele maradjon.De az menni akart. Egyik végletből a másikba verte magát, mígnem elengedte. Rendet tett magában s rábízta magát a Gondviselésre. Aztán visszajött. Csendben. Mikor belépett az ajtón és ránézett, tudta, hogy hazajött. 

Ott, valahol bent a mellkasában az a bizonyos  ősi tudás azt súgta neki, minden rendben van. Sosem érzett még ilyet. Minden sejtjét és pórusát elöntötte a szeretet és a szerelem. Tényleg igaz lehet a mondás, miszerint ha szárnyakat adsz annak akit szeretsz, mindig visszatér hozzád. A nő megtanulta, milyen az, amikor szabadságot ad a szerelmének és magának. Saját magának volt a legnehezebb megadnia. Most pedig itt állnak összeölelkezve a hullámzó vízben.

A férfi megfogta a kezét és magával húzta a parton. Nem szóltak egy szót sem. A reggeli szél beletúrt vörös hajába. Imádta nézni a Férfit. Szürke ingében és nadrágjában igazán férfias volt. Imádta a kezét, a mindig nevető szemét. Szerette, ahogy összekulcsolta az ujjait az övével. Hagyta magát vezetni.Néha-néha megbotlottak a süppedő homokban, mígnem eljutottak abba a kis öbölbe, amit felfedeztek az első napon. A férfi hevesen magához húzta és megcsókolta. A Nő elveszett az ölelésben. Hosszú percekig álltak így, amikor meglátták az öreg görögöt. Az rájuk mosolygott majd diszkréten elfordult. A férfi behúzta a Nőt a vízbe. Egyiküket sem érdekelte, hogy vizesek lesznek. Felemelte a Nőt és ölbe vette. Tudta, hogy nem tud úszni. "Bízz bennem." Mondta neki. A nő átkulcsolta lábaival a férfi derekát és hagyta, hogy a víz fenntartsa. Széttárta karjait, a haja lebegett mellette, a fehér szoknyája uszályként követte őt. "Lebegek, bízok, hiszek és szeretek! Ezért érdemes élni!"

Muszáj fájdalmat okozni?

"Az állatok közül egyedül az ember kegyetlen.
Egyedül ő az, aki azért okoz fájdalmat, mert örömét leli benne."
Mark Twain


Sokszor gondolkodtam azon, vajon miért okozunk a másik embernek fájdalmat.  Vajon miért okoz örömet a szenvedő látványa? Miért keressük a gyenge pontot, miért élünk annak lehetőségével, hogy meg is nyomjuk az?
Talán azért, mert gyengék vagyunk? Talán azért, mert így juthatunk többlet figyelemhez, energiához?
Eszébe jut-e annak az embernek, aki ily eszközhöz folyamodik, hogy negatív célt ér el vele? Az, aki bántani akar és meg is teszi, tulajdonképpen maga alatt vágja a fát?
Eszébe jut-e ennek az embernek, hogy ha valaki nevét besározza, arról előbb-utóbb kiderül az igazság, emiatt akár kellemetlen helyzetbe is kerülhet?
Eszébe jut-e ennek az embernek, hogy nemcsak az unokái anyját bántja, hanem rajta keresztül őket is azzal, hogy rendőrt akar rá kihívni, mert éppen meglátogatja őket a megállapodás szerint a  régi lakásában?
Eszébe jut-e néha-néha, hogy tulajdonképpen hány ember életét teszi tönkre azzal, hogy a fiát a gyerekei ellen hangolja. Egy apát a gyerekei ellen?
Sajnos látom és értem az ő működési mechanizmusát.
Szerencsére, vagy inkább a törődés és támogatásnak köszönhetően a gyerekek már ki tudnak állni magukért, s ami megható volt ebben a történetben, az édesanyjuk mellett, pedig emiatt gondban is lehetnek. De vállalják  a következményeket. Azt, hogy esetleg napokig nem szólnak hozzájuk.
Felnőttek. Képessé váltak arra, hogy felelősséget vállaljanak a kis életükért.
Mint Anya, úgy érzem, hogy az igen kemény leckék segítségével is, de elértek erre a pontra.Büszke vagyok a Lányomra és a Fiamra. Mert bármivel is okozzon fájdalmat ez az anya és fia, a két gyerek is átlátja már a történetet annak ellenére, hogy csendben vagyok.

Nem volt szándékomban írni. Mégis megtettem. Talán azért, hogy kicsit könnyebb legyen. Talán. Vagy valami másért...
Talán azért, mert most érik be szülői "munkám" gyümölcse. Amikor azt érezhetem nekik köszönhetően, hogy bármi is történik, mi hárman számíthatunk egymásra. Egészséges keretek között...
Nem megbántva másokat. Nem ártva másoknak.

Szeretlek Titeket !

Az erőm és a hitem

Valaki azt kérdezte a minap, hogy hogyan tudok békében élni a múltammal. Erre azt válaszoltam, már nincs amivel meg tudna bántani.
Az eddig eltelt hetekben mást sem tettem, mint Segítséggel felgöngyölítettük eddigi létezésem negatív programjait és az ezek által rögzített negatív energiákat.
Gyors megértés, intenzív megélés, feldolgozás, majd ezek elengedése. a lehetőségeimhez mérten. Hol könnyebben, hol nehezebben.
Rájöttem, hogy az elém táruló "látvány" belőlem fakad, mások segítsége által.

Ahogy kitisztult a kép előttem, úgy erősödött bennem a hit, hogy jól érzem azt, amit érzek.
Néha még előjönnek  a régi minták energialenyomatai, mintegy próbaként, vagy visszacsatolásként.  Rövidebb időt vesz igénybe a felismerése és feldolgozása.

Egyben látni az egészet, nagy kegy.  És kemény belső munka. A feltoluló érzések átfolyatása, elengedése.
Viszont könnyebben megértettem az életemben résztvevők szándékát és tetteit.
Megbocsátani. Elengedni.
Ebből erőt meríteni. Harmóniát teremteni.
Azt is mondták, hogy erős lettem, és ezt érezni is lehet. Akár telefonon keresztül is.
Lehet.
Ezáltal a hitem is megerősödött. Hitem magamban, s azzal a képpel kapcsolatban is, amit már egy éve látok magam előtt. Közel van már. Türelemmel várok. Már készen állok a befogadására. Tiszta szerelemmel...


Ölelés
E.

Takarítónő tűsarkúban

Akkor tegyük helyére a dolgokat.

Sokan tudják, de van aki nem és én nem is szégyellem, a napi betevőmet magánlakások takarításával keresem. Van, akiben ez ellenérzést vált ki, mert még néha ott tartunk, hogy ez a munka alantas. Szerintem semmivel sem alantasabb, mint más munka. 

Nekem megadja a kellő szabadságot, egyedül lehetek, elég napi 6-8 óra meló, aztán mehetek haza a kis házikómba. 

Rengeteg időm van gondolkodni, lelket rendezgetni. Nemcsak a  környezetemben rakok rendet hanem magamban is. 

Én így meditálok. 

Nem szoktam mondogatni sehol sem, hogy emellett még mivel foglalkozom. Nem beszélek sem a Tarotról, sem a Numerológiáról, sem az asztrológiáról, sem a blogomról. Arról sem, hogy Tímár Péter, a filmrendező mondta, hogy jól írok, mert tetszett neki a vakokról szóló bejegyzésem. Arról sem szoktam beszélni, hogy bekerültem egy írói csapatba. Igaz, még nem volt megbízásom, de akkor is....

Ezek mind olyan dolgok, amikkel felvághatnék, ha akarnék. Meg még sok minden mással is. Nem teszem. 

Csak csendben teszem a dolgom s hallgatom a megjegyzéseket. 

Legfőképpen arra, hogy tűsarkúban járok dolgozni, csinosan felöltözve. 

Mióta leadtam 21 kilót, igenis megjött az önbizalmam. Újra 38-as méretet hordhatok s ez örömmel tölt el.  Miért is tagadnám.

Mikor még rajtam volt a súlytöbblet, akkor is felvettem a körömcipőt vagy a hosszú szárú csizmámat. 

Már többször kérdezték meg tőlem."Te így jársz takarítani?" vagy "Most már fitymaszűkületet is kezelhetsz szájjal!"

No! 

Akkor tegyük helyre a dolgokat! 

Nem, nem vagyok kurva. Takarítónő vagyok! Nő vagyok! Anya vagyok! 

Saját magamat tisztelem meg azzal, hogy csinosan öltözködök. Annyi centis sarokkal tipegek a flaszteren, amennyivel csak jól esik, és amivel még nem esek hasra. Megtisztelem azt az embert is aki velem szembe jön az utcán vagy beenged a lakásába. Minőségi munkát végzek és erre büszke is vagyok. 

Nem utolsó sorban pedig annak a férfinak öltözöm fel, akit szeretek. 

Egyébként meg van egy jó kocsim, egy kutyám, két szuper gyerekem és még Anyámmal sem élek. Hát ne legyek erre büszke? 

Kissé furcsának találom néha az intelligencia hiányát néhány embernél. Azt hiszik, hogy tök jó vicc. Nem, nem az. 

45 éves vagyok. Ha hivatalosan még nem is (bízom benne, hogy néhány hét és ez is bekövetkezik), de elvált nő vagyok. Ez nem jelenti azt, hogy fejest ugrok a szexuális gyönyörök tengerébe mindennap már férfival. Nem venném igénybe azok szolgáltatásait sem, akik dugópartnert kerítenének nekem. Köszönöm szépen, nincs rá szükségem. Lehet, hogy látszólag nincs mellettem férfi, de pont ezért nem  is kötnék semmit, senki orrára. Főleg azokéra nem, akik inkább mást nyomnának maguk alá, minthogy önmaguk mélységes bugyraiba úsznának le, felkutatván mindazt, amin változtathatnának. 

Nos. 

Elnézést kérek mindazoktól, akiknek bántó most ez a hangnem. Sorry....

Ezután sem szeretnék megfelelni másoknak, s továbbra is szeretnék úgy öltözködni, ahogy nekem jól esik. Legyen az egy térd alatt érő fekete ceruza ruha, hosszú szárú csizmával, bőrdzsekivel, vagy egy farmernaci fehér blúzzal és körömcipővel...

Mert így esik jól és kész:))))

Megbocsátás....

    Ma valaki felhívott és annyit mondott: "Eljött hozzám Édesanyád. Nyugodt volt."
Elkezdett remegni a  gyomrom, hiszen régóta szerettem volna tudni, mi van vele. Mindig azt a választ kaptam, hogy most ne akarj róla kérdezősködni.
"Mit szeretne mondani nekem?"-kérdeztem a hangot.
"Azt szeretné, ha megbocsátanál neki."-mondta. Hirtelen megszédültem.
" De hát én nem haragszom."
"Valóban? Nézz csak mélyen magadba."

   Igaza volt. Most szinte napra pontosan annyi idős vagyok, mint amikor Anyu öngyilkos lett. Amióta meghalt, azóta kutatok, nyomozok magamban, magam körül, mi lehetett az oka. Az elmúlt húsz évben, sok mindenre ráleltem, rájöttem...
Kutattam a gyermekkorát, próbáltam a lehető legrégebbi emlékeimet elővarázsolni egy szorosan lezárt dobozból...
Megismertem több technikát, eszközt, melyek segítségemre voltak. Nemcsak őt, magamat is egyre jobban megismertem. De még mindig nem volt elég.
Ahhoz, hogy bele tudjam helyezni magam az ő világába, ki kellett lépnem a régi, megszokott életemből. Na nem ezért válok, csak ez a döntésem sodort abba a létbe, ahol Anyu tartózkodott a halála előtti években.

   Irtózatosan nehéz volt. Nem is gondoltam volna, hogy belecsöppenek Anyám lelkébe, lenyomatába...
Szinte ugyanazok azok az érzések kerítenek hatalmunkba, amit ő is megélhetett.
Tehetetlenség, szomorúság, magárahagyatottság, elhagyatottság...
Soha nem sírtam ennyit még életemben, soha nem voltam ennyire tehetetlen, soha sem kerestem még ennyire az okát valaminek, mint az elmúlt egy évben.

    Most viszont úgy érzem, hogy szerencsés vagyok. És hálás. Hálás vagyok annak az Égi Rendezőnek, aki belehelyezett ebbe az emlék-sodrásba, hogy megfordíthassam vagy megszakíthassam azt a folyamatot, ami elindult bennem és ezáltal körülöttem.
Megértem és megélem Anyut. Megértem mi vezetett odáig, hogy a selyemövet a nyakába kösse. Megértem, hogy a tehetetlen dühe nem ellenem irányult, hanem saját maga ellen, én csak a kivetülése voltam. Nem haragszom.

   Az elmúlt egy hétben valami fura, csendes és néha teljesen üres nyugalom lett úrrá rajtam. Valami átalakult bennem. Valamit útjára engedtem. Csendben figyelem a külvilágot.


Anyu!
Úgy éreztem, hogy már rég megbocsátottam. De nem így volt. Nem tudok megbocsátani úgy, ha nem értem meg, nem élem meg azt, amint Te keresztül mentél. Megértés nélkül, hogyan lehetne megbocsátani? Igyekszem, hidd el! Igyekszem elfogadni, hogy nem én vagyok az oka annak, hogy elmentél. A Te döntésed volt. Tudom, hogy szerettél.
Nem haragszom azért, hogy az életemre törtél. Nem haragszom azért, hogy a lelkemet törted.
Szeretlek. Mindig szerettelek! Mert másként nem lehetséges. Csak így...


Szeretettel:

Lányod, Erzsike

Viharban....

        Elmentem a kutyákkal a forráshoz. Már be volt borulva, viharos szél fújt, dörgött az ég. Nem baj, ha elázok, gondoltam. Kívántam a vihart. Vörös hajamat kiengedtem, hagytam, hadd túrjon bele a szél. Fekete ruhám körül ölelte a testem, a hosszú szoknya része pedig ide-oda libbent a lábaim körül.
      A fák már néhol elhagyják a leveleiket, de a távolban még zöld bársony fedi el a hegyek felszínét.
Imádom ezt a látványt. Nem cserélném el semmiért.
         Senki sem volt odalent, csak mi hárman. Míg Mazsi játszott és pancsolt a forrásvízben, addig Főni őrt állt az erdőt figyelte. Beültem egy kicsit az oltár elé imádkozni. A csendbe belehasított az érett makkok koppanása az öreg, kék pléhtetőn.
        Teljes nyugalomban voltam. Gyönyörködtem a szürke fényben fürdő fákban.
Kísérőim kezdtek nyugtalankodni az egyre hevesebb széllökések miatt, ezért elindultunk a házikóm felé ugyanazon az úton, ahol jöttünk. Mindketten szorosan a lábam mellett haladtak. Teljesen az erdőre hangolódtam, a lábaim szinte gépiesen vittek hazafelé.
        Egyszer csak egy hatalmas szarvas vágott ki elénk. Gyönyörű agancsai voltak, csak úgy dübörgött a patái alatt a föld. Nem féltem. Elvágtatott az ismerős csapáson. Főni utána eredt, Mazsi pedig mellettem maradt.
      Közben az eső is eleredt. A langyos víz jólesően végigfolyt a fejem tetejétől a fülem mellett , a nyakam vonalán a vállaimra, onnan be a völgybe a ruhám alá. Élvezettel hagytam hadd öleljen körbe a vad vihar.

      Mindeközben rájöttem, hogy már nem félek. mert nincs mitől Kincsem! Nem félek már attól, hogyan fogom eltartani magamat. Nem félek az egyedülléttől, hiszen azt is most tapasztalom három hónapja . Nem félek a holnaptól. Már nem félek attól sem, hogy mit mondanak rólam az emberek.
       Nem féltem a szarvastól sem. Te tanítottál meg arra, hogy bízzak az erdőben és a lakóiban.. Gyönyörködtem benne. És most már a saját életemben is elkezdtem bízni és gyönyörködni.

      Kedvesem! Kívánom Neked, hogy Te is merj bízni  és gyönyörködni abban, amid van ! Saját Magadban...


Örök szerelemmel....

Erzsó

Útravalóul....

Kívánok Neked minden szépet és jót, ami ezen a Földön fellelhető.
Kívánom, hogy találd meg azt, Akit keresel...
Kívánom, hogy találd meg azt, Amit keresel...
Legfőképp ott, ahol a szívünk összeért...
Ott megtalálsz Mindent...

Örök szerelemmel

E.

Aludj Kincsem!

Két karommal átölellek.
Hunyd le a szemedet!
Kezemmel végigsimítom az arcodat.
Mosolyogva nézem a vonásaid.
A szemöldököd ívét, az orrod, az ajkad vonalát, az álladat...
Végigsimítom a fülcimpáidat, az íveket, s onnan lefelé, egészen a nyakadig...
Lassan elkezdelek ringatni, jobbra, majd balra...
Közben a szívem megnyílik s feléd árasztja minden szeretét .
Megfürösztelek benne, hogy minden  kínod, nyűgöd enyhülhessen.
Erőt kívánok Neked, hogy a mindennapok harcát könnyebben viselhesd.
Elfogadást és a megértést kérem Neked, hogy mindazt akivel kapcsolatban úgy érzed súlyos sebet ejt rajtad, valamiképp megérthesd őt, s elengedd a megélt fájdalmadat, neheztelést.
Kívánom Neked, hogy el tudd engedni a negatív befolyásolást.
Csak a szívedre hallgass Kedvesem! 
Higgy magadban!!
Tudod Te mit kíván a lelked.
Tudod Te azt.


Aludj Kincsem, aludj csak, én addig gyönyörködöm Benned.
Szeretlek tiszta szívemből.
Tiszta szívemből szeretlek.

E.

Hálaadás...

Köszönöm Uram, hogy itt ülhetek az asztalodnál.
Köszönöm Neked és Nektek, hogy befogadtatok és foghatom a kezeteket.
Hálát adok, hogy az elmúlt év megpróbáltatásait megélhettem.
Én választottam, az Én utam...
Köszönöm Neked, hogy a Magamba vetett hitem, ha néha el is tűnt, mindig visszatért hozzám.
Hálás vagyok a Gyermekeimért és Mindenkiért aki mellettem, vagy mögöttem van.
Hálás vagyok azért is, mert már Magamban is jól érzem Magam...
Köszönet Neked a Halálért, mert már tudom, hogy meg kell egy kicsit halni azért, hogy új életet kezdhessek.
Köszönet Neked azért a feltétel nélküli Szeretetért amellyel körülölelsz.
Amen


Szeretettel
Erzsó

Ha jobban....

Tudod, ha jobban hittem volna magamban, mint benned,
Ha jobban hallgattam volna a belső hangomra, mint a tiédre,
Ha hamarabb valósítottam volna meg a saját álmaimat, mint a tiédet,
Ha nem lett volna minden sokkal fontosabb, mint én saját magamnak,
Akkor sokkal könnyebb lenne most minden.
Negyed évszázadnyi idő telt el így.
Lehet, hogy még nem elég erős a magamba vetett hitem,
Lehet, hogy még a te hangod elnyomja az enyémet,
De már nem a te álmaid a fontosak számomra, hanem az enyémek.

Szeretettel:
E.

Szeretve...

Ha menni akar, úgyis talál valami kifogásolhatót, hogy becsukja maga mögött az ajtót.
Ha szeret és marad, bármit is teszel, azt elfogadja, nem akar megváltoztatni.
A szeretete által Te is könnyebben változol.
Ha akarsz...


Szeretettel:
Erzsó

Neked

Tudom, hogy most nagyon nehéz velem.
De Te itt vagy mellettem.
Odabújok hozzád.
Hallgatom, ahogy egyenletes ütemben ver a szíved.
Tadam- tadamm-tadadammm...
Szeretem ezt a hangot.
Szeretem a hangod.
Szeretem mindazt, aki Vagy!
Köszönlek!
Szeretlek!

E.

Mi az ami látszik?

      Ma csendben várakoztam a kasszánál, amikor egy pillanatra elléptem onnan, hogy leemeljek a polcról egy csomag túrót. Ezalatt az idő alatt egy idős bácsi szinte lesöpörte a kassza elől a kosaramat és magamagát helyezte a soron következő pozícióba. Én csak somolyogtam, hiszen ismerős volt a szituáció, mivel Káló dédi a botjával söpörte félre a sorban állókat. 

       Mire sorra kerültem, a pénztáros hölgy, aki figyelemmel kísérte a jelenetet, hiszen az orra előtt zajlott le, megjegyezte, milyen kiegyensúlyozottnak látszok. Felvontam a szemöldököm, majd azt válaszoltam, hogy a látszat ellenére nem nagyon érzem magam kiegyensúlyozottnak. Annyira mellbe vágtak az elmúlt hetek információi, hogy inkább már csak üresnek érzem magamat. Ami nem feltétlenül rossz. Sőt!!!!

     

       Hogyan jutottam el idáig? Rengeteget csalódtam. barátban, testvérben, volt férjben...

Ez mind arra volt jó, hogy elgondolkozzak azon, milyen kapcsolatban is voltam ezekkel az emberekkel? Alárendeltem magam, megtettem mindent csak azért, hogy szeressenek, nem volt fontos, hogy mit is szeretnék. Összekuporodtam. Nem mertem senki szemébe nézni. Kívülről lehet, hogy másként látszott.

Egyre csak jöttek a gyomrosok, s már elkezdtem kételkedni a saját létezésem jogosultságában. Azon gondolkodtam, feladom, nem megy. Nehezen tudtam feldolgozni az elém táruló "látványt".

Romlik, bomlik az az illúzió, amit az általam szeretett emberek köré építettem. Én tehetek róla.

       Aztán kezdtek megszólítani. Megkérdezni, hogy valójában mi is történik? Belül féltem hallani azt, amit ők tapasztaltak a történetünkkel kapcsolatban. Reszkettek a lábaim, remegett a gyomrom. Nagyon féltem. Először fájt. Aztán dühös lettem. A végén már csak szomorú. Most már csak üres.

     Viszont megdöbbentett az, hogy akik meghallgattak, mind azt látják rajtam, bennem, mennyire energikus vagyok, mennyi erő volt és van bennem. Szorosan ölelnek, s arra biztatnak, csak így tovább, nagyon ügyes vagyok, s higgyem el, jól csinálom azt amit. 

      S ami a legfontosabb, nemcsak ők, hanem a gyerekeim szerint is jó Anya vagyok, akik elém álltak s azt mondtak, büszkék arra, hogy én vagyok az édesanyjuk. Ennél nagyobb elismerést azt hiszem nem is kaphatok. Én is büszke vagyok rá, hogy az édesanyjuk lehetek. 

A többi pedig igazán már nem is számít. Csak ez. 

    Egy szó, mint száz, valóban igaz az a mondás, amit szó szerint most nem idézek, miszerint egy erős emberen valóban nem látszik az a rengeteg fájdalom, ami azzá teszi.  

    

Szeretettel ölelek Mindenkit !

Erzsó

Már nincs jelentősége..

Azon tűnődtem egy hete, hogy még hol rengethetik meg létemet.
Megkérdőjelezték az anyaságomat, a nőiségemet, a beszámíthatóságomat. Két-három hete pedig a munkához való hozzáállásomat is....
Ha ez nem volna még elég, ezt olyan emberek teszik, akik közel álltak hozzám. Ők hárman összedugták a buksijukat, hogy arra a következtetésre jussanak, nagy a baj velem...
Hát igen...
Borzasztóan nagy a baj....
Szerintük..

Azzal, hogy belevágtam életem egyik súlyos kalandjába, álmomban sem gondoltam volna, hogy kifordul nemcsak bennem, hanem körülöttem is a világ. Anyagilag lenullázódtam, hiszen a pletykákkal ellentétben, nulla forinttal és egy autóval jöttem el otthonról, a 37 négyzetméteres kis faházikóba, amiből egy kis ékszerdobozt varázsoltam.
Munka éppen csak, mivel az a vonal is kialakulóban volt. Egyszerre több szálon is futtatni kellett a létemet, mint egy üzletszerűen kéjelgő hölgyet.
Kicsi lelkem nehezen viselte, hogy a rólam keringő pletykák főszereplője lettem. Közben csak feldolgoztam, feldolgoztam....
Hol könnyebben. hol nehezebben. Tudniillik így megyen ez nálam. Néhány irracionális reakció, ami nemcsak nekem, de másnak is okozhatott meglepetést. De ember legyen a talpán, aki ne reagált volna néha ilyen módon. Megdöbbentő élmény, amikor már nem találod azt az embert, akit látni véltél az elmúlt években. Piszok nehéz volt néha..

Elkezdtem fogyni, amiről volt aki úgy gondolta, nincs mit ennem...
Vagy beleőrültem a válásba....
Vagy megbetegedtem...
Vagy isten tudja mit gondoltak....

Bevallom, hogy egészen az Ünnepekig azon morfondíroztam, hogyan mutassam meg vagy írjam a fejem fölé vagy bizonyítsam be, hogy igenis, JÓ ANYA VAGYOK, NŐ VAGYOK, BESZÁMÍTHATÓ VAGYOK ÉS AZ ÁLTALAM ELVÉGZETT MUNKÁVAL IS MINDEN RENDBEN VAN! Ja, és HAZUG sem vagyok, ugyanis ez lett a legújabb címke, amit rám aggattak.

Azzal, hogy azok az emberek, akikben hittem, megrángatták szinte mindazt a pillért, amin nyugszik az emberi létem, nagy szomorúságot okoztak. Akkor.
Most viszont úgy érzem, már nincs semmi jelentősége.

Elővettem a naaagy velencei tükrömet, amire állítólag piros rúzzsal írhatnám a hazugságaimat, s jó mélyen belenéztem a velem szembenéző arcba, szembe, vagy amit akartok :)))

Tudom kit és mit látok benne. Tudom, hol hibáztam. Nem vagyok tökéletes, nem is akarok az lenni.
De ahogy elteltek az Ünnepek és helyre tettem néhány dolgot és személyt, így már nekik s az általuk rám biggyesztett jelzőknek sincsen számomra már jelentősége. Már nem nagyon érdekel, mit is gondolnak rólam. Gondoljanak azt, amit szeretnének. Arra is rájöttem közben, mindazt, amit nekem szántak, az igazából róluk szól és nem rólam.

Eltűntek az életemből. S jól is van ez így. Fura módon, nem is hiányoznak és nem is érzek bűntudatot emiatt, pedig ők igazán bennem éltek s megbíztam bennük. Magabiztosabb lettem és higgadtabb...s jó ez így nekem.

Úgy gondolták nem változom, ellenállok...
Én pedig úgy vélem, hogy igenis változtam és változom...
Mert ez másként nem lehet...
Minden változik, minden pillanatban.
Még én is...


Szeretettel
Erzsó

Szeretnék...

Szeretnék békét.
Békét a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék harmóniát.
Harmóniát a Világban,
A lelkemben és a szívemben...

Szeretnék nyugalmat.
Nyugalmat mindenhol,
Legfőképpen a lelkemben és a szívemben...

Szeretnék áldást.
Áldást a Világra,
Áldást a Gyermekre,
Áldást a Szülőre...
Áldást az Anyára,
Áldást az Apára...
Áldást a Menekülőre,
Áldást a szállást Adóra..
Áldást az Otthonra,
Áldást a körül ült asztalra...
Áldást az Otthontalanra,
Áldást az Árvára...
Szeretnék áldást kérni MINDENKIRE.
És MAGAMRA...

Öleljen körül Benneteket a béke, elfogadás, harmónia és a szeretet.

Kívánok Nektek Áldott Ünnepeket!


Szeretettel:
Erzsó

A szakadt kabátod...

Kivettem  szekrényből a tiszta ruhámat. 

A kellemes zöld színű selyem a testemre simult. 

Becsuktam magam mögött az ajtót és kimentem az utcára...

Te utolértél s a vállamra dobtad a szakadt kabátodat. 

Próbáltam levenni mert sem a mérete, sem az érintése nem esett jól. 

Mintha valami láthatatlan erő rám ragasztotta volna. 

Arcodon elégedettség és a bosszú édes mosolya. 

Elégedetten figyelted, ahogyan az ismerős ismeretlenek megbámulnak és összevigyorognak a hátam mögött. 

Az ő szennyesüket is magamra vettem...

Egyre nehezebb terhet cipeltem végig a városon. 

Ahogy kijjebb értem, kezdtek elmosódni a pletykára éhes arcok vonásai.

Arcomat a Nap felé fordítottam.

Melegem lett. 

Kibújtam a cipőmből, hogy a meztelen talpam alatt érezhessem a selymes füvet, s arcomon a friss tavaszi szellőt.

Az újjászületés és a szabadság illatát éreztem meg.

Ledobtam magamról az első ruhadarabot, amely nem volt az enyém...

Majd a másodikat, harmadikat, negyediket...

A kabátod még a vállamon...

A zsebe lyukas, hiányoznak róla a gombok...

Tele szakadással. Sosem törődtél vele, csak hordtad, aztán most rám testáltad.

A háttérben ugrásra készen figyeled, miként szabadulok meg a rám nehezedő bűntudattól..

A kabátod még a vállamon...

Levetem magamról, ledobom, tégy vele azt, amit jónak látsz.

Nem hordom többé, nem az enyém. 

Visszaadom.

Nem húzhatsz rám olyat, ami a Tiéd. 

Mert minden amit rólam mondasz s bűntudatot szeretnél bennem kelteni, az tulajdonképpen rólad szól és magadat minősíted. 

Én kivárom, míg letisztulnak a dolgok. 

És hidd el,

mások is látni fogják azt, aki valójában vagy. 

Aztán Te is végigmész a városon....lehajtott fejjel..a kabátodban..

Én pedig már nem leszek ott...

Szeretettel:

Erzsó

Magukban hordoznak...

Ülök Velük szemben és hallgatom Őket.
Csacsognak, nevetgélnek.
Méhemben hordoztam Mindkettejüket kilenc hónapig.
Ahogy növekedtek bennem, úgy változtam, váltam Anyává.
Szépen cseperedtek. Együtt tapasztaltuk meg a Család összetartó erejét, melegét.
A terített asztal örömét, az ünnepek varázsát...
Új szokásokat alakítottunk ki, amelyek magukban hordozták Apa és Anya őseinek hagyatékát.
Együtt várakoztunk, együtt díszítettünk, együtt tettük az Angyalt  a Fa tetejére.
Együtt ettünk és együtt bontogattunk, majd együtt örültünk.
Ezek mind-mind Mi voltunk.

Most új szokásokat hívunk életre.
Mintha kirepültek volna a fészekből.
Mindketten felnőttek.
A maguk ízlése szerint díszítenek, csomagolnak, várakoznak, tesznek-vesznek...
S közben felfedezem mindazt, amit átadtam nekik...
Ott vagyok én is minden hagyományban, minden ünnepben...
És ez jó...
Örömmel és hálával tölt el, hogy Ők is magukban hordoznak engem..
A szívükben.


Szeretettel:

Erzsó